©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Emlékezés Éri Istvánra

Születésének 85. és halálának 5. évfordulója alkalmából emlékeztek meg Éri Istvánról a Pulszky Társaság idei közgyűlésén.

Bevált nyelvi fordulat, amikor egy-egy szakterület nagyhatású művelőiről beszélünk vagy írunk, hogy „megkerülhetetlen” személyiségként jellemezzük. Néha talán kissé felületesen is használjuk e jelzőt. Éri Istvánról szólva, születésének 85. és halálának 5. évfordulóján, azonban szó sincs felületességről. Ő valóban megkerülhetetlen személyisége volt a magyar régészetnek, a hazai és – tegyük hozzá – a nemzetközi muzeológiának, múzeumi közéletnek.

Nem volt könnyű ember, sőt! Utalva a hetvenes évek nagysikerű magyar dokumentum- filmjének címére, a „nehéz emberek” közé tartozott. Azok közé, akik mindig többet láttak és akartak, mint amit a környezet és a szubjektív feltételek kézenfekvő módon kínáltak.

Pályáját régészként kezdte. Az első – még gimnazista korban tapasztalt – élménye, a nevezetes zalavári ásatások megtekintése (nem mellesleg Járdányi-Paulovics István vezetésével) realizálódott pályaválasztásában. Igaz, addig még számos, a fiatalembert kemény próbára tevő fordulata volt életének. Ebben benne volt a segédmunkási állás, az esti egyetem, a kacérkodás az irodalomtudománnyal és a történelemmel. Ez utóbbi eredményeként született első tudományos munkája Debrecen középkori ipartörténetéről. A régész pályán végül is Fülep Ferenc, a Nemzeti Múzeum nagyhírű és nagy befolyású főigazgatója indította el, amikor felvette a magyar-történelem szakos végzettségű ifjút a múzeumba. Az itt eltöltött évek alatt lett „igazi” régész és „igazi”, Nagykanizsára kihelyezett, rögtön a mélyvízbe dobott múzeumszervező muzeológus. Pályájának következő – és talán legmeghatározóbb – szakasza Nagyvázsony volt. Ekkor már nemcsak a régész, hanem az elkötelezett műemlékvédő is dolgozott benne. A nagyvázsonyi Kinizsi-vár ma igen népszerű, jól ismert turisztikai látnivaló. De, hogy ma az, azt Éri Istvánnak köszönhetjük.

Persze a szakmai munkák mellett a közélet sem hagyta ki őt, és ő sem futott el a közéleti feladatoktól. A történelem elől pedig nem is tudott volna. Ma már kevesen tudják, hogy az 1956-os forradalom előkészítésében történelmi szerepet játszó Petőfi Kör alapítói között ő is ott volt, sőt, a Petőfi Kört megelőző Bessenyei Körnek kezdeményező alapítója volt. Persze innen is – finoman szólva – eltanácsolták, még ´56- elején, talán szerencséjére, hiszen így – kikerülve a felelősségre vonást – folytathatta munkáját a Nemzeti Múzeumban és Nagyvázsonyban. Ekkor már a régész és a műemlékvédő mellett a sokoldalú ismeretterjesztő is munkálkodott benne. Kiállítások forgatókönyvei és megrendezése, ismeretterjesztő füzetek kiadása is vállalt feladatai közé tartozott.

Nagyszabású dunántúli ásatási és műemlékvédelmi tervei azonban a döntéshozók ellenállása miatt akkor abbamaradtak, hogy a sors kifürkészhetetlen fordulata nyomán ismét kedvenc tájára kerülve, 1960-tól a veszprémi múzeum, majd a teljes megyei múzeumi szervezet élén találja magát. Itt lett először a bevezetőben említett „megkerülhetetlen” szakember. Veszprémi éveiben mindent csinált, amit egy megszállott értelmiségi egy megyében csinálhatott. Múzeumhálózatot épített és szervezett, Veszprémben tudományos központot alapított az MTA Veszprémi Akadémiai Bizottsága elnökségi tagjaként és szakbizottsági elnökeként. Országos hírű, máig élő és ható múzeumokat alapított Tihanyban, Zircen, Pápán, Badacsonyban. A tihanyi művészeti kiállítások pedig mára már legendává váltak. A megyei, különösen a Bakony területére vonatkozó természettudományi kutatások megindítása is igazgatói munkásságához fűződik. A múzeumi munkát mindig gazdag dokumentációs anyag, tudományos és népszerűsítő munka kísérte.

Egész pályáját jelzi a dokumentációra való törekvés. Tudta, hogy amit nem írunk meg, nem rögzítünk, az nincs. A kortárs emlékezet múló, és éppen egy muzeológus nem engedheti meg, hogy ismeretei, eredményei a semmibe vesszenek. Régészeti topográfiáktól, katalógusoktól kezdve a Bakony természeti képét (döcögve, de a mai napig élően) bemutató sorozatok megjelentetéséig terjed kezdeményező, támogató, szerkesztő tevékenysége.

Munkássága, mindig többet akarása, a falak áthágása persze nem tetszett mindenkinek, így Veszprémet és a megyét ismét el kellett hagynia. Az egyik, ma már hihetetlen indok az volt, hogy túlságosan sok volt a bevétele a múzeumnak. Mert ebben, az árusítható kiadványok, képeslapok, katalógusok, sőt műtárgymásolatok piacra dobásában is úttörő volt.

Életének újabb szakasza már Budapestre hozta. Sokoldalúsága ébresztette a minisztérium akkori szakfőosztályának vezetőiben azt a gondolatot, hogy a nálunk hiányzó, de külföldön már több helyen működő háttérintézményt, egy módszertani és restaurátori központ megalapítását és vezetését kellene rábízni. Ez lett az MRMK, amely végül is a Központi Múzeumi Igazgatóság (KMI) alá rendelve, de meglehetős autonómiával működött. Persze ez az alárendeltség, a bürokratikus és presztízsvitákból fakadó kötöttségek nem voltak Éri István számára könnyen negligálhatók. Kidolgozott egy nagyszabású, a képzés valamennyi szintjére kiterjedő restaurátorképzési tervet. Ha megvalósul, nemzetközi téren vezetők lehettünk volna a műtárgy-restaurálás oktatásában. Nem így történt, számos feltételt nem biztosítottak hozzá, de ami megvalósult belőle, az így is felbecsülhetetlen jelentőségű a hazai műtárgyvédelem terén. A muzeológiai módszertan is, mint tudomány és gyakorlat, új volt a hazai muzeológiában. E téren – meglehetősen szelektíven, a számos felmerülő igényt gyorsan teljesíteni vágyó módon – számos területen lépett a központ. Kiállításrendezés, technikai megoldások, műtárgyfényképezés, raktárkezelés és közművelődés egyaránt napirendre kerültek. A szoros értelemben vett muzeológiai információk cseréjét a ma már nem élő Múzeumi Hírlevél folyóirat alapításával segítette.

Jól látva, hogy elszigetelten, nemzetközi kapcsolatok nélkül semmilyen szakmai munkát nem lehet végezni, nagyon széleskörű nemzetközi kapcsolatokat épített ki és élve a lehetőségekkel, tartott fenn. A leglátványosabb és nem mellesleg leghasznosabb eredményei ennek a nemzetközi restaurátor konferenciák és kiadványaik, a szakmódszertani konferenciák és utoljára, de nem utolsó sorban a Dictionarium Museologicum volt. Ez utóbbiról néhány szót, mert azt hiszem napjainkra nálunk meglehetősen feledésbe merült. A nemzetközi muzeológiai életnek (mint minden más szakterületnek) nagy gondja volt a közös nyelv, az azonos tartalommal értelmezett fogalmak hiánya. Ennek megoldására született az ICOM kezdeményezése alapján egy 20 nyelvű muzeológiai szakszótár. Hogy milyen kalandos körülmények között készült el az 1500 példány, ahhoz az emlékezésnek ez a szűkre szabott ideje kevés volna. De kellett hozzá Éri István kapcsolatrendszere, ismeretségei, ötletei és rámenőssége.

Aligha van az országot, a műemlékeket szerető és ismerő, inkább a közép- sőt idősebb generációhoz tartozó ember hazánkban, aki ne tudná, mit takar a Tájak-Korok-Múzeumok mozgalom és a TKM Kiskönyvtár. A mozgalom megindítása, a pecsételés megszervezése, majd a rendkívül sikeres kiskönyvtári sorozat kiadása is Éri István nevéhez kötődik. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy milliókat hozott el a mozgalom a múzeumokba, és milliók ismerték meg műemlékeinket, várakat, kastélyokat, templomokat, polgárházakat, parkokat e sorozat segítségével.

A megemlékezést természetesen most már a Pulszky Társaság megalapításával és történetével zárom. 1987-ben jelent meg Éri István tollából, a már említett Múzeumi Hírlevélben egy cikk Kell egy egyesület! Kell-e egy Egyesület? blikkfangos címmel. Jöttek rá válaszok pro (és kissé, inkább módosító mint elvető) kontra. Néhány név a válaszolók közül: Korek József, Praznovszky Mihály, Antall József, Dankó Imre. A szakma nagy nevei. Eljutottunk a rendszerváltást előkészítő 1988-as évhez, amelynek végén a megalakult szervezőbizottság benyújtotta (már több száz aláírás kíséretében!) az egyesület megalakulási kérelmét a Művelődési Minisztériumhoz. Finom elutasítás volt a válasz, hivatkozva az intézményeket összefogó MAMUSZ (Magyar Múzeumok Szövetsége) megalakítási szándékára. A MAMUSZ körüli viharokra született Éri István azon cikke, amely most már részletesen kifejtette az egyéni tagsággal járó szakmai szervezet céljait és szükségességét. Ezt követte 1990. szeptember 6-án egy helyzetértékelő rendezvény Szentendrén, majd 11 muzeológus szándéknyilatkozata az akkor még Pulszky Károly nevét viselő társaság megalakítására és október 3-án a bejelentés a Társaság megalakulását Előkészítő Bizottság létrehozásáról. A Pulszky Társaság alakuló ülése 1990 novemberében zajlott le, már 189 tag képviseletében 45 résztvevővel. Éri István az Ideiglenes Elnökség tagja és alelnök lett. Az 1992. októberi közgyűlésen, a 4 évre szóló vezetőség-választáson a főtitkári tisztség betöltésére kapott bizalmat. A Társaság elnöki tisztségét 1996-ban vette át. Fáradhatatlan szervező, dokumentáló és alapító készsége ebben az időszakban sem csökkent. Kezdeményezte a múzeumi közélet új (angol nyelvű összefoglalói révén nemzetközi érdeklődésre is számot tartó) folyóiratának, a Magyar Múzeumoknak kiadását. Egyszerre volt szervezője, szerkesztője, lektora és korrektora a lapnak, amelynek kéziratát ő vitte a veszprémi nyomdába és hozta fel nemegyszer Budapestre az elkészült példányokat. Elnöksége alatt született „Az év múzeuma” pályázat és díj.

A Társaság életében – függetlenül attól, hogy éppen milyen tisztséget töltött be (elhunytáig tiszteletbeli elnök volt) – mindig meghatározó szerepe volt. Éri Pista „megkerülhetetlen” volt, hogy ismét utaljak a bevezetőben mondottakra. Sokat tett, sokat ért el, de sokoldalú, színes tevékenységében mindig tetten érhető volt, hogy többet is szeretett volna, a célok mindig távolabbiak voltak, energiájából mindig többre tellett volna, mint amit a körülmények engedtek. Ha majd megszületik a Magyar Múzeumi Arcképcsarnok új kiadása, terjedelmes szócikket fog elfoglalni a muzeológia nagy egyéniségei között Éri István.

Elhangzott a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület 2014. április 25-én tartott közgyűlésén Budapesten, a BTM Aquincumi Múzeumában.