Bizonyos típusú allúzióknak megvan az a sajátos kényszerítő erejük, hogy bár igen sok ember számára magától értetődő, mégis rögtön meg kell magyarázni őket, mielőtt jóvátehetetlen károkat okoznának. Nos e cím minden bizonnyal ebbe az idézetalcsoportba tartozik. Nem azt hivatott jelezni, hogy Ébli Gábor Hogyan alapítsunk múzeumot? című tanulmánygyűjteménye a „könnyed irodalomhoz” sorolható, hanem azt, hogy olvasmányos, szórakoztató, fantáziadús, felér egy világ körüli utazással, a képzőművészeti múzeumokkal kapcsolatos problémák széleslátókörűen, praktikusan, empatikus kiegyensúlyozottsággal summázódnak benne. Olyan „útikönyv”, amely nem csupán a modern és kortárs képzőművészet meghatározó alkotóit és a műveiket befogadó, kiállító múzeumokat és múzeumszerű helyeket listázza Ausztráliától Észak-Amerikán át – Németországot, Ausztriát és a közép-európai térséget sem kihagyva – Magyarországig, hanem jól körülhatárolható problémakörökre felfűzve információkat ad a kortárs képzőművészeti múzeumok szerkezetéről, a pénz és a művészet viszonyáról, a magángyűjtés lehetőségeiről, a múzeumi arculat megteremtésének sikerességéről és sikertelenségéről, a lokális és globális érvényesülésről, illetve az állandó és az időszaki kiállítás változó fogalmáról és viszonyáról.
A kötetben az egyes tanulmányok zárt, de egymással összekapcsolható egysége konkrét példaelemzésekkel mélyíti, árnyalja a felvetett problematikákat. Mik is a kortárs képzőművészeti múzeumokkal kapcsolatban leggyakrabban emlegetett fogalmak, amelyekkel nem csupán a tudatos művészetfogyasztók találkoznak? Milyen fogalmak jelölik ki a tanulmányok példaelemzéseiben az empirikus koordináta-rendszert? A kérdésre akár egyetlen szóval is válaszolhatunk: a pénz. És minden, ami ebből következik. A tanulmányfüzér nem enged a kísértésnek, és a kissé távolságtartó, sértődött fanyalgás helyett nemcsak komolyan veszi az anyagi érdekek és szempontok jelenlétét és explicitté váló dominanciáját, hanem egyfajta társadalmi, hatalmi mátrixba helyezve, példákon keresztül elemzi ennek okait és következményeit, akrobatikusan egyensúlyozva az egymásnak feszülő szempontok között, mindegyik jogosságát és jogtalanságát belátva és beláttatva. Talán egy kicsit túlzottan is korrektek a szövegek, de erről majd később. Előbb következzenek a pénz gravitációs központjához rendelhető jelenség- és problémacsoportok, az egyszerűsített és summázott „szószedet”: modern és kortárs művészet a múzeumi intézményrendszerben, állandó és időszaki kiállítás újradefiniálódása és a magántőke hatása.
Hol van már Andy Warhol?! – modern és kortárs
A műalkotások egyre gyorsabban klasszicizálódnak, miközben tetten érhető valami elemi feszültség a nagyon kortárs produktumok és a klasszikus, gyűjteménygyarapító múzeumi szerkezet között. Nem riasztanak újdonságukkal e megállapítások, olyannyira nem, hogy számos közhellyé koptatott, s mi tagadás e témában igen gyakran elégikus felhangoktól sem mentes asszociáció kapcsolódik hozzájuk. A tanulmányokban azonban vajmi kevés szó esik felgyorsult világról, követhetetlenül gyakran változó és eredendően heterogén értékítéletekről, a képek és tárgyak megállíthatatlannak tetsző sokasodásának hatásáról. És nem is hiányzik – teszem is rögtön hozzá. Mert egyik szöveg sem bonyolódik bele ezekbe a meglehetősen szövevényes és újszerűségükből egyre többet vesztő teóriákba, ehelyett a múzeumot olyan társadalmi jelenségként vizsgálja, amelyet a pszichológia, a pénz és persze a politika (hogy csak a támogatási rendszert emeljük ki) igazgat. A kortárs és a nagyon kortárs viszonya, így csak csekély mértékben azért válik fontossá, mert apropója lehet a szubverzáló társadalmi mondanivalóval nonkonformista pozícióba helyezkedő műalkotások feletti elmélkedésnek; elsősorban azért lényeges, mert meglehetősen hasonló intézményi sémát kényszerít az amerikai és az európai múzeumi rendszerre egyaránt, határhelyzeteikkel, dilemmáikkal. A tanulmányokból körvonalazható modell a következő: a múzeumok egyre inkább specifikálódnak. A múlt század elején, közepén a kortárs alkotások kiállítására és gyűjtésére létrehozott kiállítóhelyek egyre inkább múzeummá válnak, a szónak abban az értelmében, hogy mára gyűjteményük tekintélyessé bővült. És ez bizony súlyos intézményi következményekkel jár. A gyűjteményhez ugyanis klasszifikációs rendszer is társul, szükségszerűen, csakúgy, mint gyűjteményezési struktúra. Ezek a helyek úgy váltak múzeummá, hogy vesztettek egy kicsit „rugalmasságukból”. Nehezen engedik már be terükbe a nagyon kortárs képzőművészetet, mely belátható módon alig illeszthető kiépített taxonómiájukba. A nagyon kortárs kezd tehát kiszorulni, és a múzeumok, kiállítóhelyek között ezzel egyidejűleg, szoros ok-okozati kapcsolatban, egyfajta feladatmegosztás körvonalazódni. A lenyűgöző mennyiségű példaanyag meggyőzően igazolja, hogy a modern művészetet gyűjtő múzeumoknak (gyakran egyazon irányítás alatt álló) „társszervezetei”, a csak tárlatok rendezésére „szakosodott” kiállítóhelyek. A munkamegosztás lényege, hogy a gyakran gyűjteménnyel nem rendelkező kiállítóhely „kísérleti laboratórium” lesz, ami egyfelől igen felforgató alkotásokat is minden gond nélkül színre képes vinni, másfelől „előszobája” vagy próbaköve a múzeumba kerülésnek. A folyamat – így tűnik most – megállíthatatlan, a kiállítóhelyek lassan maguk is múzeumok lesznek, és újabb kiállítóhelyekkel szövetkeznek.
Állandó változók – állandó és időszaki kiállítások
A két tárlattípus elkülönítő elnevezése ékes példája a már-már használhatatlanná váló, ám a múzeumban mélyen gyökeret eresztett fogalmi rendszernek. Meglehetősen nehéz és kétségesen gyümölcsöző próbálkozás napjainkban bármifajta normatív definícióját adni időszaki és állandó tárlatnak – a szavak elsődleges jelentéséből kiindulni pedig egyenesen félrevezető. Az állandó tárlat átlagban egy évig látogatható kiállítást jelöl. Ez még kissé felgyorsult világunkban is gyanús. A tanulmányokban a két jelenség, remek döntésként, a céljuk felől értelmeződik, így egyszerre vetődik fel az elméleti normaalkotás kényszere, és válik élvezetesen olvasmányossá az elemzés. Az „állandó tárlat”, mely már alig használható elnézést kérő idézőjel nélkül, a törzsgyűjtemény bemutatására fókuszál, és abból válogatva, mind szempontrendszerében, mind installációs technikáiban is radikálisan eltérő, sűrűn cserélődő kiállításokat jelöl. Mert e tárlatformát is elérte az a kényszer, mely az időszaki kiállítás növekvő dominanciájának is egyik lehetséges oka: hogy a múzeumoknak pénzt kell termelniük. Nem engedhetik meg maguknak, hogy ugyanazok a tárgyak ugyanolyan koncepció alapján rendezve hosszú évekig semmi újat ne nyújtsanak a látogatóknak. Hogy csak egyetlen példát emeljek ki, a Tate Modernbe ellátogató turistának ahhoz, hogy minden évben visszamenjen, nem csupán új időszaki, de új állandó tárlatokkal is szembesülnie kell. Az állandó tárlat egykori súlyos patinájából tehát – igen sommásan összegezve –a törzsgyűjteményi válogatás maradt meg. Az anyagi érdekek szem előtt tartása és az állandó kiállítás „megszűnése” azonban nem egy kultúravesztett civilizáció egyik utolsó tévedése. Korjelenség, tendencia – nem kevesebb és nem több ennél.
Pénz, pénz, pénz – a magántőke és magángyűjtemények
A magángyűjtemények, az amerikai típusú támogató szervezetek vagy természetszerűleg anyagi haszonra (is) törekvő műkincspiaci és múzeumi kooperáció meglehetősen érzékeny témáknak mutatkoznak. Majd mindegyik tanulmányban központi szerephez jut magántőke és múzeum viszonya, mindkét oldal érveivel és esetenként emocionális, pszichológiai diszpozicionáltságának fejtegetésével. A pénzügyi csoportok, magángyűjtők pénzt szeretnének, és valamifajta társadalmi, politikai, gazdasági megbecsültséget, míg a múzeumi szakemberek egy része elutasítja vitathatatlanul erősödő befolyásukat, gyakori érvként a pénzemberek anyagiasságát, hozzá nem értését és saját intézményük likviditási gondjait hozva fel. A tanulmányokból nehezen, de körvonalazható az a vélemény, hogy nincs a magánpénzek megjelenésével semmi baj, csupán körültekintően, óvatosan és okosan kell mindenki számára elfogadható támogatói, intézményi struktúrát létrehozni.
Nehezen számon kérhető egy tanulmányfüzér szövegein, hogy adósak maradtak valami olyasmivel, amit soha nem tűztek ki céljukként. Talán azonban a magángyűjtemények, a múzeum és a pénz viszonyának vizsgálatakor megtörhetett volna a szempont- és érvrendszer vitathatatlan koherenciája. Jó lett volna, ha ez esetben a kortárs állapotok alapos és mély elemzése mellett megjelenik – teszem azt – a történetiség, mint új (és a szilárd retorikai építményt valóban szétfeszítő) megközelítésmód. A múzeumi rendszert (is) működtető pénz témává válása ugyanis nehezen függetleníthető a klasszikus múzeumi modell teleológiájának válságától, attól, hogy mind az érték, mind az állandóság, mind az objektivitás – mely fogalmakon lényegében a múzeumok alapultak – kétesen többértelművé vált, és mint alapaxióma alkalmazhatatlan. Az anyagiak dominanciája egy történeti struktúra anomáliáinak nehezen elkerülhető következményeként értelmezhető. Így egyszerűbb lehet az állásfoglalás is. Persze a kritika jogtalan, és nem csupán azért, mert a hiányérzet felemlegetése az, hanem mert a Hogyan alapítsunk múzeumot? szövegeinek épp e nyugodt, empatikus és tájékozott odafordulása alá nem becsülhető erényük.
Bárhova utaznak is, vigyék magukkal, szebben és mélyebben fogják érteni, amit múzeumnak és múzeumként látnak.
Következik! Basics Beatrix és a Palkó Gábor muzeológus véleménye Ébli Gábor könyvéről.
Hogyan alapítsunk múzeumot? Tanulmányok a művészet nemzetközi intézményrendszeréről című könyvéről, amely a Vince Kiadó gondozásában jelent meg 2011-ben.
A könyvről eddig megjelent kritikák:
Lassan összeér a válluk – Ébli Gábor: Hogyan alapítsunk múzeumot? Tanulmányok a művészet nemzetközi intézményrendszeréről
Ébli Gábor korábbi múzeumi témában megjelent könyve itt olvasható: Antropologizált Múzeum. Közgyűjtemények átalakulása az ezredfordulón. Typotex Kiadó 2005.
