©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Anarchia, utópia, forradalom és az igazgató

Anarchia. Utópia. Forradalom a közép-európai művészet nyolcvanas évektől máig tartó időszakában - a Ludwig Múzeum új kiállítását Kálnoki-Gyöngyössy Márton, a Ferenczy Múzeum igazgatója nyitotta meg. A szöveg most itt olvasható!

Tisztelt Igazgató Asszony, Vezérigazgató Úr, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor Fabényi Júlia felkért arra, hogy a jelen kiállítást megnyissam, őszintén meg kell vallanom, zavarba jöttem. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit is mondhatnék Anarchia. Utópia. Forradalom témakörében én, aki bármennyire rövid ideig is, de mégis a politikai hatalom részeseként a „másik” oldalon álltam. Láthattam a hatalom gépezetének fogaskerekeit működés közben, megismertem a döntéshozatali eljárás megannyi tulajdonságát, egyszóval mindazt, aminek a kritikája hozta létre azokat a jelenségeket, amelyekről ez a kiállítás szól, kérdésekkel és válaszokkal, állításokkal és tagadásokkal.

Fotó: Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Aztán eszembe jutott 1989. Az az év, amelynek eseménysorát végzős gimnazistaként végigkövethettem. Hirtelen emlékek, érzések, színek és illatok bukkantak fel. Mindezt egy olyan iskolában élhettem végig, amely létében is az ellenállás szigete volt, hiszen nem illett az akkori rendszer ideológiai alapjába, ennek köszönhetően úgy kezdtünk neki a tanulmányainknak, hogy bizonyos pályák talán sohasem nyílnak meg számunkra. Aztán mindez 1989-ben megváltozott.

Majd a saját kutatási területemről is eszembe jutott egy eseménysor. Még ha 500 évet kell is időben visszalépnünk, elmondom. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a tiszteletre méltó Morus Tamás művéből kezdek majd idézgetni, vagy az idén 500. évfordulós Dózsa-féle parasztfelkelésről fogok szónokolni; mások a szándékaim. Bár az utóbbiról, Dózsa Györgyről, Lőrinc papról és mozgalmukról idén, éppen ezen a kiállításon is nem volna érdektelen megemlékezni, annál is inkább, mert akárhogy figyelem, az ilyenkor kötelezően szokásos konferenciák, kiadványok, szoborállítások sorát nem vélem fölfedezni…

S hogy mindezt miért is mondtam el? Talán, mert nincs új a nap alatt. Talán, mert a szereplők szabadon behelyettesíthetők, az időpontok és a helyszínek megváltoztathatók. Talán, mert mindaz a tapasztalás, amely ezen a kiállításon megnyilvánul, egyáltalán nem új, még ha ez a kifejezésmód újszerű és merész is – már amennyiben ennek a szónak ma még lehet értelme a művészetek terén. A sajtóanyagban azt olvashatjuk: „A kiállítás kísérletet tesz a művek kontextusának rekonstruálására, miközben arra is válaszolni kíván, milyen társadalmi közeg érlelte az egyes alkotásokat, alkotói folyamatokat.” Ez a válogatás az elmúlt negyedszázad társadalmi problémák iránti kötődésű és elkötelezettségű avantgárd művészetéből – külföldi és magyar anyagból egyaránt – igazi újdonság ilyen formában a Ludwig Múzeum kiállításainak sorában. Külön említésre méltó, hogy a kiállításon a múzeum saját gyűjteményéből válogatott tárgyak is jelen vannak.

A művek a legjobb bécsi és grazi magán- és közgyűjteményekből érkeztek, mellettük két olyan magyar vidéki múzeumból, amelyek az elmúlt negyedszázad képzőművészeti gyűjtésében a kiállítás témájának megfelelő, kiváló anyaggal rendelkeznek. Igen, a sokszor méltatlanul elfeledett vidéki múzeumok olykor valódi kincseket őriznek!

[[-- insertion|title:none|galeria:118 --]]

A kiállító művészek, illetve csoportok közül izgalmas jelenség az APSOLUTNO 1993-ban alakult újvidéki társaság, amely elkészítette az 1995–2000 közötti időszak szubjektív leltárát; az „abszolút itt és most” kutatásával az időszakra vonatkozó kérdéseket, metaforákat, abszurd szituációkat gyűjtötte egybe.

Említhetném továbbá Barbara Caspar nevét, aki fotográfiát tanult Londonban, Bécsben pszichológiát és filozófiát hallgatott, majd az Iparművészeti Egyetemen multimédia szakos volt, illetve festőnek tanult a Képzőművészeti Egyetemen. Sokoldalú művész, jó példája annak, mennyire komplex a művészeti alkotói folyamat. Hasonló alkatú a fiatalon, 1997-ben elhunyt Martin Kippenberger, a német kortárs művészet „fenegyereke”, ahogy kritikusai emlegetik. Hihetetlenül gazdag életműve, sikerei, párizsi, amerikai kiállításai nemzedéke egyik legismertebb művészévé tették. A többi külföldi kiállító – mint Hans Kupelwieser, Jonathan Meese stb. – elsősorban sokrétű művészi tevékenységéről ismert – a festés, szobrászat mellett fényképezéssel, mozgófilmmel is foglalkoznak, vagy éppen performerek, médiaművészek. Sokat elárul ez az elmúlt negyedszázad művészetéről, a változásokról, tendenciákról.

Hasonló a magyar résztvevők sora is – a Hejettes Szomlyazók pédául 1984-es manifesztumukban az intézményekkel szemben álló, tekintélyellenes, spontán, ötletszerű művészet mellett szálltak síkra. A közös festést, szobrászkodást, „akciózást” és zenélést elsősorban unaloműző időtöltésnek tekintették. 1989-es második kiáltványukban a harsány groteszket felváltó lágy melankóliával konstatálták, hogy betagozódtak az intézményes művészetbe. Valószínűleg ez vezetett néhány évvel későbbi feloszlásukhoz is. Tevékenységükben a műfaji sokszínűség egyfajta stíluspluralizmussal párosult. Kifejezetten érdekes az 1978 óta Berlinben élő egykori Kex frontember, Baksa-Soós János, Január Herceg sokszínű tevékenysége.

Hozzám – ha szabad egy kis szubjektív véleményformálást megengednem – különösen is közel áll Szombathy Bálint művészete, akinek nemrégen Városjelek címmel kiállítást rendezhettünk a szentendrei Ferenczy Múzeum által üzemeltetett MűvészetMalomban.

A ma megnyíló kiállítás az eddigi legizgalmasabb merítés egy olyan művészetből, amely inkább az örökkön szembenállók világa. Hogy a történelmi előzményhez visszatérjek: Dózsa György és Lőrinc pap világa. Az a világ, ahol és ahonnan Szerencsés Imrének menekülnie kell.

Visszatérve a 21. századba: megkockáztathatjuk, éppen ideje volt, hogy ennek a negyedszázadnak ezt a fajta művészetét így, együtt, a Ludwig Múzeum bemutassa.

A kiállítást ezennel megnyitom, köszönöm, hogy meghallgattak!