©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Argentum Stemlerné Balog Ilonának

A Magyar Fotótörténeti Társaság ezentúl három évenként adja ki az Argentum-díjat. Az első kitüntetett: Stemlerné Balog Ilona.

Ha van ember, aki egész lényével igazolja a tudás és a szerénység egymáshoz való viszonyára vonatkozó bölcsességet, vagyis, hogy méretüket tekintve, kéz a kézben járnak – minél nagyobb az előbbi, annál nagyobb az utóbbi is, és fordítva –, akkor az Stemlerné Balog Ilona. A szerénység vonzó erénye mellé még számos másikat is felsorakoztathatunk. A szakma saját, önző érdekeit előtérbe helyzeve azonban most figyelmen kívül kell hagynom azt a lebilincselő tulajdonságát, hogy – magával kapcsolatban – a legkevésbé sem szeretne végighallgatni egy ilyen felsorolást. Nagy öröm ugyanis nekünk, akik szintén a fotográfia körüli szolgálattételre szegődtünk, hogy átadhatjuk neki ezt a díjat, hogy köszönthetjük, végiggondolhatjuk érdemeit, dicsérhetjük. Az övéhez hasonló teljesítmény ugyanis a mi önbecsülésünket is növeli, egyfajta tudatmódosító, mely a helyes irányba tereli szakmai öntudatunkat.

A tiszteletre méltó munka dicséretére gyakran elhangzik az alázat szó. Az alázat tehát – ahogy a keresztény filozófia is tanítja – együtt jár a tökéletességre való törekvésssel, és tegyük hozzá, a cselekvésre való készséggel annak elérése érdekében. Az alázat motorja a cselekvésnek. Stemler Ica több mint négy évtizede óriási energiával dologozik a fotográfiáért. Szinte lehetetlen felsorolni szerteágazó tevékenységének minden területét, hosszú évtizedek óta „intézménye” a magyar fotótörténet és a fényképekben megfogalmazható történelem kutatásának. Ő képviselte az állandóságot a különböző neveket viselt fényképgyűjteményben, melyben az egyetem elvégzésétől nyugdíjba vonulásáig, 2005-ig dolgozott, s mely most a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára. Negyedszázadon át vezette a hatalmas archívumot, mely irányítása alatt közösen kimunkált tárlatokat is létrehozó műhelyként működött, s az adminsztráció gyakran lélekölő, a fényképpel való közvetlen foglalkozástól megfosztó napi rutinját is aprólékos gondossággal végezte. Ica egyik legnagyobb teljesítménye épp maga az ország legjelentősebb, legszerteágazóbb tematikájú fényképgyűjteménye, Szakács Margit úttörő munkássága nyomán a fotográfia műtárgyként való elfogadtatása, a modern műtárgyvédelem alkalmazása és a kiforrott gyűjtési koncepció, mely azonban a fotográfiában rejlő lehetőségek feltárásán alapul, s így nyitva áll újabb paradigmák befogadására, érvényesülésére a gyűjtemény további gyarapodásában.

Magyarországon az elsők között volt, aki felismerte, hogy a fényép több annál, mint hogy kiállítások hangulati eleme, történelemkönyvek illusztrációja legyen. Önálló entitás a történeti források vagy inkább nyomok sorában. Ica egyik fontos muzeológusi erénye a res dubitans keresése, a kételkedés erényének érvényre juttatása, a forráskritika fotográfiára vonatkozó következetes alkalmazása, sőt, alapos, történészi szempontrendszer kidolgozása a fénykép saját történeti forrásértékének feltárására. A História című folyóirat képszerkesztőjeként évtizedeken át arra törekedett, hogy a fényképek valós adataikkal vegyenek részt a történeti gondolkodásban, ne a történészi prekoncepció hangzatosan felcímkézett látványelemei – egy álarcosbál különböző fantáziadús jelmezekbe öltözött résztvevői –, hanem adatokkal gondosan ellátott dokumentumok legyenek. A hatalmas mennyiségű fotográfia, melyet meghatározott, melynek muzeológusként elkészítette „személyi adatlapját”, feltárta történetét, meggyőzte arról, hogy a fénykép nem – sem – „tiszta forrás”, keletkezésének és használatának nyomai sokszor árulkodóbbak lehetnek az őket létrehozó mentalitás természetét illetően, mint maga a képi tartalom. Ez Stemler Ica utóbbi években született egyik legfontosabb munkájának, az Escher Károly-képek keletkezésének történetét feltáró tanulmányának tanulsága. EGY EREDMÉNY!

A fotográfia Ica által terített asztalánál sokan kaptak, s kapnak ma is táplálékot a munkálkodáshoz. Szívvel-lélekkel segítette mindig a különböző területekről jött kutatókat a megfelelő, puszta illusztrációnál többet mondó képek megtalálásában. A kutatók és a referens kapcsolatát kölcsönös haszonnal járó együttműködésnek tekintette, melyből a gyűjtemény profitál. Vezetése alatt a fényképtár által rendezett kiállítások, mint A fotográfia első száz éve Magyarországon és a Fénnyel írott történelem, közérthető módon ismertették meg a nagyközönséget a fotográfia történetével, a társadalom, a kultúra, a tudomány  legkülönfélébb területein betöltött sokrétű funkciójával. Számos publikációja közül kiemelkedik az utóbbi kiállítás anyagát tartalmazó kötet. Muzeológus és történész hallgatók tucatjait vezette be a magyar-és az egyetemes fotótörténetbe, s a fotográfiai forráskritika ismereteibe, számos szakdolgozat született vezetésével. Fotográfia és történelem című munkája egy évtized egyetemi oktatói gyakorlatát foglalta össze, s a kötetet a fiatal muzeológusgeneráció és a szakmában régóta tevékenykedő, de a fénykép múzeumi tárgyként való kezelésének ismereteit fájón hiányoló kollégák egyaránt szívesen és haszonnal forgatják. A Fotóművészet című folyóirat szerkesztőbizottsági tagjaként régóta gondozza a fotótörténeti tanulmányokat, s munkálkodásának köszönhetően a lap nem csak a fotóművészet, de a médium magyarországi történetének is megbecsült fóruma.

A szakmai teljesítmény nem választható el azoktól az emberi tulajdonságoktól, melyek azt létrehozták, s viszont, a lelkiismeretes szakmai munka és önbecsülés visszahat az emberi kvalitásra: Ica segítőkész kollégaként, nagyvonalú, együttérző, teljesítményével és munkaetikájával egyaránt például szolgáló, a munkatársai sikereinek is őszintén örülő főnökként is megbecsülést szerzett.

A legnagyobb öröm számomra, aki harminc évvel ezelőtt magam is köpenye alá bújtam, s onnan merészkedtem saját utamra, hogy a Balogh Rudolf- és a Móra Ferenc-díj után a fotótörténész szakma Argentum-díjának átvételekor köszönthettem.