©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Miért nem érti a közönség a kortárs művészeket?

Sok ellenséget szerzett magának Pablo Jato, a szókimondó és kíváncsi mexikói filmrendező, aki arra keresett választ nagy nehezen (ismét) bemutatott A művészet tükre című dokumentumfilmjében, hogy a múzeumi látogatók miért nem értik a kortárs művészetet.

Jato nem adott határozott válaszokat az általa feltett kérdésekre, viszont – eredeti szándéka szerint is – elindított egy azóta tartó vitát az érintett művészek és többek között a kritikusok megszólaltatásával, amelynek éppen ő az egyik, sőt legelső áldozata. Spanyolországban a legnagyobb orgánum, az El País vállalta magára a kényes témát, amikor lehetőséget adott neki a vita spanyolországi megindítására is. Az Embrujo Films producere legalább 50 művészt, kritikust, gyűjteményi kurátort, múzeumigazgatót és galériatulajdonost szólaltatott meg több országból (Mexikó, Egyesült Államok, Japán, Argentína, Spanyolország, Brazília stb.), mert valóban kíváncsi volt rá, miért az az érzésük (nem csak a művészeknek), hogy a piaci szemlélet rátelepedett a művészekre, galériákra? A filmet 2013-ban mutatták be Mexikóban, nem is akárhol, a Soumaya Múzeumban, amely a libanoni származású Carlos Slimé, aki évek óta a világ (egyik) leggazdagabb (mexikói) vállalkozója. Utána két évig sem Mexikóban, sem más országban nem akarták levetíteni, és olykor abszurd indokokkal utasították el Jatót a fesztiválok. Csak pár hónapja sikerült elérnie az újabb, ezúttal sikeres mexikói vetítést két hónapra a Nemzeti Filmarchívum Intézetében, és az érdeklődők a spanyolországi ARCO-n is láthatták. [ARCO = Kortárs Művészet Nemzetközi Vására, amelyet évente rendeznek meg Madridban, rendszerint februárban, idén február 25. és március 1. között – a szerk.] Azóta ingyen vetíthetik bármelyik mexikói oktatási és/vagy kulturális intézményben, de már bejelentkezett érte több mint száz mexikói és külföldi egyetem is.

A mexikói konzervatív lap, az Excélsior május elején ügyes spottal harangozta be Jato filmjét, aki egyszerű, jól irányzott kérdéseket tett fel az interjúalanyoknak. Mi a művészet? Kik a művészek? Vannak-e visszaélések a művészeti piacon? Létezik-e maffia a művészetben? Már a válaszokért, a kérdésre kapott első reakciókért is érdemes megnézni a filmet. Jato sem ad rájuk pontos választ, de ő is levonja az egyik elgondolkodtató következtetést: a piac rátelepedett a művészetre, művészekre, mert nincs pontosan meghatározva többek között ez a két fogalom. Amíg a piac meghatározó résztvevői kényükre-kedvükre eldönthetik, hogy mit tartanak annak, és melyik műért és művésznek mennyit fizetnek. Így fordulhat elő az az egyik furcsaság, hogy az idén már 50 éves brit Damien Hirst – aki egyébként joggal elismert művész, vállalkozó és műgyűjtő – közel 15 millió dollárt kapott egyik „művéért”: tigriscápát meg bárányt mártott formalinba, majd egy vitrinben állította ki. A mexikói rendezőben újabb kérdések vetődtek fel ennek tudatában: ki lehet-e találni egyes művészeket, hogy pénzt lehessen keresni velük? Válságba került-e a kreativitás? A filmben megszólalt a honfitárs, a műkritikus Avelina Lésper is, akinek meggyőződése szerint a kortárs művészet piacán ugyanolyan buborék dagad, mint bármelyik pénzügyi termék vagy a gazdasági életben meghatározó ásványi anyagok, mondjuk az arany esetében. Szerinte a piac elveszi a lehetőséget az igazi művészektől, amikor felkarolja a hamis, nem igazi művészeket, és egyre több az olyan képtártulajdonos is, aki becsapja a látogatókat olyan művészekkel vagy művekkel, akik, és amelyek nem is azok. Az Art Market Report jelentése meg is állapította, hogy csak tavaly 57 milliárd dollárt (51 milliárd eurót) mozgatott meg a művészet piaca, ami azt bizonyítja, hogy nagyon is ilyen alapon működik ez az ágazat is. Aki nem hiszi, szörföljön bármelyik portál (kortárs) művészeti oldalán, és meg fog lepődni – vagy nem -, mert csak az El Paísban tíz olyan cikket találtunk az első oldalon, amely így kezelte a kortárs művészet „termékeit”.

A portugál Observador portálja szeptember elsején két terjedelmes cikket is szánt a kortárs művészet és a befektetők közötti viszonynak. Mindkét írás alátámasztja a kortárs művészet, sőt a műkereskedelem és a pénzvilág közötti összefonódást. Az első cikk a Portugáliában működő és brit mintára létrehozott Art Invest és az „anyacég”, a Banif, illetve a bankhálózat többi része között kapcsolatot elemezte. Hogyan tette zsebre a Banif a kiválasztott művészeket? Az Art Invest a madeirai befektetési bank, a Banif leánya, és 2004-ben alakult meg, két hónappal korábban, mint a brit The Fine Art Fund Group, a művészeteket támogató pénzalapok egyik óriása, sőt mintája. Ennek ellenére nem Nagy-Britannia, de nem is az Egyesült Államok a meghatározó ország létszám terén, hanem Kína, mert a jelenleg létező 72 ilyen művészeti alapból 55 az ázsiai óriásé. A brit alap viszont pénzügyi téren viszi el a pálmát, mert ő kezeli a legnagyobb összeget – 180 millió eurót -, azaz az összes európai és észak-amerikai alap kezelt pénzének 60 %-át. A másik cikk címe még sokatmondóbb, ha lehet: A pénz nem zeng szerelmi ódát a művészethez. Rita Almeida Fritas, a brazíliai São Paulóban működő portugál művészeti tanácsadó elismerte az Observadornak: vannak műgyűjtők, akik arra törekednek, hogy kollekciójuk jelentőségben gyarapodjon, és ne csak adják-vegyék a képeket. De ők vannak kisebbségben. Fentebb már idéztük a Deloitte könyvvizsgáló által elvégzett jelentést, az Art & Finance Report 2014 adataiból pedig kiderül, hogy tavaly a gyűjtők 76 %-a vásárolt képeket bevallottan befektetési céllal, míg az előző évben még csak 53 %-uk tett így. A legnagyobb aukciós házakra (a Christie’s és a Sotheby’s) ugyanúgy jellemző ez a tendencia, náluk is nőtt a forgalom az utóbbi két évben.

Elég messzire kanyarodtunk a kortárs művészet témájától, de reméljük, hogy a fenti tények alapján sikerült megvilágítani valamennyire az eredeti problémát: miért nem értik a kortárs művészetet a múzeumok és képtárak látogatói?