©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Demonstrátumok

A halál anatómiájával foglalkozó sorozatunk 2. része. Most az anatómiai illusztrációk, a demonstrációs eszközök hagyománya került a figyelem középpontjába, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum hamarosan nyíló kiállítása kapcsán.

1. rész: A halál anatómiája

1996-ban egy német anatómus, Gunther von Hagens egy furcsa kollekciót bemutató kiállításával robbant be a köztudatba, s kapott meleget, de főképp hideget az élő pózokba merevített, plasztinációba öntött emberi maradványok anatómiai, ugyanakkor valamiféle művészi szempontrendszer szerinti megformálásáért. A közönség felháborodottan, értetlenül állt a jelenség előtt, a szakavatottságra hívatott értelmiség is a szívéhez kapkodott, a kiállítást egy ideig több helyen tiltották be, mint engedélyezték. Egy anatómia demonstrátum legyen statikus, méltóságteljes, feleljen meg a keresztényi értékrendnek, hullagyalázó szemléletre nincs szükség! – visszhangzott a morális alapon megfogalmazott véleményözön Európa-szerte. A pro és kontra érvek összecsapásában azonban valahogy elfelejtődött megemlíteni, avagy annak szélesebb kontextusában vizsgálni azt a tudománytörténeti előzményt, amely majd 300 éven keresztül meghatározta az anatómiai illusztrációk, demonstrációs eszközök hagyományát. Azt a tradíciót, amelyben az emberi test boncolása során a lét kérdéseivel szembesülő tudós gondolatai átitatják az élet, halál örök körforgásának morális aspektusával az anatómia tudományának képi, formai leképzését egészen a 18-19. század fordulójáig. A morális „sallangokat” levetkőző illusztrációs szemléletmód ekkor alakul át az érzelmeket negligáló tudós objektív szemléletének lenyomatát tükrözve, s mentesül azoktól a kérdésektől, amelyek a halott emberi test és a morális filozofálás szimbiózisában láttatták az anatómus munkáját.

A galénoszi tanok kritikátlan szemléletén alapuló boncolások, a spekulatív anatómia korszaka után Andreas Vesalius (1514-1564) emelte az anatómiai gyakorlatot a saját tapasztalatra építő, az emberi testet tudományos alapossággal megismerő szintre, s felismerte, hogy az elért eredmények képi formába öntése elengedhetetlen feltétele a tudományág fejlődésének. A művészek és anatómusok együttes munkájának köszönhetően az emberi test felépítéséről szerzett tudásanyag kétdimenziós leképezése a mai napig a megismerés, az oktatás és az ismeretterjesztés fontos eszköze. Viszont ezek az ábrák nem csupán a tudásanyag átörökítését szolgálták, hanem sajátos ikonográfiájukkal azokat a gondolatokat is tükrözték, amelyeket az ember gondolt saját magáról, az Univerzumban elfoglalt helyéről, Istenhez való viszonyáról. Isten legtökéletesebb teremtménye nem lélektelen hullaként van ábrázolva, hanem élő entitásként mozgásban, cselekvőként, mintegy anakronisztikus röntgenképként lép elénk, arcán érzelmek tükröződnek. De az élet, halál kérdéskörét is feszegetik a memento mori és a vanitatum vanitas művészi eszközeivel is átszőtt létükkel, vagy akár biblikus aspektusban is megjelenhetnek utalván az eredendő bűn miatt ránk rótt sorsunkra. A moralizáló anatómiának nevezett ábrázolások egészen a 18. század végéig meghatározó szereplői maradnak az anatómiai színház, a theatrum anatomicum színpadának, noha a művészeti korstílusok többször is alakítják megjelenésüket.

A síkbeli ábrák a maguk behatároltságával természetesen elég korán felvetik azt a problémát, hogy – perspektíva ide vagy oda – a test felépítményének térbeli viszonyaiból vajmi keveset tudnak visszaadni. A kisvártatva megjelenő, térben kihajtogatható metszetes ábrák pedig leginkább csak az egyszerűbb nép okulására alkalmasak. Másrészt az orvosi egyetemeken megszaporodó boncolási gyakorlatok és a kórházakban meginduló patológiai szekciók igényei a tudomány céljára „hasznosítható” tetemek tekintetében igencsak megnőttek, s felmerült az igény olyan háromdimenziós oktatási modellek megjelenésére, melyek a mindennapi gyakorlatban is hasznosíthatóak. Egyfelől elindult a kísérletezés egy olyan technika kidolgozására, mely az emberi testet különféle boncolási stádiumokban kívánta megőrizni annak tartósításával, ezeket a preparátumokat nevezzük naturális demonstrációs eszközöknek (száraz és nedves preparátumok), másfelől keresték azokat az anyagokat, amelyek könnyed megformálásukkal a szobrászat eszközévé tudtak válni a művi avagy mesterséges demonstrátumok létrehozása érdekében.

A tetem bomlandó részeinek lebontása után a testet kiszárították, majd különféle szerekkel kísérleteztek konzerválására, egyes részeinek kiemelésére, láthatóvá tételére. A nehézséget a vénák, artériák, a nyirokrendszer feltöltése jelentette, melynek leghatásosabb módszere az injektálás művészete lett. Az első eredményeket 1661-ben Malpighi (1628-1694) érte el, aki higanyt injektált a tüdő artériáiba, mire azok szépen kirajzolódtak. Bellini (1643-1704) és Swammerdam (1637-1680) ennek nyomán folytatták a munkát, de a higany nyomására gyakran szétpattanó véredények más megoldást követeltek. Bidloo (1649-1713) és Cooper (1666-1709) kísérleteztek még amalgámmal (foncsor), nem sok eredménnyel. A megoldás felfedezése a holland anatómusoknak adatott meg: Régnier de Graaf (1641-1643) és Frederik Ruysch (1638-1731) a színezhető, olvasztott viasz befecskendezésével emelte ki a vér- és nyirokrendszert. A különböző színek használatával nem csupán ezek láttatását sikerült megoldani, a módszer az így kirajzolódott rendszerek tanulmányozását is lehetővé tette. Ennek eredményeképp világossá vált a vérerek jelentősége, keringésben való szerepe, feltárhatóvá vált a nyirokrendszer, a mirigyek, a bőr, a csont sajátsága. A vérkeringés egzakt leírója és felfedezője, William Harvey (1578-1657) szintén folytatott kísérleteket a szóban forgó technika segítségével. Az anatómiai injektálás virágkora 1650-1750 közé esik, ebben az időszakban készültek azok a száraz preparátumok, amelyek olyan nagyhírű kollekciók alapjait képezték, mint a preparálóművészet holland zsenijének tartott Ruysché, akitől I. Péter cár is rendelt egy gyűjteményt, vagy Marie-Catherine Biberoné (1719-1815), amely több helyütt is bemutatásra került, míg végül 1796-ban a párizsi École de Santéban helyezték el. Az anatómiai könyvillusztrációkhoz hasonlóan ezek a preparátumok többnyire olyan beállításokban vannak rögzítve, melyek az élő ember mozgását, mozdulatait hivatottak bemutatni, így a bonctermek köré szerveződött természetrajzi vagy kurioziás gyűjteményekben képviselik mindazokat a gondolatokat, amelyekről síkbeli társaiknál beszéltünk.

Ekkor már a természetes preparátumok mellett a művészi igényű mesterséges készítmények is helyet kaptak az egyetemeken, kórházakban létrehozott gyűjteményekben, de a konzervált emberi test nem veszített jelentőségéből. Nem csupán oktatási célt szolgált, hanem az anatómiai viaszszobrászat előszítő stádiumaihoz is kötődött, mintát szolgáltatva a szobrászok számára. Nem véletlen tehát, hogy ahol létrejöttek ilyen műhelyek, ott a preparátumok készítése ugyanolyan fontos feladat maradt. A 18. század végére Franciaország vált a természetes demonstrátumok legkiemelkedőbb műhelyeinek otthonává. Egy 1794-es, az egyetemeken folyó képzés praktikus, demonstratív oldalát elősegítő dekrétum nyomán alakították át pl. az École de Santé anatómiai kabinetjét, ahol nagy hangsúlyt fektettek az orvosképzés szempontjából hasznos művi anatómiai preparátumok gyűjtésére, készíttetésére, hangsúlyozván a kórtani anatómia fontosságát. Párizs mellett Franciaország másik legjelentősebb viaszszobrászati központja a roueni Hôtel-Dieux lett, amelynek vezető egyénisége, a sebész Jean-Baptiste Laumonier (1749-1818) művészien tudta az injekciózás technikájával a keringés rendszerét láthatóvá tenni. A Párizs melletti Alfort állatorvosi iskolájának első igazgatója, Honoré Fragonard (1732-1799) is szívügyének tekintette ezeket a célokat, s bár a nemzeti anatómiai kabinet felállításáról 1792-ben benyújtott tervezetét nem sikerült keresztül vinnie, Alfortban mégis jelentős műhely dicséri munkáját. Művei igen sajátságosak, valahol félúton vannak a tudomány és a művészet között. Szokatlan agresszív tartásban, színpadias pózban mutatja be preparátumait, „a megnyúzott természetet”. Nem véletlen, hogy egyesek már inkább bolondnak tartották, míg mások csodálták. Az a preparálóművészeti hagyomány, amely a klasszicizmus ízlésének hatására már elveszítette patetikus jellegét, s lenyugvóan megszelídült, Fragonard kezei között ismét megelevenedni látszott. Gyakorlatilag ő volt az utolsó preparátor, aki munkásságával azokat a hagyományokat képviselte, amelyek az anatómiai ábrákat, demonstrátumokat moralizáló köntösbe öltöztetve az orvostudományt beemelte az emberről vallott ontológiai polemizálás világába.

A boncolási gyakorlat, a természetes preparátumok által biztosított tudás teremtette meg a létalapját az „anatómia artificialis" készítményeinek. A művészet és a tudomány szimbiózisát, határterületét képviselő darabok történetét cikkünk következő részében szándékozunk bemutatni.

A témához kapcsolódó "Drozdik Orsolya: A medikai Vénusz a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban" kiállítás 2015. október 2-án nyílik. Bővebben: itt!