Első fokon a Thyssen-Bornemisza Múzeum nyert
PEREK ÉS VITÁK 2.
Műkincsvitákról és műkincsperekről szóló sorozatunk második részében a rabolt náci műkincsek visszaadásával kapcsolatos (jogi) nehézségeket vizsgáltuk.
| Sobieski Tamás |
2016-02-25 14:00 |
Első fokon tíz évig tartott a madridi Thyssen-Bornemisza Múzeum és egy német származású, de ma már Kaliforniában élő zsidó család pere a Pissarro-képért, amely a spanyol főváros képtárában marad, és nem úgy tűnik, hogy másodfokon fordulna a kocka. A kép története annyira érdekes, hogy a spanyol El Paíson kívül még a brit The Guardian és az amerikai The New York Times is egy-egy cikket szánt a hányatott sorsú Pissarro-festmény történetének.
A portugál származású és igen termékeny első francia impresszionista festő, Camille Pissarro vitatott tulajdonú művének története legalább olyan viszontagságos, mint egyik volt tulajdonosáé, Lilly Cassirer Neubaueré. A Rue d'Honoré utca délután (1897) című kép a jómódú német zsidó kiadó és galériatulajdonos családé volt, de 1939-ben áron alul, 360 dollárért el kellett adnia, hogy férjével, Ottóval Németországból az Egyesült Államokba tudjon menekülni. Aztán Lilly 1958-ban kártérítési kérelmet nyújtott be a német kormánynak, amely elismerte a kép jogos tulajdonosának, és megítélt, sőt átutalt 120 ezer márkát. Lilly négy évvel később meghalt. Itt azonban még egyáltalán nem ért véget a festmény és a család kapcsolata, következett a két lényeges fordulat.
Tudniillik Lilly Cassirer unokája, a nyugdíjas fényképész Claude, 2000-ben Madridban járt, és a nyolc évvel korábban megnyitott Thyssen-Bornemisza Múzeum első emeletén egyszer csak meglátta a család egykori tulajdonát, amelyet Hans Heinrich Thyssen-Bornemisza báró 1976-ban vett meg. (A The NYT cikke szerint 1951-ben tűnt fel az Egyesült Államokban, amikor a kaliforniai gyűjtő, Sydney Brody megvette.) A spanyol állam 1993-ban vásárolta meg bárótól a teljes gyűjteményt, amikor a német arisztokrata kiállítóhelyet keresett neki a világban. Aztán 2002-ben a Cassirer család számára (látszólag) kedvezően változtak a kaliforniai törvények, és pert is indítottak a kép visszaszerzéséért. Claude 2010-ben halt meg 89 évesen, de gyermekei, főleg Ada és David továbbra is igényt tartottak a képre, és belekapcsolódott az ügybe San Diego Grófság Egyesült Zsidó Szövetsége is. Az El País szerint nem is csoda, hiszen csak az ilyen képek perköltségeinek összege eléri az egymillió dollárt, és a madridi múzeumban kilencmillió euróra biztosították ezt a művet. De tavaly június közepén a Los Angeles-i bíróság végül a spanyol múzeum javára döntött a semmiképpen nem egyszerű műkincsperben, és előbbi részben azért nem tartja magát illetékesnek, mert egyszer már kárpótolták a tulajdonost. Másrészt a döntés arra is utalt – az El País sem részletezte az indoklást –, hogy az eset inkább a spanyol igazságszolgáltatás hatáskörébe tartozik.
Evélio Acevedo, a madridi múzeum gyűjteményi alapítványának ügyvezetője leszögezte, hogy valamilyen formában erkölcsi elismerésben részesítik a Cassirer családot, mert senki nem vitatja a rablás tényét. A Thyssen-Bornemisza Múzeum vezetése többek között arra gondolt, hogy a kép közelében feltüntetik a festmény eredetét és szomorú történetét. Laura Brill, a Cassirer család ügyvédje jelezte a New York Timesnak, hogy mindennek ellenére fellebbezni fog.
Az El País négy évvel ezelőtti riportja szerint a nácik csak három megszállt országban – Belgiumban, Franciaországban és Hollandiában – több mint 140 ezer műkincset (a festményeken kívül könyveket, kéziratokat, műbútorokat, festményeket) foglaltak le. Franciaország vissza tudta szerezni ezeknek mintegy kétharmadát, a többi még mindig ismeretlen helyen van. Az a tény viszont biztos, hogy a rabolt műkincsek témája bonyolultsága és sokasága miatt az erre szakosodott műkincsvadászok, művészettörténészek, újságírók és ügyvédek nem maradnak munka nélkül. Évtizedekig – vagy még tovább.
(s)
