Tervek, vágyak, gondolatok - diskurzusban

Dél-Dunántúl zsidó kultúráját bemutató regionális kutatóközpont és emlékhely

Az intézményalapítás nem könnyű játszma. Lehet, soha nem volt az. Különösen, ha olyan kulturális intézményekről van szó, amelyek regionális szerepet töltenek be, és - vallási és/vagy etnikus - kisebbséghez kapcsolódnak.

Frazon Zsófia

2011-06-28 23:11

Nem tudom, mikor és milyen szempontok szerint kezdett alakot ölteni az alapítás gondolata, és azt sem, hogy mi lesz a kezdeményezés eredménye. Csupán egyetlen eseményt emelek ki a történetből: egy műhelykonferenciát, amelyet a Pécsi Zsidó Hitközség és a budapesti Holokauszt Emlékközpont közösen szervezett. A téma egy regionális kutatóközpont és emlékhely létrehozása volt, a szimpózium célja pedig a közös gondolkodás, párbeszédes formában, három tematikus egységben. Az alábbiakban a helytörténeti és a pedagógiai modulokat csak távolról érintem, viszont összefoglalok néhány tanulságot és tapasztalatot az Önreprezentáció és emlékezetkultúra. Muzeológiai problémák című tartalmi blokkból - nemcsak a beszélgetés témaköreivel és módszertani kérdéseivel, hanem ezek tágabb társadalmi környezetével kapcsolatban is. De induljunk egy kicsit távolabbról!

Az ideális forma

Az emlékhely és a múzeum (kiállítóhely és archívum) mint az emlékezetkultúra és emlékezetpolitika kitüntetett helyei és terei, roppant összetett és sajátos viszonyt alakítanak ki azzal a fizikai térrel, amelyben állnak és működnek. De szerepük metaforikus értelemben is meghatározó: helyet jelölnek ki a nemzet emlékezetpolitikai térképén - a prezentációs stratégiák kidolgozásának megfelelően. Az emlékhelyek, a műemlékek és a társadalmi múzeumok legtöbbje a múlttal való találkozás és szembenézés helyei, amelyek eltérő módon elegyítik az objektív tudás és a szubjektív tapasztalat tartalmi és formai elemeit. De akárhogyan történik is: az emlékezés, az emlékeztetés, illetve a muzealizáció nem választható el a társadalmi környezettől, a tudományos konszenzustól, továbbá a helyeket és az intézményeket körbefogó emberek vágyaitól, elvárásaitól és gondolatairól. Tekintsük ezt ideális formának!

Alapozó párbeszéd

Nincs recept arra, hogy miként kell létrehozni és működtetni egy 21. századi zsidó múzeumot, hiszen mindig a választott céltól függ, hova kerülnek a hangsúlyok. Ha az intézményalapítás kezdeményezője egy helyi közösség, akkor a reprezentáció értelemszerűen erősebben kapcsolódik a közösség identitásához, mint az államok és nemzetek által fenntartott intézményekben. Mások az örökség elemei - még akkor is, ha az átfedések és a párhuzamos történetek magától értetődők -, más a hagyomány identitásépítő szerepe, mások a hangsúlyok, az esetekből adódó következmények és következtetések, továbbá az alapítás és a fenntartás motivációi és szituációi - hogy csak néhány eltérésre hívjam fel a figyelmet. De éppen ezek az alapvető különbségek teszik szükségessé a ("laikus" és "tudós") közösség gondolatformáló erejének figyelembevételét. E tekintetben a pécsi kezdeményezés szervezői körültekintően jártak el: az alapozáshoz szükséges társadalmi párbeszédnek teret és lehetőséget biztosítottak. A szekció résztvevői pedig maximálisan próbáltak megfelelni a közösség elvárásainak és érdeklődésének. (A szekció résztvevői voltak: Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Levéltár muzeológus-levéltáros vezetője, György Péter egyetemi tanár, esztéta, Tóth G. Péter történész-néprajzos muzeológus és Frazon Zsófia etnográfus muzeológus, a Néprajzi Múzeum munkatársai.)

Az Önreprezentáció és emlékezetkultúra című beszélgetés egyfelől megvalósult esetek és példák bemutatására, másfelől ezen esetek, műemlék és/vagy múzeumi, kiállítási példákra építhető elméleti és módszertani következtetések megfogalmazására épült. A praktikus és az absztrakciós szintek közötti átjárás fontos eleme volt a diskurzusnak, ami egyfelől láthatóvá tette az archívumalapítás és az emlékhelyállítás hétköznapi lehetőségeit, másfelől viszont rávilágított arra, hogy ez a munka nem nélkülözheti - a civil kezdeményezésen túlmutató - szaktudományos tudást. A legfontosabb viszont mégiscsak a társadalmi és a tudományos területek kölcsönös megismerésen és vitán alapuló összeillesztése.

A négy példa

A résztvevők által említett négy bevezető példa az intézményi státusz és stratégia, illetőleg a hely és a társadalmi környezet különbségeiből eredő "természetes" eltérésekre világított rá. Az Európa-szerte látható "botlatókövek" (Stolperstein) magyarországi "karrierje", a buchenwaldi haláltáborban létrehozott emlékhely és kiállítás, a bécsi zsidó múzeum (Jüdisches Museum Wien) szakrális tárgyakat bemutató múzeumi vitrinje, illetve a berlini zsidó múzeum (Jüdisches Museum Berlin) építészeti koncepciója és muzeológiai programja olyan európai példák, amelyekben az emlékezés és emlékeztetés, a társadalmi és tudományos vita egymástól nagyon eltérő lehetőségeit és megoldásait vázolják. Azokban az országban, ahol a múlttal való szembenézés a szellemi kulturális örökség része, ott a jelentések rétegzettsége hatással van a létrehozott intézményrendszerre is. Így válhat láthatóvá például Berlinben a zsidó kultúra egyszerre mint hétköznapi mentalitás, mint vallási praxis, mint a kisebbségi lét egy sajátos és speciális formája, de ugyanígy a holokauszt egész emberiséget érintő drámája, a feldolgozás és az emlékezés államokat és egyéneket egyaránt mozgató praxisa. Az egymástól eltérő intézményesített formák "magától értetődően" találják meg helyüket a szembenézésre, felelősségre és önkritikára épülő fizikai és társadalmi térben - nem kevés kritikával, vitával, beszélgetéssel és reflexióval keretezve.

Berlin, az emlékező város

Más megfogalmazásban: a berlini zsidó múzeum a több ezer éves zsidó kulturális hagyományokat, a vándorlást, a letelepedést, az asszimilációt, a kirekesztést és a kortárs mindennapokat kulturális és társadalmi összefüggéseibe ágyazva mutatja, és a holokauszt drámáját is ebben a tágabb diskurzusban helyezi el - muzeológiai, építészeti és művészeti stratégiákat egyaránt felhasználva. De ezt csak azért teheti meg, mert Berlin olyan emlékező város, amely városszövetének több más pontján is emlékezik a német és az európai zsidóság 20. századi tragédiájára. Nem hagy felejteni, nem hárítja a felelősséget, erősen és megrázóan, szikáran és dokumentarista módon is megmutat: emlékművek, múzeumok, szövegek és képek részletgazdag és diszkurzív hálózatát hozza létre. A zsidó emlékezetkultúra saját intézményrendszerében, de a nemzeti kultúra részeként egyaránt látható ebben a térben: a nemzet terében.

Kérdés és tanulság

A nemzetközi, a nemzeti és a lokális diskurzus egymásra vonatkoztatása talán a reprezentációk egyik legfontosabb eleme, amelyet az egyéni történetek és személyes olvasatok tesznek igazán befogadhatóvá, érthetővé, egyúttal megrázóvá és átélhetővé. A pécsi beszélgetés lényegi elemét is ennek az összefüggésrendszernek a részletezése jelentette. Láthatók-e eltérések a prezentációkban aszerint, hogy nemzetközi, nemzeti vagy lokális kezdeményezésre jönnek létre? A különbségek elsősorban a történeti hagyományok különbségeiből erednek-e? Jó-e, előremutató-e, ha a zsidó kultúra a "nemzeti" kultúrától különválasztva érvényesül, illetve miként erősíthetik egymást a nemzeti és a kisebbségi diskurzusok? Létezik-e muzeológiai értelemben "zsidó" tárgy - a speciálisan vallási rítusokhoz kapcsolódó tárgyakon kívül? A múzeumi és kiállítási prezentációk esetében a holokauszt integrálva vagy önálló történetként kapjon szerepet? A zsidó kultúra erős szövegszerűsége hatást gyakorol-e a múzeumi prezentációk műfajára? - szóltak a legfontosabb, magunknak megfogalmazott kérdések, amelyeken aztán közösen - a hallgatóság aktív részvételével - gondolkodtunk. A rendezők részéről szinte egyáltalán nem esett szó a tervezett intézmény lehetőségeiről és részletesebb terveiről - ami a beszélgetésnek igazán izgalmas fordulatot adhatott volna -, viszont a hallgatóság teljes odaadással és érdeklődéssel kommentálta a példacentrikus és nyitott diskurzus gyakorlati és elméleti összefüggéseit.

Az intézményalapítás fontos eleme, hogy ideális esetben egy speciális tanulási folyamat része: a társadalmunkról, helyzetünkről való tudáson, a hibáinkból való tanuláson alapul, miközben reflektál a már meglévő és tanulságos példákra. A tanulás során a különbözők elválnak egymástól, és az összemosás helyett szétválnak az össze nem tartozók, a tudás vitában formálódik tovább. És még egy utolsó tanulság: az intézményesülésnek elmaradhatatlan eleme, hogy a tervek, a vágyak és a gondolatok ezer szállal kötődjenek az őket körülvevő kortárs kultúrához - közösségi, kulturális és tudományos szinten egyaránt. Mert működésük pillanatától kezdve ez az a közeg, amely létezésüket biztosítja.