Szegedi tanyavilág, kutatás, néprajztudomány

INTERJÚ

Juhász Antal néprajzkutató tavaly töltötte be nyolcvanadik életévét, idén a könyvhéten jelent meg a szegedi tanyavilágról új könyve. Egy tavaly készült interjúval ajánljuk.

Cikk küldése

e-mail:

Tisztelt Tanár úr! Nyolcvan év ritka szép, Arany János szavaival élve kérem, hogy tekintse át szakmai pályáján a fordulópontokat!

Tanárnak készültem, magyar–történelem szakot végeztem, azután vettem föl a néprajzi előadásokat a Szegedi Tudományegyetemen, mégis néprajzkutató lett belőlem. Ezt annak a kedvező lehetőségnek köszönhettem, hogy 1956 őszén a szegedi múzeum néprajzos munkatársa, Szabó Mátyás, ahogy akkoriban mondták; disszidált, Svédországban telepedett meg, és megüresedett egy állás.

Az egyetemen először Péter Lászlónál hallgattam folklórt. Tudniillik az 50-es években Bálint Sándort megfosztották az egyetemi előadások jogától, és 1957 elején kapta vissza a tanszékét. Egyetemi előadásait attól fogva hallgattam, és már a múzeumi pályám kezdetén is már be-bejártam az előadásaira. Sokat jelent számomra az az indítás, amit tőle kaptam témában, szemléletmódban. 57 őszén kerültem a szegedi Móra Ferenc Múzeumba, egyedül voltam néprajzos, nemcsak Szegeden, hanem az egész megyében. Később, 1962-ben létesítették a Megyei Múzeumi Szervezeteket, akkor is még évekig egyedüli néprajzos voltam a Csongrád megyei múzeumokban. Nos, az első fordulópontot ez jelentette, és kezdettől fogva olyan témákat választottam, amelyek újdonságot hozhatnak a Szeged vidéki néprajzi kutatásba. Tehát nem szorosan Bálint Sándor nyomába szegődtem témában, szemléletben, ugyanakkor ez visszatekintve nyomon kísérhető, igyekeztem hasznosítani azt, amit tőle hallottam, tanulmányaiban olvastam.

Az első témám a Szeged környéki vízi élet és kézműves mesterségek voltak, ebből írtam a kisdoktori disszertációmat – ma így mondjuk – 1961-ben. Eközben, 1958–59-ben Ilia Mihály barátommal – aki évfolyamtársam volt – gyűjtöttük a tápai gyékényszövés hagyományait. A tápai gyékényről jelent már meg egy-két tanulmány, de úgy véltük mind a ketten, ő tápéi születésű, hogy sok újat lehet még elmondani. Ő belülről szemlélte Tápé világát, én pedig azon nevelkedtem, hogy tanulgattam a tápai gyékényfonás fogásait az asszonyoktól. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, de ebből a témából nőttek ki az első publikációk a 60-as években, aztán a kékfestő mesterségről, hajóépítésről és más kézműves iparágakról.

Az első nagyobb összegező igényű tanulmányt Nagy Gyula orosházi múzeumigazgató fölkérésére írtam, az Orosháza néprajza c. kötetbe, a kismesterségekről. Összefoglalóan kevés település, hagyományos népi szükségletekre dolgozó kézműiparáról készült addig összefoglalás. Itt ennek egy új központú rendszerezésére is tettem kísérletet. Annyiban volt ez új akkor, hogy nem a kézművességben felhasznált anyagok, technikák szerint rendszerezte az iparágakat, hanem funkcionális szempontból. Tehát így megkülönböztettem viseleti, ruházkodási iparágakat, közben gazdasági szükségletekre dolgozókat, háztartási szükségleteket kielégítő iparokat és így tovább.

Fokozatosan bővült érdeklődési köröm, és a 60-as évek közepe felé irányult a figyelmem a tanyákra. Ugye ismeretes, hogy az 1959–60-as nagy téeszesítési kampánnyal lefosztották a falusi, tanyai parasztokat a föld magántulajdontól, téeszbe kényszerítették őket, és az akkori kormányzat és mezőgazdasági politika igyekezett visszaszorítani a tanyai gazdaságokat. Ez sok helyen gyorsan le is zajlott, elsősorban a Tiszántúlon, Szeged környékén is megindult, de itt a homok és a homoki gazdálkodás, szőlő-, gyümölcstermelés, belterjes kultúrák termelése bizonyos mértékig konzerválta a tanyákat. De láttam, hogy itt egy átalakuló, sok helyen megszűnő életformáról van szó, és érdekelt az alakulása. Amellett fölsejlettek bennem diákkori emlékeim is, gimnazista koromban tanyai postás voltam jó pár hétig. Akkor a sándorfalvi tanyákról szereztem közvetlen benyomást, úgyhogy szívesen jártam ki, előbb kerékpáron, kisvonaton, majd pedig a múzeum gépkocsiján, később saját gépkocsival a homoki tanyákra. A 60-as évek közepétől tulajdonképpen ez vált fő érdeklődési, kutatási területemmé, közben a tanyavilág népi építészetéről, az ott fönnmaradt hagyományos épületekről írtam néhány tanulmányt, mint például a gyephantos építkezésről, Tutajfalasról és így tovább.

Kötődtem a szegedi tájhoz és foglalkoztatott az – Bálint Sándor nyomán ugyancsak –,  hogyan alakult az a kirajzási, migrációs hullám, amelynek révén a „szögedi nemzet” (ahogy Bálint Sándor fogalmazott) megülte a homokvidék néptelen vagy ritkán lakott pusztáit. Illetve a szegedi kirajzás főleg a Duna–Tisza-közi homokvidékre irányult, föl egészen Kecskemét, Kiskunfélegyháza határáig, másrészt Békésbe. Utóbbi részekre dohánykertészek (gányók) települtek, harmadrészt pedig a Bánságba, tulajdonképpen azt kellett volna elsőként említenem, a Temes-közbe, ugye a török hódoltság után, elsősorban Mária Terézia idején német telepeseket vittek. Az 1780–90-es évektől 1800-as évek elejéig az addig lakatlan területekre a földbirtokosok hívtak dohánykertészeket, mert az igen jövedelmezőnek bizonyult, és akkor árasztották el a szegediek ezeket a szajáni és dél-bánáti területeket. Tehát a migráció foglalkoztatott, és a kandidátusi disszertációmat még a Szeged és környéke népi építészetéből, tanyásodásából írtam. A nagydoktorit pedig utóbb erre a homokvidékre kiterjedő migrációnak a föltárásából, amibe beleértendő Kiskunhalas, Kistelek, Kiskundorozsma, Kiskunfélegyháza és azok az uradalmi puszták, amelyek ott Tázlár, Orgovány határában voltak. A migrációkutatás során kutatócsoport volt segítségemre: Bárkányi Ildikó, Fodor Ferenc, Szűcs Judit, Bárth János, Sztrinkó István, Szabó László személyében.

1991-ben elhunyt a Szegedi Egyetem Néprajzi Tanszékének vezetője, Ferenczi Imre. Pályázatot írtak ki a tanszékvezetői állásra, és én nyertem el a pályázatot. Akkor történt egy újabb váltás az életemben. Nem fiatalon, 50 felett, de tele ambícióval vállalkoztam arra, hogy valami módon, szerényen, Bálint Sándor örökébe próbáljak lépni. Nemcsak kutatásban, hanem egyetemen is az oktatásban. Attól fogva tanítottam nyugdíjazásomig az egyetem néprajzi tanszékén.

Egy jelentős vállalás volt még az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark Szabadtéri Néprajzi Gyűjteménye. Ismeretes, hogy Ópusztaszeren a 70-es évek elején Nemzeti Történeti Emlékparkot létesítettek, az Árpád-kori templom- és monostorromok körül. 1973-ban kaptam megbízást a Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény megtervezésére. Szívesen vállaltam, hisz bejártam a tájat, és a szabadtéri néprajzi múzeumok paraszti együtteseket igyekeztek telepíteni, amelyeket terepmunkám során alkalmam volt megismerni. Elkészítettem a terveket, kezdetben öt együttes volt benne; szegedi tanya, szentesi tanya, csongrádi halászház, szeged-alsóvárosi parasztház meg egy szélmalom. Később bővültek a keretei, és 1991-ig részt vettem ezeknek a telepítésében, berendezésében is. Ezt a munkát aztán 1991-től Bárkányi Ildikó és a múzeumbeli munkatársaim vették kezükbe.

Említette az áttekintésben a település-monográfiákat. Nagy a száma a település-monográfiáknak, amelyekben Ön szerzőként, szerkesztőként, lektorként közreműködött. Hadd kérdezzem meg, miért vállalta ezt a hálás, de rendkívül nehéz, sok munkával járó szerepet. Hogyan látja ennek a munkának a lényegét, fontosságát?

Hét falumonográfiát szerkesztettem, tizenkettő pedig azoknak a településeknek a száma Csongrád megyén túl, ugye a Békés megyei Orosháza és a Bács-Kiskun megyei Kecel vannak benne, amelyekben szerzőként egy vagy több fejezettel részt vettem.

Az első a tápéi monográfia volt. Tápét Bálint Sándor úgy jellemezte, mint a szegedi táj hagyományokban leggazdagabb szigetét. Ez valóban így is van, mert Tápé őrizte meg a város tövében, és ez az érdekes, hogy a várossal szomszédos faluként, a tradicionális paraszti kultúra számos sajátosságát. Ez egy sajátos dolog, és másutt is tapasztaljuk, hogy közvetlenül a nagyobb városok mellett, ugye Kolozsvártól nem messze is vannak ilyen települések, és az Alföld más részein, Makótól nem messze Apátfalva őrizte annyira a maga hagyományait, mint ahogy Tápé. Kisebb írások születtek Tápéról, inkább amatőr kutatóktól, és a Községi Tanács a 60-as évek közepe táján megbízást adott ennek a kutatására és szerkesztésére. Ilia Mihály barátom, akit említettem, volt a kötet társszerkesztője. Vonzó volt a feladat; miért? Mert belülről megismerni egy település kultúráját, úgy, hogy az ember nem napokat, heteket, mindent összesítve több év alatt hónapokat tölt ott kint, az azt jelenti, hogy jobban megismeri közelebbről, azonosulni képes a lakók, főleg az idős emberek szemléletével. Ez a fajta beleélés a kulturális antropológia nézőpontjához hasonló, szoktam mondani, hogy tulajdonképpen a néphez, az adatközlőkhöz, visszaemlékezőkhöz közel álló néprajzos úgy szeretne azonosulni, és ha megfelelő beleéléssel teszi, képes az alanyával, akkor a kulturális antropológus szemléletét, kutatását előlegezi meg.

Itt kell hivatkoznom Herman Ottóra, a magyar tárgyi néprajz-, anyagikultúra-kutatás nagy mesterére, aki az 1880-as években Szegeden járt, Szeged függetlenségi párti országgyűlési képviselője volt, és kivitték egy szegedi tanyára, a Pálfy-tanyára, és az ottani élményei, az ott látottak alapján vetette papírra naplójában, hogy „itt vagy más szegedi tanyán érdemes volna eltölteni egy egész esztendőt, följegyzésre méltó jelenség akadna akárhány”. Tehát a kiváló tudós, aki természettudósnak indult, meglátta, hogy igazából a hagyományt belülről lehet és kell megismerni, és ahhoz az szükséges, hogy ott is éljen az ember, belülről ismerje meg azt a kultúrát, amit tanulmányoz.

Nos, hát így igyekeztem én is, bár egész esztendőre nem jutottam ki, de hogyha a kutatónapokat összeadjuk, biztos még többet is töltöttem kint, és sokszor ott is éjszakáztam Ásotthalom határában, Ruzsán és másutt, tanyákon, számos parasztember igen közel került hozzám.

Visszatérve az alapkérdésre, Tápé jó iskolát jelentett erre a kutatásra, 1971-ben jelent meg, utána kaptunk megbízást édesapámmal Sándorfalva föltárására. Ott gyerekeskedtem, 18 éves koromig ott laktunk, tehát sok ismerős család volt, az is igen szívesen vállalt feladat volt. Majd Kistelek következett és még számos más település. Utólag úgy látom, hogy a tájkutatáshoz az összegző igényű áttekintésekhez, amit például a Duna–Tisza köze déli tanyavilágáról, településnéprajzáról adtam, ezek előiskolát jelentettek. Mert a helyi kutatásokból összegező, összehasonlító igényű kitekintésre, párhuzamok fölemlítésére kerülhetett sor.

Talán külön utalnék a Szeged története című monográfiában való részvételemre, hogy IV., majd V. kötetessé bővült Szeged új történeti monográfiája. A II. kötetben az életmódról és tárgyi ellátottságról írtam, amit levéltárban föltárt inventáriumokból igyekeztem kimazsolázni, hogy a 18. század vége, 19. század első fele, Szeged emberei, családjai milyen tárgyi világot alakítottak ki. Milyen volt a bútorzatuk, konyhaberendezésük, viseletük, összefoglalva úgy mondhatom; az életmódjuk. Ezt aztán megpróbáltam másutt is érvényesíteni.

A II. kötetben pedig, amelyik a dualizmus korát öleli föl, a tanyavilág benépesülésében szerzett kutatási tapasztalataimat hasznosítottam, írott forrásokon kívül. Úgyhogy én azt tartom, egy-egy ilyen monográfiában a történeti és a néprajzi kutatásnak kézen fogva kell járnia, főleg agrártelepülések esetében, mert a történészszemlélet és kutatási módszer hozza a dokumentálható, írott forrásokat, a néprajz pedig azokat a visszaemlékezéseket, amelyek élettel töltik meg – tulajdonképpen az elmúlt történeti korszakok leírását.

Kutatási témáit említve, a társadalomnéprajz területére kalauzolt el nagyon sok munkája. A napjainkat érintő társadalmi változások, illetve az elmúlt évtized társadalmi változásai milyen új témákat, szempontokat hozhatnak?

Már a 60-as években, amikor a korábbi évtizedekben mostohán kezelt szociográfiát, szociológiát kezdték elfogadni a magyar társadalomtudományok rendszerében, fölfigyeltem arra, hogy érdemes nemcsak a múltat, a hagyományt kutatni, hanem a változásokat és a jelent is. Hangsúlyozni kívánom, hogy 1966-ban Szekszárdon volt egy tájkonferenciánk, néprajzos-, muzeológuskonferencia, ahol az előttünk járó nemzedék képviselőiként ott volt Tálasi István professzor, Bodrogi Tibor, a néprajzi múzeum főigazgatója, Barabás Jenő és mások. Kitűzték feladatul azokat a témákat, amelyek szükségesek az új magyarság néprajza megírásához. Tudniillik akkor fogalmazódott meg, újból, nem először, hogy a Győrffy–Viski-féle 30-as évekbeli néprajzot érdemes az újabb kutatások fényében megírni, bővíteni és egy új szintézist megírni. Voltak hiátusok ugye, az előző nemzedékek Trianon miatt nem tudtak a határon túli magyar településekkel foglalkozni, szóval voltak fehér foltok a magyarság néprajzi térképén, ezeket tűzték ki. Sosem felejtem el, hogy 1966-ban 30 körül jártam, fiatal voltam, és a nemzedékünknek még ez volt a vezérfonal. Tehát nem a jelenkutatás. Néhányan azért kacérkodtunk vele, a néprajzi múzeum rendszeresen szervezett továbbképzéseket, ahova szociológusokat Cseh-Szombathy László szociológust és másokat meghívtak, ezekkel tágították a szemléletünket.

Ilyen indíttatással próbáltam föltérképezni, egy Szeged volt határában létesült tanyaközség, Ruzsa települését, a régi Csorvát. 1950-ben lett önálló község, akkor kezdtek a faluban házakat építeni, és akkor a téeszszervezés után egyre többen áramlottak be a faluba, építkeztek, bár vontatottan, mert ugye a tanyavilág több körülmény miatt – amire nem térhetek most ki – szívósabban fönnmaradt a közelmúltig, azt lehet mondani, és néhol újraélednek a farmgazdaságok is.

Nos, ebben már szociográfiai, szociológiai szempontokat is próbáltam érvényesíteni, és a folyó újabb kutatásokban, ami például Kistelekre volt jellemző, ahol a 70-es években kutattam, azután a migrációkutatásban kezdettől, a 90-es évektől folytattuk, majd az egyetemi hallgatóknak is indíttatást adtam arra, hogy ne csak a hagyományos kultúrát, hanem a jelent is kutassák. Társadalmi változásokat, mert a néprajz ahhoz olyan forrásanyagot, szóbeli emlékanyagot tud nyújtani, amit a szociográfia kevésbé. Mert ezek ugye statisztikai módszerekkel dolgoznak és kérdőívekkel – jó ha a néprajzos is készít magának kérdőívet –, de egészen más egy kiküldött kérdőívből nyerhető információ, mint amit mi közvetlenül szerzünk emlékezőktől.

A változások a muzeológia területét sem kerülték el. Tanár úr 34 évig dolgozott múzeumban, ez idő alatt szabadtéri múzeum létesítésére is nyílt alkalma, ami egy egészen új fázis egy néprajzos pályájában. Miben látja a napjainkat érintő változásokat, ezekhez milyen szempontokkal lehet közelíteni?

Amikor muzeológiáról beszélünk, a tárgygyűjtés az első, ami eszembe jut. A 60-as évek második felében figyeltem föl arra, hogy a terepen, ahol gyűjt a muzeológus, mások is megfordulnak, pásztáznak. Egy ruzsai tanyára – emlékszem rá – másodízben jutottam el, ahol kedves, jó emlékezetű adatközlőre akadtam, oda szerettem visszatérni, és ahol szívesen fogadtak. Nos, második alkalommal kérdeztem rá, hogy láttam itt, maguknál egy ilyen rózsás festésű faliórát. Azt mondta, elvitték azóta. Kérdem, ki? A múzeumra hivatkoztak, és gyűjtöttek itt a szomszéd tanyákon is számos tárgyat. S kérdem tőlük, hogy mennyit adtak azért a falióráért? – 1500 Ft-ot. Akkoriban 1500 Ft egy havi átlagfizetés volt. Az enyém is akörül volt… egy falióráért. Tehát jöttek akkor ezek a műgyűjtőnek nevezett emberek, akik nemcsak maguknak, hanem azzal a céllal, hogy értékesítsék, vitték a Bizományi Áruházakba, és Pesten aztán ezt még busás felárral adták tovább. Akkoriban hallottam, hogy Tápén is megfordultak ilyenek, és az előbb már említettem Apátfalvát, Csongrád megye másik hagyományőrzőnek mondott települését Makó mellett. Ott fennmaradt a festett bútorkészítés és a népművészet számos más ágazata, házberendezési tárgyak, minden. Voltak műgyűjtőnek tekintett kereskedők, akik egész gépkocsirakománnyal tértek meg onnan. Ez hívta fel a figyelmet a nagy átalakulásra, és arra, hogy gyűjteni kell egy átmeneti korszak tárgyait is, amíg azt mások el nem orozzák előlünk.

Úgy summázhatom, hogy múzeumi pályám kezdetén, az 50-es évek végén, 60-as évek elején, még egy kissé polgárias bútort nem méltattam figyelemre, a sublótot, azt bevittük meg a kaszlit, de az olyat, ami inkább városi családokra jellemző, nem méltattuk figyelemre. De az utóbbi évtizedekben már igen, mert tulajdonképp azok is megjelentek a falusi, sőt a tanyai háztartásokban, és ki gyűjti össze, ha mi nem. Mert akkor kikerülnek bizományikba, aztán külföldre. Versenyt kellett futni az idővel. Ez így volt a tárgygyűjtés területén is, és úgy hiszem, máig így van.

A néprajz napjaink fölgyorsult változásai, gazdasági, társadalmi változásai közepette is kell hogy gyűjtsön, és egy átmeneti korszak tárgyi világát később az utókornak reprezentálni tudja.

Legutóbb megjelent kötete, a Halasi puszták az 1870-es években, 2013 végén látott napvilágot. Ugye itt levéltári kutatás, kataszteri térképek összegyűjtése, múzeumi fotók, dokumentumok szerepeltek. Napjainkban mivel foglalatoskodik, mit olvas, mit kutat Tanár úr?

Tulajdonképpen azt a kutatást folytatom Szegeden, amelyből az említett halasi tanulmány kinőtt. A kataszteri térképezés az 1870–80-as években indult, Halas említett kataszteri térképe 1879-ben készült. Rá pár évre, 1887-ben készült Szeged hasonlóan nagy határáról igen részletes, színes, kéziratos kataszteri térkép. Erről tudtam korábban is, hiszen a tanyakutatásaim során a járási földhivatal, növekedvén az iratanyaga, nem tartott már igényt erre, és ők ajánlották föl, ott tanulmányoztam először a térképet, tehát múzeumi pályám során került be a szegedi múzeumba, de a kandidátusi disszertációban nem volt időm ezt a 271-néhány szelvényből álló térképet apróra kimazsolázni. Tavaly fogtam hozzá, és nagyon jól összehasonlítható a térkép hiteles és igen értékes ábrázolása az egykorú népszámlálási iratokkal. 1869-től kezdve 10 évente végeztek a Monarchiában népszámlálást, ezt az 1887-es térképet az 1870-es és 80-assal lehet kiválóan összevetni. Az összeírás anonim. Tehát tanyák házszámsorrendjében halad, de tulajdonosok, lakók neve nincs föltüntetve. A térképen pedig minden tanya mellett ott van, hogy Kismárton János, Gavallér Mihály, Csamangó Antal lakott ott, és adott térképezett tanyákkal be tudom azonosítani. Kirajzolódik, hogy kik hol éltek, mekkora gazdaságokhoz, mekkora földterület tartozott. Részletesebb kép rajzolható 19. század végi tanyai gazdaságokról, minden eddiginél. A szociográfia, elsőként Győrffy István a nagykun tanyákról rajzolt nagyon jó képet az ottani életmódról, azután követői, Varga László a tilalmasi, karcagi tanyákról és sokan mások. Erdei Ferenc a 30-as években rajzolt szintézist a magyar tanyákról. Itt ez az időmetszet 1870–80-as éveknek levéltári és térképészeti források alapján megrajzolt időmetszete lehetőséget ad arra, hogy egy korábbi időszak tanyai társadalmát alaposan megismerjük. Most ez foglalkoztat, terepen ugye kevesebbet mozgok, részint koromnál fogva is. Levéltárba bejárok, és lassan megkezdem ennek az összegyűjtött anyagnak a földolgozását, ami hasonló lesz, mint amit a halasi kis kötetben megírtam, csak Szeged más. Más a társadalmi képe, ez majd kirajzolódik a kutatás eredményeiből.

Ehhez is és más munkákhoz is, további jó munkát kívánok, köszönöm szépen a beszélgetést!

(s)