A Szépművészeti bekebelezi a Nemzeti Galériát

Bővített kiadás

Hamvay Péternek az Élet és Irodalomban Alakuló kisgömböc címmel néhány hete megjelent írását az azóta eltelt időszak történéseivel fűszerezve ajánljuk az olvasóknak – a szerkesztők.

Cikk küldése

e-mail:

Szépművészeti Múzeumot hét éve vezető Baán László először 2007-ben, az Art Newspaperben vezette fel a Magyar Nemzeti Galéria és intézménye összevonásának témáját. A szakma összezárt, de – kifelé – szinte teljes némaság fogadta az ötletet. „Három éve beszélek róla, soha senki nem mondott ellene szakmai érveket, most is szívesen vállalom a vitát e tárgyban. Bár azt hiszem, az érdektelenség oka az, hogy nem lehet ellene hatásosan érvelni”– mondja Baán, amikor szemére hányják, miért nincs diskurzus. S ebben van is valami. Különös, hogy a szakma, amely most sértetten hánytorgatja fel a véleménycsere hiányát, két meglehetősen sikertelen vitaest után annak idején feladta a küzdelmet.

Bár úgy tűnt, nincs miért izgulni. A Szépművészeti Múzeum 2007-ben eldöntött föld alatti bővítése az álmok birodalmába sorolta az összevonást. Hiller István akkori kulturális miniszter sem láthatott benne fantáziát, a fúzióra vonatkozó kérdésünkre most diplomatikusan csak annyit válaszolt: „A Szépművészeti reális fejlesztése kapcsán én az épület felújításában és a föld alatti bővítésben gondolkodtam.”

Csakhogy 2010 mindent megváltoztatott. Baán neve – aki a fővárosi kulturális bizottság egykori fideszes elnöke, a kultuszminisztérium korábbi államtitkára volt – a második Orbán-kormány kulturális politikájának első számú vezetőjeként is felmerült. Ám Szőcs Gézával szemben alulmaradt. Baán ellenfelei közeli bukásáról beszéltek, úgy vélték, főigazgatói állása is veszélyben van. Aztán ősszel Szőcs tanácsadónak kérte fel a minisztérium következő évi költségvetésének kidolgozásához. Ez év februárjában úgy tűnt, ismét átbillent a libikóka: a kormány kurta közleményben lefújta a Szépművészeti Múzeum térszint alatti, uniós forrásból megvalósuló négymilliárd forintos bővítését. Ekkor még mindenki azt hitte, üres malaszt a határozat azon mondata, hogy „a kormány nem mond le a fejlesztésről”, de a földfelszínen képzeli el. Ezt erősítette néhány hét múlva a Szőcs Géza és Baán László közös sajtótájékoztatóján beharangozott zavaros terv, a Budai Vártól a Hősök teréig húzódó kulturális tengelyről (Andrássy-negyed) és az Ötvenhatosok terére álmodott múzeumokról. Légből kapott ötletek hangzottak el arról, hogy milyen intézmények kapnának itt helyet. Felmerült közöttük a Nemzeti Galéria is, de összevonásról ekkor még szó sem esett. (Az elnevezésben ma is teljes az összevisszaság. A tervezett, egyelőre névtelen épületegyüttesre lassan ráragad az Andrássy-negyed név, ami logikus is, merthogy a korábban emlegetett Hősök terétől a Várig tartó útvonalat értelmetlen negyednek hívni.)

A sajtótájékoztató után az elképzelésről alig lehetett hallani. Több mint fél év múltán, szeptember végén aztán megjelent a kormányrendelet, amely Baán Lászlót 2013. szeptember 30-ig kormánybiztossá nevezte ki az „Ötvenhatosok terén kialakítandó új, nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes koncepciójának kidolgozására, megvalósítására és építészeti tervpályázatának előkészítésére”. Különös tekintettel a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeinek újraegyesítésére.

Ám ez a bejelentés is a levegőben maradt. Semmiféle egyeztetésre nem került sor, a közvélemény nem ismerte meg a koncepciót, forgatókönyvet. A szakma is néma maradt. Mélyi József, a Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elméleti Tanszékének munkatársa, a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége (AICA) Magyar Tagozatának elnöke szerint pedig akkor lehet megvitatni egy tervet, ha részletes szakmai anyag áll rendelkezésre.

Nem egész egy hónapra rá, október 20-án újabb kormányrendelet látott napvilágot, amelyből kiderült: Baán letett az asztalra egy koncepciót. A rendelet szövege kimondja: a kormány „egyetért az új nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes létrehozásának előzetes irányaival és a Hősök terét érintő, a forgalom csillapítását célzó közlekedésfejlesztéssel, s egyetért a Magyar Nemzeti Galériának a Szépművészeti Múzeumba való beolvasztásával, és elrendeli az ehhez szükséges személyi és szervezeti intézkedések megtételét”. Ez utóbbira négy hónapos határidőt adott a kormánybiztosnak.

Ezután az AICA magyar tagozata már hevesen tiltakozott, és két éles hangú közleményben a Nemzeti Galéria főigazgatója is, aki november 7-én, év végi határidővel lemondott pozíciójáról. A süllyedő hajóról ezúttal a kapitány távozik legelőször. De ezekről később.

Előbb lássuk, vajon mért is került napirendre az összevonás. Ha igaz, Baán László 20 percig beszélt az október 20-i kormányülésen. A kormányfő figyelmét e ciklusban eddig aligha kötötte le ilyen sokáig kulturális téma. Azt nem tudjuk, milyen vízióval győzte meg Baán a kormányt. Azt azonban igen, hogy a Fidesz – és a körülette lévő építőipari lobbi – 1998–2002 között is szerette a nagyberuházásokat, s a kormány most, a mély válságban is belevágni látszik hasonlókba, épp gazdaságélénkítő szándékkal: Fradi stadion, Nemzeti Közszolgálati Egyetem… Ebbe a sorba jól illik a múzeumegyed koncepciója. Ennek sokak szerint van egy jóval nagyobb léptékű célja is, a vár elfoglalása. A múzeum felépítése is hatalmas üzlet, de nem mérhető ahhoz a bizniszhez, ami a Budai Vár (akár csak részleges) hauszmanni visszaépítésében rejlik. Ez százmilliárdokban mérhető. Ideológiailag is összeáll a kép, a kormány az illegitimnek tekintett háború utáni korszakot követően helyre tesz mindent. Visszaépíti és beköltözik a Várpalotába. (A realistábbak megfogalmazása szerint – részben szerepet ad a palotának az állami reprezentációban.)

Mindennek a megvalósulásához, ha nem is örökké, de legalább két-három (államcsőd nélküli) ciklusban kellene kormányoznia. Így aztán megfontolandók azoknak az érvei is, akik szerint puszta takarékossági okok állnak a háttérben, s a küszöbönálló múzeum-összevonások első lépéséről van szó. Úgy tudjuk a Néprajzi Múzeum és a Skanzen, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Színháztörténeti Múzeum összevonása is napirenden van. Ezt az igényt tudta kihasználni Baán, ráadásul a kormányzat kényelmesen megszabadult a Nemzeti Galériát irányító Csák Ferenctől, az egykori szocialista politikustól is. Szó sincs tehát új múzeumépítésről!

Olyan pszeudó-összevonásokkal, ahol az intézmények megtartják saját ingatlanaikat, szervezeti felépítésüket és feladataikat, nem érhető el jelentős megtakarítás.

Ha Baán siettette az összevonás verdiktjének kimondását, azért tette, mert tanult a föld alatti bővítés kudarcából. Minél előbb el kell jutni a visszafordíthatatlan állapothoz, minden perc késlekedés veszélyeket hordoz. Vannak versenytársai, akik bizonyára szívesen beleszólnának a kultúrpolitikába. Ilyen Takács Imre, az Iparművészeti Múzeum főigazgatója, vagy Kálnoki-Gyöngyössy Márton, a Pest megyei múzeumigazgató. Igaz, jelenleg, úgy tűnik, nem tudnak labdába rúgni mellette. Takács Imre október 28-án a parlamenti kulturális nyílt napon határozottan kritizálta az összevonást, november 5-én költségvetési felügyelőt kapott az intézmény. A múzeumok közül az Iparművészeti mellett csupán a Nemzeti Galéria kapott felügyelőt.

Baán – politikai ambíciói kényszerű jegelése idején – nem akar visszavonulni a Szépművészeti Múzeum falai közé. Az ország legnagyobb kulturális fejlesztését irányítani és működtetni, a magyar képzőművészet hazai és nemzetközi újrapozicionálását megkezdeni, igazán neki való kihívás. Újabb öt-tíz éves feladat Baán életében, aki többször hangsúlyozta, nem a Szépművészetiből akar nyugdíjba menni. Az elmúlt években messze hatóan megreformálta a múzeumát, most az egész múzeumügy van soron. Hiszen olyan intézmény születik, amely mellett csak kisbolygók lehetnek a jelentős országos közgyűjtemények is. Az összevonásról szóló vita tehát arról is szól, merre mozduljon el a magyar múzeumügy: a látogatók felé forduló, dinamikus kiállításipar irányába, vagy a gyűjtemény- és kutatásközpontú, fontolva haladás felé. (Ha szerencsénk lesz, valahol a kettő között állapodik meg.) Háború várható. S ebben most Baán pozíciói erősek. Közlése szerint: „a miniszterelnök úr elvárása szerint a városligeti helyszín kapacitásán túlmenően is vizsgálnom kell a nemzeti közgyűjteményi rendszer megújításából fakadó fejlesztési igényeket”.

Ő az a fajta, aki megtölti tartalommal az ilyen mondatokat.

Ez a háború azonban – ahogy eddig is – leginkább a színfalak mögött zajlik majd. A muzeológus, a művészettörténész nem az a harcos fajta. A Pulszky Társaság november 17-i konferenciáján megjelent számos megyei és országos múzeum igazgatója, vezető munkatársa. Ám Baán előadása után egyetlen – nem különösen releváns megjegyzést kivéve – senki nem intézett kérdést a kormánybiztoshoz. Az ICOM Magyar Tagozata és a Pulszky Társaság minapi közös közleménye pedig egyetlen kritikus hangot sem fogalmaz meg a döntéssel kapcsolatban. Feltételként is csupán általánosan jegyzi meg, hogy az intézményi egyesítést a szakmai egyeztetések tapasztalataira figyelemmel kell végrehajtani úgy, hogy az „új múzeumnak a két elődintézmény valamennyi értéket megőrizve kell új minőséget teremtenie”. Az elmúlt száz év legjelentősebb múzeumi épületegyütteséről beszél a közlemény, amely „olyan üdvözlendő távlatokat és lehetőségeket biztosíthat a múzeumi szakma számára, mely annak jövőjét évtizedekre meghatározhatja”. Elfogadja a kormánybiztos meghívását a múzeumi negyed koncepcióját kidolgozó bizottságba, ahová mindkét szervezet egy-egy tagot delegálhat. A két, legjelentősebb szakmai szervezet tehát elfogadja a MNG beolvasztást. Kérdés, hogy ezek után az AICA folytatja-e a küzdelmet, elég hátország e számára az egymás közt morgolódó szakma, vagy teljesen átengedi az egyeztetéseket és a kommunikációt a kormánybiztosnak?

A Galéria és a Szépművészeti Múzeum vezetőinek első, feszült hangulatú találkozója után már az egyes osztályok között folynak az egyeztetések. Kissé megnyugodtak a kedélyek, amikor kiderült, hogy mindkét múzeumban megmaradnak a gyűjteményi osztályok, csupán a technikai jellegű egységeket vonják össze.

 

Amiben konszenzus van

 

A vár nehezen megközelíthető, nincs benn a városi nyüzsgésben, a palota csúnya belső terei majdhogynem alkalmatlanok nyugat-európai szintű kiállítások létrehozására, a 21. századi múzeumi igények kielégítésére – mondják a legtöbben. Ugyanakkor Rostás Péter, a palota kutatója, a Kiscelli Múzeum igazgatója – aki szerint ezt az épületet 20-30 év múlva fogjuk értékelni – azt hangsúlyozza, ezeken a problémákon lehetne segíteni.

A legtöbbek véleményét tükrözi az AICA állásfoglalása, mely szerint a legfőbb baj az, hogy a kormány úgy szünteti meg az egyik legfontosabb közgyűjteményt, és indítja el az elmúlt száz év legnagyobb volumenű múzeumi beruházását, hogy információk alig, hatásvizsgálatok, szakmai háttértanulmányok pedig egyáltalán nem állnak sem a szakma, sem a nyilvánosság rendelkezésére. Amikor a kormányzati kultúrpolitikának nincs koncepciója a közgyűjtemények finanszírozásával, működtetésével kapcsolatban, az intézménymegszüntetés és egy gigászi költségekkel járó beruházás elindítása óriási hiba – írja az AICA.

Legnagyobb számban a Nemzeti Galériához kötődő vagy idősebb művészettörténészek utasítanak el csípőből bárféle összevonást. A középgeneráció megértőbb. Ők azt mondják, a múzeumi világ nem mozdulatlan, ám szakmai érvek alapján kellene a mozgatni. S vannak, akik szerint nem érdemes siránkozni, a döntésből a legjobbat kell kihozni. Baán nem érti, amikor az egyeztetést rajta kérik számon: a döntés a kormányé, a diskurzus pedig az ő kinevezésével megkezdődik. Hangsúlyozza, a Galéria nem szűnik meg, csak az intézményi, szervezeti önállósága. A menetrendről annyi tudható, az intézményi egyesítés 2012. február végéig lezárul, 2013 végén írják ki a nemzetközi építészeti tervpályázatot, a 2014-es uniós büdzsé szolgáltatja a pénzügyi keretet, legkorábban 2017-re épül(nek) meg az épület(ek).

 

Mítoszok

 

Baán László kommunikációjába egy mítosszal indított. Nem összevonásról beszél, hanem a Szépművészeti és a Galéria újraegyesítéséről. Érvelése szerint a magyar képzőművészeti anyagot ugyanis az ötvenes években szovjet mintára szakították ki a Szépművészeti állományából. Ezzel gyakorlatilag illegitimmé, afféle bolsevista kreálmánnyá nyilvánítja az MNG fél évszázadát. A Galéria bénult kommunikációjára jellemző, hogy egy darabig működött is a csúsztatás, pedig csak Sinkó Katalin 2008-ban megjelent Nemzeti Galéria-történetét kellett volna felütni. Kiderül, hogy az 1906-os alapítású Szépművészetiben már 1913-ban Térey Gábor szétválasztotta a magyar és az egyetemes anyagot. Petrovics Elek főigazgató 1928-ban átvitette a Régi Műcsarnokba a nemzeti gyűjteményt, létrehozva az Új Magyar Képtárat, mellyel a múzeum helyhiányát is orvosolta. Igaz, 1934-ben már lecserélte volna a nagyobb közönséget vonzó modern külföldi művekkel. Persze ettől még, ha akarjuk, belelátjuk ebbe a lépésbe a Nemzeti Galéria megalapításának előképét. A háború után egyre többször vetődik fel a magyar anyag különválasztásának gondolata. Amikor a Fővárosi Képtárat beolvasztják a Szépművészetibe, jóformán csak raktárként használják az épületet, mert elhatározott cél a Fővárosi Képtár és a Szépművészeti magyar anyagának egyesítése.

Az is világos, hogy Pogány Ö. Gábor – a MNG első igazgatója – 1957-ben nem Moszkvából, hanem Bécsből (Österreichische Galerie) hozta a Galéria alapításának ötletét. Újraegyesítésről is legfeljebb szimbolikusan lehet beszélni, hiszen 1957-ben csupán 6000 festményt, 2100 szobrot és 3100 érmet visznek át a Nemzeti Galéria ideiglenes épületébe, a Kúriába. Az intézmény ma 104 ezer műtárgyat őriz. Erre mondja Marosi Ernő akadémikus, hogy egy 50 éves gyereket akarnak visszagyömöszölni az anyja hasába. Ám ez is csak – sántító – hasonlat, hiszen nem a Szépművészetibe, hanem egy új múzeumba kerülnek a műtárgyak. A mítoszépítés most is zajlik: Takács Imre, az Iparművészeti vezetője, az összevonás ellenfele egy előadásában eljutott odáig, hogy (részben) az 1956-os forradalom vívmányaként beszélt a Nemzeti Galéria létrehozásáról.

 

Bezárkózás a gyűjteménybe

 

A legélesebben Marosi Ernő fogalmaz, amikor hülyeségnek és cinizmusnak nevezi az elképzelést. Szerinte a magyar múzeumügy csak úgy élheti túl a jelenlegi nehéz időszakot, ha a gyűjteményei felé fordul: „Ha Magyarország nem Görögországot akarja követni, nem múzeumberuházásokra van szükség – mondja, s hozzáteszi: – A múzeumokban nem kommunikációs szakemberek kellenek, hanem kizárólag olyan muzeológusok, akik ismerik és ragaszkodnak az agyaghoz, és szükség esetén tudnak belőle házilag kiállítást csinálni.” A Marosi–Baán vita régi, s talán le is futott, a konzervatív és mai múzeumi szerepről szól. Ma már kevesen gondolnak pusztán kutatóhelyként a közgyűjteményekre. Ám a legtöbb muzeológusban megbújik egy kis Marosi, azt mondják, a projektszemlélet háttérbe szorítja a kevéssé látványos és roppant lassú munkát. Attól tartanak, kevesebb művészettörténészre lesz szükség, csak szép épület kell és pár kurátor, akik létrehozzák a show-t. Baánnal szemben rendre elhangzik, hogy nem művésztörténész, így nem ért a gyűjteményhez, elhanyagolja a tudományos kutatást, a kiállítások nem saját tudományos eredményekre épülnek, a könnyű sikerre hajt… A másik oldalon a példátlan látogatottság áll, egy látogatóbarát, nyitott múzeum, nemzetközi kapcsolatrendszer, múzeumi elit klub, a BIZOT-csoport tagsága, népszerű tárlatok, kiállítás a Louvre-ban és a Royal Academyn. E cikk nem biztosít keretet arra, hogy a dilemmát eldöntsük, ám mégis szólni kell róla, hiszen fel kell tennünk a kérdést: nyer, avagy veszít Baánnal, a „baánizmussal” a Nemzeti Galéria és a magyar művészet.

 

Státuszok és status quók

 

Nehéz összehasonlítani a két intézményt, hiszen más pályán mozognak. Ráadásul a művészettörténészek máig sikeresen ellenállnak, hogy a természettudósokhoz hasonló, idézettségi és publikációs mutatókkal mérjék a teljesítményüket. A Szépművészetiből kétségkívül a blockbusterek látszanak jobban, ám mások mellett a Van Gogh, a Klimt vagy a Botticellitől Tizianóig című kiállítások a múzeum szellemi termékei voltak, katalógusaikat a hazai és nemzetközi szakma krémje írta. A Galéria elsősorban saját kutatásai alapján rendezi a blockbustereit, nem fogad be utazó tárlatokat, s tartalmas életmű-kiállításokat tud maga mögött (Mednyánszky, Rippl-Rónai, Zichy, Vaszary, Markó…). A novemberben megnyíló Ferenczy-tárlat mellé tanulmánykötetet, levelezést és œuvre-katalógust tesz le.

Mégis, majd mindenki egyetért: a korábban mindkét hazai múzeumban, valamint a Pompidou Központban és Párizs Város Múzeumában is dolgozó Passuth Krisztina művészettörténész szavaival. Passuth – amellett, hogy mélyen elítéli az összevonást – kijelenti: „A Galéria évek óta nem használja ki a rendelkezésére álló teret és saját művészettörténészeinek, kurátorainak szellemi kapacitását.” Nem tudja eléggé hatásosan kommunikálni eredményeit, az épület nem képes a 21. századi igényeket kielégíteni: nem volt átfogó felújítás, a kiállítások megvilágítása is hosszú idő óta problémát jelent. Ezekről a gondokról épp ezeken a hasábokon írt György Péter cikket, mely botrányt kavart, de a szerző szándékai ellenére nem indított szakmai vitát.

Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a Galéria kiállításai mellé ritkán készül angol nyelvű katalógus – ahogyan a magyarországi reneszánszot bemutató átfogó tárlat esetében sem –, így a magyar művészet elszigeteltsége tovább nő. A nemzetközi kontextus gyakran elmarad, vagy vérszegényre sikerül. A Mednyánszky, a Modernizmusok vagy a Magyar Vadak ugyanakkor jelentős külföldi sikert aratott, ám a magyar művészet külföldi megismertetésében – talán ez utóbbit kivéve – nem következett be áttörés.

Különös képet rajzolnak ki a látogatottsági adatok: Baán 2005-ben évi 373 ezres látogatottsággal veszi át a múzeumot, majd 763 ezres (!) csúcs után 500 ezer körül stabilizálta, ezzel évek óta a leglátogatottabb magyar múzeum lett a Szépművészeti. A Galéria félmilliót meghaladó látogatottságot, csak a 360 ezer főt vonzó Munkácsy-tárlattal ért el 2005-ben, azóta csökken ez a szám: 320, 282, 272, 171, tavaly pedig 170 ezren tértek be. (Az idei számok jobbak leszek a Munkácsy-Trilógiának köszönhetően.)

A problémák okát a felső vezetésben látják forrásaink. A tavaly leköszönt Bereczky Loránd 28 évet töltött hivatalában, „műtárgy- és emberközpontú” vezetése – ahogy ő maga fogalmazott – hasznos volt abban, hogy a nyolcvanas évek súlyos megszorításai (bizony, akkor is voltak) és a rendszerváltás viharai közepette a Galéria javította, megőrizte a pozícióit, ám a modern múzeumi paradigmaváltást már nem tudta követni, a késő Kádár-kori kedélyes patópáli mentalitással. Bírálóival és Baánnal szemben nem vette fel a kesztyűt: a szakma sáncai mögé húzódva, értelmiségi attitűddel figyelte, mi történik a Galéria kapuin túl. Utóda – a 2010 óta igazgató – Csák Ferenc működését egyik forrásunk sem méltatta. Hiller egykori államtitkára, egy ismert műgyűjtő házaspár fia politikai ellenszélben (még diplomáját is vitatták a sajtóban), az ország súlyos gazdasági válsága idején vette át a Galéria vezetését. Méltánytalan lett volna elvárni tőle, hogy növekedési pályára állítsa a múzeumot, igaz, nem is sokat tett érte. Nem kezdett el diskurzust a Galéria helyéről, szerepéről, átalakulásáról, pedig ezzel talán harcot indíthatott volna a függetlenségért. Aktuális kérdéseket feszegető kiállítás helyett – nyilván gazdasági szempontokból – Pákh Imrével együtt Munkácsy Trilógiáját mutatta be.

Mindezeket a hátrányokat Baán képes lehet felszámolni (akár lesz költözés, akár nem), a projektekben gondolkodó munkatársak nyernek vele.

A Galéria éles hangú közleményben ítélte el a beolvasztást: „az új múzeumkoncepció és az új épületegyüttes hiányában egyelőre szükségtelen és káros a MNG a Szépművészeti Múzeummal való, előzetes egyeztetés nélküli, gyors, mechanikus összevonása.” Mások is osztják a félelmeket. Mélyi József azt a kérdést teszi fel, hogy nem tisztázott, milyen kutatási programja lesz az új intézménynek, mi kerül a fókuszba: a nemzetközi vagy a hazai képzőművészet? Vajon a magyar képzőművészet kutatása a saját logikája szerint folyik-e, vagy a külföldön eladhatók kerülnek a középpontba, illetve csak a kiállításokhoz kapcsolódó munka folyik-e, az is fékezett habzással? Rostás Péter művészettörténész szerint egy-egy tudományos eredmény gyakran évtizedes munka gyümölcse, vajon Baánnak lesz hozzá türelme?

A galériások félnek a beolvadástól. Egy évtizedek óta laissez-faire vezetésű intézménybe határozott menedzser kerül. Félnek, az ígért szakmai diskurzus csak szóvirág marad. Az előzmények erre utalnak, a Galéria a közlönyből tudta meg az összevonást, a múzeum februárban elveszíti önállóságát, így már nem két független intézmény tárgyal az egyesülésről. Csák Ferenc főigazgató megtiltotta munkatársainak, hogy nyilatkozzanak, még blogjaikban, Facebook-oldalaikon sem írhatnak. Attól tartanak, hogy az összevonás újabb elbocsátásokra ad indokot, holott az egyes gyűjteményekben dolgozók évtizedek alatt felhalmozott tudása csak ugyanennyi idő múltán lesz pótolható.

Passuth szerint a Magyar Nemzeti Galéria átstrukturálásához több év előkészítésre lenne szükség. Elmeséli, hogy a Berlinische Galerie elköltözését hosszú évekig tartó tervezés és szakmai vita előzte meg. Az, hogy egy múzeumi struktúrát felülről átalakítanak, nem ismeretlen. Franciaországban az elnökök megamúzeumokkal írják bele magukat az öröklétbe. Több intézményből jött létre a Pompidou Központ, melyet a diáklázadások utáni társadalmi béke létrehozására is szánt az alapító. Számos múzeumból fogadott be tárgyakat a Musée du quai Branly, mely a gyarmati múlttal kísérelt meg szembenézni, illetve a néprajzi tárgyakat pozicionálta műalkotásokká. Nyilvános, szakmai szervezetek által koordinált viták kísérték, alakították ezeket a folyamatokat. Nálunk nincsenek jó érdekérvényesítő szakmai szervezetek, a szakemberek gyakran pályázni sem mernek, ha a politika jelöltet állít.

A legnagyobb félelem azonban az, hogy valahol félúton megáll a beruházás, sokan fogalmaznak úgy: „Lesz egy nemzeti gödör a Felvonulási téren, minket pedig a Szinyeikkel, Munkácsykkal kiraknak egy budaörsi raktárba.” Az azonban még reálisabb veszély, hogy az elkövetkezendő években egy vasat sem költhetnek a Nemzeti Galéria jelenlegi épületére, amely tovább romlik.

Molnos Péter művészettörténész – aki bár egyik múzeumhoz sem kötődik hivatalosan, mégis közreműködött mindkét intézmény bizonyos kiállításaiban – úgy fogalmaz, hogy imádná, ha a magyar képzőművészet végre méltó, új épületet kapna, de összevonás helyett egymáshoz közel fekvő, egymással jól kooperáló, önálló intézményeket látna a legszívesebben. Tart attól, hogy a tervezett intézkedéssel szembeni heves ellenállás könnyen a legrosszabb forgatókönyvhöz vezethet: „Adott pár milliárd, melyet végre a kultúrára lehetne fordítani. Beindul az egyébként méltányolható civil vagy nem civil tiltakozás, eredmény: a milliárdok kézen-közön elfogynak, a kultúra pedig nem lát belőle semmit.” Intő példa erre a Szépművészeti elmaradt bővítése.

 

Példa helyett ihlet

 

Az összevonás legfőbb érve, hogy a nemzeti és az egyetemes művészetet a legtöbb országban együtt állítják ki. A szétválasztás a terv szerint inkább időbeli lesz, a régi és a modern mestereket láthatjuk külön – mondja a kormánybiztos. Terveiben az szerepel, hogy a Szépművészeti lesz a régi képtár, az Új Képtár munkanevű új épület pedig 1800-tól fogadná be a magyar és külföldi alkotásokat. Így jártak el a Louvre és a Musée d’Orsay esetében is – igaz, ezek önálló intézmények voltak és maradtak –, de a berlini vagy madridi példa is ilyen. Az olasz múzeumokban is vegyes az anyag. Ellenpélda jóval kevesebb van: a moszkvai Tretyakov Galéria csak orosz, a Tate Britain csak angol műkincset őriz. Forrásaink kelet-európai példákat is említenek, Pozsonyt, Szófiát, Bukarestet.

Bécsben a Kunsthistorisches Museum a nemzetközi anyagot gyűjti, a Belvedere az osztrákot. (Igaz, ez utóbbiban is vannak a 19–20. századi termekben nemzetközi párhuzamok.) György Péter esztéta, egyetemi tanár, a Múzeum Café szerkesztőbizottságának tagja arra figyelmeztet, mennyire elszigetelődik a Belvedere a Museumsquartier intézményeitől. Ezenfelül az osztrákok felépítették a Klimt, Kokoschka, Schiele hármas imázsát, nálunk azonban nincsenek a külföldiek számára ismerősen csengő nevek.

A 92 éves Garas Klárának, a Szépművészeti egykori igazgatójának még személyes élményei vannak a magyar anyag ötvenes évekbeli csomagolásáról. Kiemeli, hogy a múzeumok profilja hosszú idő alatt, történeti okok következtében alakult ki, így szerinte nincs üdvözítő modell. A Szépművészetiben mindig is a nemzetközi anyag dominált, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne jól megcsinálni egy összevonást. A külföldi példákhoz inkább ihlető forrásként kellene fordulni, mint lemásolandó mintákhoz – mondja egyik forrásunk.

Rényi András, az ELTE Művészettörténeti Intézetének vezetője szerint a nemzetközi trendek nem a megaintézmények irányába mutatnak, inkább a mozgékonyabb, független múzeumok jó együttműködéséé a jövő. Egy túlsúlyos közgyűjtemény könnyen válik afféle kisgömböccé: hajlamos lehet bekebelezni a profilba illő kisebb állami intézményeket is. Mindenesetre hiányolja, hogy a döntést nem előzte meg szakmai egyeztetés. Mélyi is azt látná a legmegfelelőbbnek, ha a két független intézmény szorosan együttműködne, egyeztetné külföldi stratégiáit, képeket cserélne, de valamilyen laza összevonás sem ördögtől való, a lényeg a hogyanon van.

 

Nyer-e a magyar művészet a kontextussal?

 

Azok az országok engedhetik meg maguknak a nemzeti és egyetemes anyag összeeresztését, amelyeknek egyetemes igényű művészetük van – mondja Mélyi. Marosi, a Magyar Narancsban azt írta: „Fikció, hogy a Szépművészeti gyűjteménye kontextust biztosít a magyar művészetnek.” Épp ellenkezőleg, a magyar művészet kontextusa adhat magyarázatot arra, milyen módon gyűjtötték be a külföldi képeket – fordítja meg Baán érvelését az akadémikus. A magyar művészet, egy-egy kivételtől eltekintve, a 20. századig provinciális – kontráz rá Barkóczi István művészettörténész. Szerinte nem tenne jót, ha Rembrandttal és Raffaellóval mérnénk össze a magyar alkotókat. Talán ezért járnak ezen az úton más kelet-európai országok is? Mélyi szerint a két múzeum anyaga nem egészíti ki egymást. Mi történik a Nemzeti Galéria késő középkori szárnyas oltáraival? – kérdezi. Beteszik a 13. századi itáliaiak közé, vagy a Tizianók mellé? Szerinte ilyen játékokat egy-egy időszaki kiállítás keretében érdemes játszani. Most is láthatunk egy-egy magyar képet a Szépművészetiben és fordítva – ha nagyon szükséges a kontextushoz –, ezek számát lehet gyarapítani, de pusztán ez nem ok a két intézmény összevonására.

A 19–20. századdal kapcsolatban pedig éppen hogy fordított a helyzet, itt a nemzetközi anyag foghíjas! A Szépművészeti Múzeum 19–20. századi, körülbelül 1000 tételes nemzetközi anyagával elég nehéz lenne a Magyar Nemzeti Galéria hasonló korból származó, mintegy 30 ezer műtárgyának a „nemzetközi kontextusát” megteremteni – írja Csák Ferenc. (A Szépművészeti közlése szerint 1900 tárgyról van szó.) Garas Klára akadémikus azonban inkább gondolatébresztőnek tartja az együttes bemutatást. Nem baj, ha billeg az anyag egyensúlya, számos ilyent lehet látni külföldön – mondja Barki Gergely, az MTA Művészettörténeti Kutató Intézetének munkatársa, aki például Kernstok mellett Leonardo lovas szobrát vagy görög vázákat is el tudna képzelni. A milánói Pinacoteca de Brera újrarendezett kiállításán Lucio Fontana felhasogatott vásznai és Alberto Burri alaktalannak tűnő anyagkísérletei Piero della Francesca és Raffaello mellett kaptak helyet – írja Ébli Gábor a Hogyan alapítsunk múzeumot? című könyvében, ahol többtucatnyi példát elemez a múzeumi szerepek változásáról.

A Galéria úgy tesz, mintha nem tudományos kérdés, hanem evidencia volna a nevében foglalt nemzeti művészet – mondja György Péter –, pedig a nemzeti eszme konstrukciója jóval későbbi, mint a Galéria gyűjteménynek jó része. (A Galériában nemrég bezárt Nemzet és művészet című kiállítás épp ezeket a kérdéseket feszegette – vethetnénk ellent.) „Épp Marosi Ernőtől tanulták meg generációk, hogy a középkorban nem magyar, hanem magyarországi művészetről beszélünk. Bár például az internacionális gótikának vannak lokális diskurzusai, de a nemzeti kultúra fogalmához nincs köze.” Másik oldalról pedig szűkíti a nemzeti művészet fogalmát a múzeum, hiszen nem gyűjti például a határon kívüli magyar kortárs képzőművészetet. Jó volna, ha létrejönne Magyarországon egy egyetemes múzeum, amely egyben láttatja nemcsak a művészet történetét, hanem a művészet fogalmának kultúrtörténetét – véli az esztéta. Azt reméli, hogy az elkövetkezendő hónapokban nyilvános szakmai viták folynak a magyar múzeumok kategorizálásáról, rá kell kérdezni például, hogy mi minősül néprajzi tárgynak, iparművészeti tárgynak, hol van helye a szocialista realizmusnak…

 

Vivőanyag

 

Az összevonás egyik eredménye az lehet, hogy a Szépművészeti nemzetközi kapcsolatrendszerével, cserealapként bevethető műtárgyállományával és Baán – ellenfelei által is elismert – kiváló menedzseri képességeivel, valamint kapcsolataival a magyar művészet sokkal inkább eljuthatna külföldre. „Nem mondom, hogy Grecóként fogják felfedezni Csontváryt, de arra van esély, hogy kemény munkával sok év múlva a megérdemelt helyükre kerüljenek azok a művészek, akiket mi nagyra tartunk” – mondja a kormánybiztos. Rényi András szerint az, hogy a nemzeti művészet hogyan jelenik meg külföldön, nem pusztán attól függ, hogy az intézményvezető egy csomagban tudja-e kínálni a nemzetközi portékával. Egy aktívabb vezetéssel a Nemzeti Galéria maga is felléphetne a nemzetközi porondon – mondja Mélyi. Többen a Magyar Vadak kiállítást hozzák pozitív példaként.

A Magyar Vadakat a Nemzeti Galéria keretén belül egy külsős csapat hozta létre, akik – a Galéria középvezetőinek hathatós segítségével – jelentős külföldi anyagot tudtak összeszedni, és a kiállítást meg tudták futtatni Franciaországban. Ez volt a Galéria legnagyobb külföldi sikere az utóbbi években. Barki Gergely – aki a Vadak mellett a Szépművészetiben is bemutatott Nyolcak kiállításnak is egyik kurátora volt – elmondta, hogy ez utóbbi kapcsán azt tapasztalta, a Szépművészeti nevével, kapcsolatrendszerével sokkal könnyebb az út külföldre, holott csak befogadott kiállításai voltak. Ezt bizonyítja, hogy érdeklődik a Nyolcak tárlata iránt például a bécsi Leopold Múzeum. György Péter szerint a Szépművészeti műtárgyanyagával végre lehet olyan tárlatokat rendezni, amelyek egy-egy magyar életművet, iskolát valóban nemzetközi kontextusba helyeznek.

Barki szerint egy új múzeum pezsgést hoz. Még egy állandó kiállítás újrarendezése is termékeny vitákat generál, itt most rengeteg szakmai kérdés vetődik fel, jót tesz, ha kihasználjuk. Hatalmasak a hullámok: vagy állunk a parton, és félünk, vagy megpróbálunk egyet meglovagolni – mondja Barki.

 

Elment a bilbaói gyors

 

A kormánybiztos szerint, ha nemzetközi tervpályázat keretében felépül egy vagy két emblematikus épület, évekig mágnesként vonzza a magyarokat és külföldieket. A két új múzeumépülettel át lehetne pozicionálni a Városligetet mint a világon páratlan kulturális rekreációs teret, ahol egy százhektáros parkban van fürdő, műjégpálya, állatkert és számos múzeum, kiállítótér. (A további épületekkel kapcsolatban egy fotográfiamúzeumról beszélt még a kormánybiztos.)

Míg a művészettörténészek szerint a Városliget alkalmas helyszín volna egy múzeumi, kulturális negyed céljára, az építészeknek árnyaltabb a véleményük. Schneller István volt főépítész arra figyelmeztet, hogy a Bilbao-effektus (amikor egy formabontó, világhírű épület egy egész várost felemel) mára már nem működik, s a sztárépítészet is egyre kínosabb. Locsmándi Gábor a BME Urbanisztika Tanszékének egykori vezetője szerint az Ötvenhatosok hosszúkás terét nem tagolja semmi, nincs olyan rávezető út, amelynek a végét tudná hangsúlyozni az épület. Arra figyelmezett, hogy a viharos múltú téren vissza kellene állítani a történeti parkot. Beleznay Éva egykori főépítész hozzáteszi: rossz üzenete van, hogy egy diktatúra reprezentációs igénye miatt kialakított téren építi fel egy demokratikus hatalom a saját reprezentatív épületét. A Városligetben azonban van jó néhány amortizálódott, nem oda való épület, az egykori Hungexpo-épületek vagy a Petőfi Csarnok.

Zoboki Gábor építész mindebből azt a következtetést vonja le, hogy a Podmaniczky utca vonalában kellene létrehozni egy új zöld sétányt, s inkább itt volna a helye egy új múzeumnak. Zoboki szerint a Műcsarnok funkcióját át lehetne helyezni egy meglévő ipari csarnokba, az épületet pedig át kellene adni a Szépművészeti Múzeum blockbustereinek, a múzeum számos baja nagyon olcsón és könnyen megoldódna.

A tér fővárosi tulajdonban van, a cserétől nem zárkózik el a tulajdonos, bár Tarlós István főpolgármester most nem kívánt nyilatkozni a tervekről. A rendezési tervet Zugló önkormányzatának kell módosítania, ami nem fog könnyen menni. A terület 70 százalékának kellene zöldnek lennie, ez jelenleg szűken 62 százalékot tesz ki. „Még egy illemhelyet is nehéz lenne felépíteni itt, nemhogy két új múzeumi épületet” – nyilatkozta korábban Krikovszky Péter, Zugló főépítésze. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, amely a műemléki és világörökségi helyszín miatt lesz döntési helyzetben, támogatja a beruházást, ám lapunkkal azt közölte, fontosnak tartja a Városliget zöld területi jellegének hangsúlyozását, a főváros szerkezetében betöltött szerepének rehabilitációját.

A legtöbb megszólalónk a vár szerepének átértékelődését tartja aggályosnak. Mélyi arra hívja fel a figyelmet, ha igent mondunk a Galéria leköltözésére, igent mondunk arra is, hogy megszűnjön a vár – a kora Kádár-korban kialakult – kulturális funkciója, és utat nyitunk annak, hogy a háború előttihez hasonlóan az államigazgatás fogalja el az épületegyüttest. Ha megindul ez a folyamat, és a Galériát esetleg követi a nemzeti könyvtár elköltözése is, úgy hozunk létre egy új múzeumi negyedet, hogy egy másik kulturális negyedet elveszítünk – véli Schneller, és a kulturális intézmények elhelyezését és a vár ezt követő funkcióváltását egy metró árához hasonlítja. Szerinte inkább azt kellene megfontolni, hogy újra élő kulturális központ legyen a vár, és megoldani a Honvéd-főparancsnokság, a Várbazár, a Karmelita kolostor problémáját. Kádár Bálint építész szerint arra kellene koncentrálni, hogy használjuk ki jobban, amink van. Ha nem hagyunk fontos gyűjteményt a várban, érdektelenné válik a városlakók számára – mondja Zoboki. A palotaegyüttes olyan méretű, hogy szerinte nem kell félni attól, hogy a közigazgatás elfoglalná a Galéria kivonulása után fennmaradó összes területet. Úgy gondolja, részben helyre kell állítani az egykori hauszmanni palota néhány reprezentatív termét, a nagy enfilade-ot, újra vissza lehetne állítani az eredeti bejáratot, a Szent György tér ma üres, beépítésért kiáltó nyugati oldalán pedig épülhetne egy reprezentatív kortárs épület, amely akár otthona lehetne az új képtárnak vagy egy részének.

 

Millennium kell, vagy unió

 

Akkora múzeum építéséhez, amely képes lenne a Galéria és a Szépművészeti 19–20. századi magyar és nemzetközi anyagát befogadni, a millenniumkorihoz hasonló gazdasági fellendülésre volna szükség – óvatoskodik Garas Klára. De mekkora múzeum is kell? A Szépművészeti 26 ezer, a Galéria 22 ezer négyzetméter, a statisztikai adatok szerint 100 ezren felüli műtárgyat őriz mindkét intézmény, a munkatársak száma között sincs nagy különbség, a Szépművészetiben 175, a Nemzeti Galériában 190 közalkalmazott dolgozik. (Utóbbi 2010-es adat.) Az Új Képtár vélhetően nem lehet kisebb 22-25 ezer négyzetméternél, hiszen helyet kell találni egy múzeumban kötelező kávézónak, étteremnek, gyerekfoglalkoztatónak, konferenciateremnek, időszaki kiállítótereknek, az egyesített könyvtárnak, műhelyeknek. A Szépművészeti Múzeum 17, a Nemzeti Galéria 40 raktárát több ezer négyzetméteres bázissal lehet kiváltani. Megfontolandók Csák Ferenc szavai, aki szerint nem a jelennek, hanem a jövőnek építünk múzeumot, így a jövő évtizedek, évszázad igényeire is gondolni kell. Hazai referenciák nem nagyon vannak, de az Új Képtár kormánybiztos által hangoztatott több 10 milliárdos nagyságrendű költsége inkább 30-40 milliárd felé közelít, Csák egyenesen 50 milliárdra saccolja, Zoboki 6-700 ezer forint/négyzetméteres árról beszél. A beruházás forrásairól a kormánybiztos csak annyit mond, hogy a 2014-ben megnyíló uniós forrásokra számít. Ám arról még semmit sem tudni, hogy milyen fejlesztési pályázatok lesznek, Budapest részesülhet-e ezekből.

Rostás Péter egyik tanulmányából kiderül, az 1957-ben megszületett Nemzeti Galéria első kiállítása majd húsz év múltán, 1975-ben épülhetett fel a várban. A palota teljes felújítása 30 évet vett igénybe, a fénykorát élő Kádár-rendszer gazdasága majd beleroppant.

 

 

A cikk az Élet és Irodalom LV. évfolyam 46. számában Alakuló kisgömböc címmel megjelent írás bővített változata.