Sokértelműség a kísérleti terepen
Recenzió
Magán és köz, modern és kortárs, helyi és globális. Mindezek egy intézményben: a múzeumban. Ébli Gábor tanulmánykötete a múzeumi láz közepette tekinti át az intézményrendszer átalakulásának világméretű kérdéseit – a megoldások és a válaszok sokrétűségét.
| Sári Zsolt |
2012-06-17 09:06 |
Hogyan alapítsunk? Újraalapítsunk? Vagy egyszerűen „csak” újra pozícionáljuk múzeumainkat? Ébli Gábor esszégyűjteményéről már több recenzió, kritika született főként művészettörténészek tollából, hiszen ahogy a könyv alcíme is mutatja, a művészet nemzetközi intézményrendszeréről értekezik a szerző. Vajon miért gondolja egy alapvetően néprajzos végzettségű muzeológus, hogy írnia kell(ene) a kötetről? Erre viszonylag egyszerű a válasz: a múzeumi intézményrendszerekről, a múzeumok változó világáról (is) szól a könyv. Napjainkban pedig a magyar muzeológiában dolgozók között húsbavágó a kérdés: mi lesz (legyen) a múzeumi intézményrendszerrel, hogyan változik meg a múzeumok küldetése, milyen a viszonya a társadalommal, a magángyűjteményekkel és a gyűjtőkkel (adományozókkal), mit és hogyan mutatnak be a múzeumok?
A kötetben húsz, egymástól függetlenül, korábban megjelent tanulmány jelent ugyan meg, végigolvasva mégis az az ember érzése, nem egyszerű tanulmánygyűjtemény, hanem egy összetett téma kifejtése, számtalan esettanulmánnyal illusztrált következetes gondolatmenet, nemzetközi összehasonlítás. A vezérfonal a múzeumi intézményrendszer működtetése, szakmai háttere és pénzügyi finanszírozhatósága, fenntarthatósága. Fenntartható múzeumok, fenntartható kiállítások, fenntartható tudomány egy fenntartható társadalomban. A könyvben a világ minden részét beutazhatjuk, számtalan múzeumot, múzeumi intézményt ismerhetünk meg: a szerző különböző felfogásokat, álláspontokat mutat be, és vezetésével ott egyensúlyozunk a két világ határán a „szakmai érvek és a hatalmi propaganda között”. Kendőzetlenül járja körbe a pénz, a vagyon, a hatalom jelenlétét, amely már nemcsak döngeti a kapukat, hanem gyakran be is lép, itt van közöttünk.
Állandóság ― mulandóság
Állandóság, mulandóság örök dilemma, hogy „az örökkévalóságnak építkező” múzeumok állandó kiállításainak építése komoly kihívás elé állítja az intézményeket, hiszen nem akarjuk, hogy tárgyak „temetője” legyen a múzeum, sokan, sokféle módszerrel dolgoznak, hogy kiszellőztessék az elefántcsonttornyokat, hogy megmetsszék a múzsák kertjét.
Ma már nem számít kirívó példának, ha állandó kiállítását egy múzeum újrarendezi, és nem a kronológiát tekinti vezérelvnek, hanem tematikus csoportokba rendezve mutatja be gyűjteményét, sajátos tematikai egységek – a kurátorok látásmódjának tükrei jönnek létre egy-egy hívó szó, egy-egy társadalmi, szociokulturális fogalom mentén. Nemcsak a gyűjteményre reflektálnak ezek a kiállítások, hanem napjaink társadalmi kérdéseire, problémáira is érzékenyen, vagy éppen elementáris, brutális erővel adnak válaszokat, ahogy Ébli Gábor fogalmaz, nyitott a kérdés: „kritikai intézmény kíván-e lenni” a múzeum? Ehhez viszont ismerni kell a körülötte folyamatosan változó világot, a korábban nem látott gyorsasággal változó ízlést, értékítéletet. Hiszen ez is része a gyűjteményfejlesztés hátterének, oka a múzeumok átalakulásának.
 |
| A Städel Múzeum föld alá süllyesztett új kiállítótere építés közben © schneider+schumacher, Fotó: © Kirsten Bucher |
Ehhez is kapcsolódik az a problematika, amit szintén több tanulmányában érint a szerző: a gyűjtemények klasszifikációját, a kortárs és modern egymáshoz való viszonyát.
Nyíltan beszél, mutatja meg az állandó kiállítások „állandóságának” problematikáját: az állandó már nem évtizedek szinonimája, hanem a múzeumi kiállítások azon csoportja, amely egy-egy gyűjteményt alapos részletességgel mutat be, majd néhány év elteltével, megújul: újabb műtárgyak kerülnek a raktárakból az állandó kiállítások installációi közé, így kel életre a gyűjtemény, mert hát gyűjtemény nélkül nem múzeum a múzeum. Egyre gyakrabban felhangzó kérdés: kell-e egyáltalán állandó kiállítás a múzeumoknak? Vagy egyszerűbb, nagyobb bevétellel kecsegtet, ha folyamatosan változó időszaki tárlatokkal várjuk a látogatókat. És ez egy újabb, itthon is a viták kereszttüzébe került probléma: hol húzzuk meg a határt a „bombasztikus” szuperkiállítások és a tudományos kutatáson alapuló, a gyűjteményt feltáró és bemutató kiállítások között. Számomra egyértelmű, nem fekete vagy fehér, nem ez vagy az között kell választani. Az intézményrendszer sokszínűsége ezt is, azt is magában hordozza. A nemzetközi kontextus viszont nem kerülhető ki. A valós helyzetünk megítélése szempontjából nem zárhatjuk be magunkat a határaink, falaink közé. A nemzetközi kontextus a fejlődés egyik záloga. Nemzetközi összehasonlítás nélkül, ahogy Ébli több tanulmányában is bemutatja, a kortárs nemzeti művészet nem él meg nemzetközi összehasonlítás, megmérettetés nélkül. Igaznak tartom ezt a nemzeti gyűjteményekre is, nemzetközi összehasonlítás lehetősége nélkül ezek is csak bezárkóznak. Ahogy Washingtonban vagy éppen Ausztráliában is, a „nemzeti” jelző az intézményekkel kapcsolatban olyan jelző, amely az állami tulajdonra vonatkozik, a bemutatás viszont valóban nemzetközi, egyesül a nemzeti és az egyetemes, úgy ahogy a modern és a kortárs. A múzeum és benne a kiállítás reprezentációs eszköz és felület is egyben, ebből a szempontból mindegy, hogy művészeti vagy civilizációs múzeumról van-e szó.
A múzeum legitimációs eszköz, akkor is, ha magán, akkor is, ha helyi, és akkor is, ha állami: legitimálja a magángyűjteményt, összeköti a helyit és a globálist, történeti legitimitást ad, amit a fenntartó a szájíze szerint ki is használ.
Pénz és hatalom
A tanulmányokat végigolvasva állandó témaként jelenik meg a pénz, a múzeumok finanszírozásának és fenntarthatóságának problémája. Állandó kérdés, a mai Magyarországon pedig napi probléma a krónikus pénzhiány. A magán- és a közvagyon, a finanszírozás kényes kérdés még a nálunk szerencsésebb országokban is. Ébli számtalan példát vázol föl, mutat be részletesen a magán és a köz kapcsolódásairól, a háttértől függetlenül a legfontosabbnak a gyűjteményi anyag minőségét és a hozzáférés biztosítását tartja. Így oldódnak fel a szerző interpretációjában azok a nézetkülönbségek, elutasítások, amelyek a kurátorok és a magángyűjtemények között gyakran tetten érhetők. Részletesen, helyi, speciális megoldásokban mutatja meg, hogy a magántőke milyen formában jelenik meg a közmúzeumokban, amikor a felügyelőbizottsági tagág, a múzeumi baráti körök lesznek helyeik a pénzt (is) adományozó gyűjtőknek. Persze a főkérdés mindvégig az, hogy a múzeum és a magántőke viszonya hogyan alakul. Hogyan őrzik meg szakmai és pénzügyi szuverenitásukat a közgyűjtemények, amelyek számítanak a magántőkére. Ezzel párhuzamosan a magán- és céges gyűjtemények számára a múzeum mint minőség, mint intézményesült forma a vágyott cél, úgy, hogy a rugalmas, a külvilágra gyorsan reagáló intézményi struktúra megmaradjon. A múzeumok változása, esetleges irányváltása a többi intézményre is hatással van.
Ébli Gábor könyve hiánypótló munka mindazok számára, akiket foglalkoztat a múzeumok átalakulásának kérdése, a magán és köz problematikája: „A sokértelműség természetes. Nem hibája, hanem velejárója a múzeumi munkának” – írja a szerző. Így lesz a múzeum kísérleti terep, laboratórium, ahol a jelennel együtt zajlik a szakmai reflexió. És ha szerencsénk van, itthon is találkozik az, ami Berlinben összeért: a know-how, a tőke és a kulturális pezsgés, létrejön egy rendkívül erős, színes múzeumi hálózat.
Ébli Gábor: Hogyan alapítsunk múzeumot? Tanulmányok a művészet nemzetközi intézményrendszeréről. Budapest, Vince Kiadó, 2011
