©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A jövő táncosnőihez

Üzenet Madzsar Alíznak az Elmozdulás című kiállítás megnyitóján. A Kassák Múzeum új kiállítása.

Mikor kölyök voltam, szertelen táncos, azt gondoltam, hogy a tízes-húszas években volna jó élni. Csodáltam azokat a nőket, akik akkor a társadalmi konvenciókkal mit sem törődve vállalták a szabadságot, döntéseikben nem az aktuális női szerepek adta lehetőségek játszották a főszerepet. Utat törtek, láthatóvá váltak, mégsem lettek a történelemkönyveink főhősei. Nem is a családban hallottam róluk, hanem újabb hősnőknek, például Fuchs Lívia tánctörténésznek, íróknak, rendezőknek, felvilágosult fordítóknak, furcsa, titkos társulatoknak tetsző szellemi közösségeknek köszönhetem a tudást róluk. Isadora Duncan vízióit például, aki azt írta:

A jövő táncosnője olyan ember lesz, akinek a teste és a lelke összhangban nő fel, s lelkének természetes nyelve testének beszédévé alakul. Az ilyen táncos nem egyes nemzet tulajdona, hanem az emberiségé lesz. Nem nimfákat, kacér nőcskéket fog ellibegni, hanem asszonyokat ábrázol majd a lehető legnagyszerűbben és legigazabban… Testének minden részéből értelem árad majd, ezrek üzenetét, asszonyok gondolatait és vágyait hozva el a világnak. A nő szabadságát táncolja majd el…

Madzsar Alíz is tudta ezt. Róla jóval később szereztem tudomást, holott mindenütt ott volt a maga idejében, csak később nem kapott nyilvánosságot a tevékenysége a nagy, tragikus társadalmi fordulatok után. Hallgattak róla a diktatúrában és a műfaj, amelyet teremtett, a gyógyászatban élt tovább. Mostani lakhelyemen, a zsámbéki medencében is volt kihelyezett tornatagozata annak idején, ott is foglalkozott a modern, nagyvárosi életmód problémáival, a nők társadalmi szerepeivel és nem utolsósorban a nőknek a férfiakétól különböző testfelépítésével. Tette mindezt úgy, hogy nemcsak az egészség, hanem a színpadi tánc, a színház felől közelített a mozdulatokhoz. Tudta, hogy a mozdulat: művészet. Nem diktátori hadonászás, és nem is feltétlenül tangó.

Arra vágytam, és most tessék, valóban a tízes években élek. Látom már, hogy nem egy laza keringő elkezdeni egy évszázadot. Padlóról újra. Van ilyen érzésem, amikor nézem ezeket a képeket, meg a jelen koreográfusnőit, hogy törik ismét az utat, a bárgyú kötöttségek és az igénytelen léhaságok között, ahogy próbálják tágítani a szellemi tereket, és visszavágynak a Monarchiába, mégsem ragasztanak az autóikra, homlokukra nagy Monarchia-matricát.

Most ismét világnézeti pantomim az életünk. Tisztán látható, és hátborzongató, ha összehasonlítjuk a kiállítás dokumentumait a jelen pillanataival. Az alkotóközösségek újratemetésének ismét itt az ideje, és a nők, akiknek ereje és kreativitása kifogyhatatlan, ismét nagy szerepet kapnak ebben. Támogatniuk kell a remény- és pozícióvesztett, a politikai ködben eltévedt férfitársaikat is.

Madzsar Alíz nagyon tudta ezt is. Az alkotás túllép azon, aki alkotta – mert mozog. Ami nem mozog, az nem él.

A hatalom a mozgástól fél leginkább, mert az függetlenség, vagyis kiszámíthatatlan izé, betiltandó. Minden alkotás szabadság, a csoportos művészet pedig maga a falkaforradalom.

Az emberek spontán összeszaladásai, összekapaszkodásai szintén igen veszélyesek. Legyenek akár dalárdák, tánckarok, szavalókórusok. Hajdani forrongó tízes évek, jelenlegi toporgó tízes éveink, ugye az avantgárd meg a dada, vagy az amatőrszínházak meg az avantgárda a késő kádári mocsárban, és persze a civilkezdeményezések manapság – egykutya.

Mindegyik mozdulat, gesztus, az elutasításé és az újat teremtésé, mert ezek csodálatos pillanatok.

Amit Tzaráék robbantottak a Cabaret Voltaire-ben, azt megtették Madzsar Alízék Budapesten a Zöld Szamár Színházban. Azért itt némileg kisebb volt akkor is a tolerancia. Pedig micsoda nevek: Cocteau, Bortnyik, Palasovszki Ödön, Balázs Béla – mekkora generáció.

Jöttek a rendőrségi betiltások, de akit sose tiltottak be, az jelentéktelen – aki pedig abból az örök plüssfotelből ülve betilt, arra a felejtés büntetése vár.

Madzsar Alíz totális színházban játszott, amelyben minden lélek árny, sziluett, kórus- és tánckartag volt – a lélek gyógytornászai.

A teremtés fájdalmas is. Prométheusz ellopta azt a bizonyos lángot nekünk, mi meg cserbenhagytuk őt. Krisztussal is történt valami hasonló.

Bilincsek. Önmagunk börtönében. Bálvány. Falak. A gép hatalmában. Egymás rabjai. Mikor a gondolat tetté válik. Ezt mind eltáncolta, elmozogta Madzsar Alíz. Egy életet, női – de lehetne akár férfi- is – sorsot.

Mi pedig nem tudjuk, hogy milyen színű szamarak vagyunk. Elfelejtettük már rég, hogy a mozgás bizony művészet, a szavak tejtestvére, nem pedig csigalassú, kecstelen kivánszorgás az életből, a halál felé, és nem is pulpitusokról történő demagóg hazudozás – hanem gyönyörű tánc, jelzés, szeretetgesztus.

A kiállítás – Csatlós Judit kurátornak és hősnőnek és a nagy múltú Kassák Múzeumnak köszönhetően – emlékeztető. Mert emlékezni kell arra, hogy a disznókból gyöngydisznók lehetnek és a libákból gyöngytyúkok, és nem feltétlenül legyőzni akarják egymást, hanem van, hogy együtt táncolnak a dadaista avaron, és attól minden termékeny lesz, szépen megváltozik, kivirul. Mozog és erőre kap egy társadalom. Mert minden tánc nász és halál. Meg persze születés. Ami a legfontosabb.

A szöveg elhangzott az Elmozdulás. Munkáskultúra és életmódreform a Madzsar-iskolában című kiállítás megnyitóján 2012. június 22-én a Kassák Múzeumban. A kiállítás megtekinthető szeptember 30-ig.