©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Bár dicsérni jöhetnék, és nem temetni!

Vásárhelyi Tamás emlékezik Mahunka Sándor akadémikusra, a Természettudományi Múzeum munkatársára.

Mahunka Sándor majd két évtizeden át volt a Magyar Természettudományi Múzeum tudományos főigazgató-helyettese. Múzeumi pályafutásom kezdete óta fontos személy volt a számomra, kezdetben a feltétlen tisztelet vagy akár a rajongás szintjén is, aminek némi kritika adta át a helyét, és később egyre nagyobb távolság: sajnos, hiába maradt meg az érdemei iránti tisztelet. Úgy tűnik, eléggé magányosan halt meg. Ezzel a személyes megemlékezéssel szeretnék legalább virtuális emléktáblát állítani egy emberi, nagyon emberi – mert egyszerre esendő és nagyszerű – muzeológusnak.

Sanyi a kései Dudich-tanítványok közé tartozott. Ez a remek professzor a magyar zoológia számára kiemelkedő egyéniségek egész sorát nevelte ki tudásával, szakmaszeretetével, odafigyelésével és okos programjával. A bogarak iránt érdeklődő ifjú Mahunka Sándor a szintén Dudich-tanítvány Balogh János mellett kezdett talajatkákkal foglalkozni. Pályakezdőként egy zsírosabb, közegészségügyi állást hagyott ott, hogy kisebb fizetésért ugyan, de a múzeumban dolgozhasson. A maga szakterületén az elsők közt volt Magyarországon, később a világon is, nem csoda hát, ha több ezer, a tudomány számára ismeretlen atkafajt fedezett fel és írt le. Ezeket az atkákat szabad szemmel nem látjuk, vagy csak alig-alig, de egy marék jó televényből száz- vagy ezerszámra kerülnek elő. Türelmes babramunkával átlátszó preparátumot kell belőlük készíteni, és azt nagy nagyítású mikroszkóppal lehet azonosítani, vizsgálni, mérni. Az új fajokról teljes alakú és megfelelő részletrajzok készülnek, és ezek után áll össze a faj leírása valamelyik kongresszusi nyelven (manapság leginkább angolul).

Pályakezdőként úgy tudtam, új fajokat leírni a legnagyobb dolog a világon, még akkor is, ha ma már több mint másfél milliót ismerünk a Föld 3-10 millió becsült fajából. De nemcsak azért néztem fel a nálam 12 évvel idősebb Mahunka doktorra, mert ő tucatjával jelentette meg az új fajokat az – általa szerkesztett – Folia Entomologica Hungarica-ban, vagy az Acta Zoologica Hungarica-ban, és másutt is, külföldön megjelenő folyóiratokban is, hanem mert tudományos tekintélye mellett is ő Sanyi maradt mindannyiunk számára. A legközvetlenebb kollégák egyike. Személyiségére nagyon jellemző az alábbi epizód, ami számomra, az 1973. szeptember 1-én belépett kezdőre, a viselkedéstanból ismeretes imprinting hatásával is bírt (aki jól ismerte, aki élvezte mint figyelmes, lelkes házigazdát, nyugodtan bólintson lélekben olvasás közben).

1973 szeptemberében Budapesten rendezték meg a SIEEC szimpóziumot, a közép-európai rovarászok összejövetelét, amelyen kelet és nyugat rovarászai tudtak találkozni. A rendezvény titkára Sanyi volt (később az egész szervezet titkára is lett), természetesen ő rendezte a Nemzeti Múzeumban lévő kiállítási terünkben rendezett fogadást is. Nem volt akkor még catering, a múzeum lányai-asszonyai terítettek, kínáltak, mosogattak. Engem is beosztottak a vendégek kísérésére, kínálására, és lelkemre kötötte, hogy ismerkedjem olyan sok kollégával, amilyen sokkal csak tudok, a jövőbeni szakmai együttműködések érdekében. Gondoltam, ő majd trónol fölöttünk, mint a rendezvény titkára, de nem így történt. Fáradhatatlanul sürgött-forgott, mindenkihez volt egy jó szava, kedveskedett a vendégeknek (több százan voltak, és mintha mindenkit személyesen ismert volna), lelkesített minket, és amikor fáradtak voltunk tálcát ragadott ő is, vitte ki a borokat, hozta le a piszkos edényt. Igazi házigazda volt! Nekem azt mutatta: nincs piszkos munka, ha a vendégek vagy a szakma érdeke kíván valamit.

Sürgetett, hogy doktoráljak, sürgetett, hogy kandidáljak, pedig ebből nem neki volt haszna. Többféle tudományos tevékenységbe vont be, tanított be, amikért csak hálás lehetek neki. És nemcsak velem volt ez így.

A gyűjteményben második feleségével, a múzeumban megismert M. Papp Lujzával (Csibivel) dolgozott, aki a preparálás aprólékos munkáját végezte, és Sanyi ceruzarajzait tussal szépre kihúzta. Később már önállóan is készített rajzokat, sőt, a végére társszerzők is lettek. Ketten egy egészet alkottak, elképesztően hatékonyan dolgoztak. Éjjel-nappal együtt lenni nem könnyű dolog, de a házastársi és munkatársi kapcsolat együttes kezeléséből ők jó példát mutattak. A világ (és a világirodalom) tele van asszonyokkal, akik egy-egy naggyá vált férfi mögött álltak és állnak, néha láthatóan, máskor láthatatlanul, néha tudottan, máskor rejtőzködve, és akik nélkül e nagy férfiak nem lettek volna olyan nagyon nagyok. Női becsvágy tör ki így a felszínre? Vagy a férfi a nőnek akar imponálni? Vagy csak egy nyugodt hinterland kell, hogy magabiztosan forogjon a férfi a versengő világban? Ki tudná megmondani, mikor melyik ok dominál, és melyik hat kisebb erővel?

Sokszor láttam, élveztem kettősüket a magyarországi nemzeti parkok kutatása közben tett gyűjtőútjainkon. (Meg kell említenem, a „mahunkai példa” a múzeumban megismert első felségemmel ránk is ránk ragadt; megpróbálkoztunk evvel, és én is érezhettem egy ideig, mit jelent a szakmai munkában a feltétel nélkül megbízható segítség. Ezeken az egy autóval végzett utakon eleinte két házaspárként vettünk részt.) Reggelinél és esténként a kedélyes családi együttlét, napközben a kitartó, fárasztó munka, mondjuk a Hortobágy napégette, bögöly-lepte pusztaságain. Sanyitól tanultam először, hogy mi mindent, és hogyan gyűjthet a zoológus, aki eljut a terepre, hogy a többieknek is vigyen haza vizsgálni való anyagot. Ez itt is jól jött, majd az idegen földrészekre tett expedíciókon méginkább. Így nem a specializálódott, mély ismereteket kívánó anyag gyűlik, de rengeteg új tudományos eredmény született még ezekből a kisegítő gyűjtésekből is. És, nem mellesleg, az átadott anyag révén valakivel is jót tettünk, nemcsak a tudománnyal. Megint az emberi kapcsolat, emberi tényező…

Három évtizeden keresztül vezette a nemzeti parkok élővilágát feltáró munkát. Ennek eredménye 14 vaskos, angol nyelvű kötet. Olyan adatbázis, aminek nincs mása a világon. Ma már máshogy csinálnánk, máshogy publikálnánk is, a növény- és állatvilágot feltáró tudomány is öles léptekkel halad a világon. Mégis lett egy alapvetésünk – és lett egy sor jól képzett, a közös gyűjtőutakon edződött szakemberünk, akik ma különböző földrészeken gyűjtenek, nemzetközi porondon mozognak. Kellett ehhez a maga idejében egy erős, aktív, lelkes tudós, aki hegyeket mozgatott meg (emberi hegyeket kell mindig megmozgani…), hogy a kutatásokhoz és a könyvek kiadásához szükséges pénzt előteremtse. Volt egy víziója a magyar zoológia feladatairól, nagyszerűségéről, szükségességéről, és ez a vízió irányította a kezét és a szívét.

Életét nem érezte beteljesedettnek, bár a legmagasabb csúcsokra jutott fel, ahová magyar zoológus feljuthat. Szinte külső munkatársa lett a Genfi Természettudományi Múzeumnak, ahová évtizedekig járt vissza a hatalmas anyaguk feldolgozására. Volt egy időszaka a múzeumnak, amikor – nem sok múzeum és nem sokszor volt ilyen helyzetben – dolgozott akadémikus nálunk. Kaszab Zoltánt Papp László, Mahunka Sándor (aki egy ideig a Biológiai Osztály elnökhelyettese is volt), és Vörös Attila hármasa követte ebben a minőségben. Általa főszerkesztett és szerkesztett folyóiratok működtek itthon, könyvsorozatok (igen, többes számban) jelentek meg. A múzeum átalakulása, a gazdasági recesszió, a nyugdíj miatt azonban egyre jobban visszavonult.

Tavaly, betegsége súlyosbodván, hirtelen eltávozott az élők közül a felesége, Csibi. Sanyit ezután alig láttuk a múzeumban, beszélni is alig lehetett vele. Egyedül fél ember lett. Bármit mondjon is az orvosi diagnózis, a párja után halt.

Ránk vár, hogy életművét, gyűjteményét, emlékét megfelelően, méltóan gondozzuk, őrizzük.