Minekután Legóval kapcsolatban annyiféle cikk jelent meg az elmúlt hónapokban, hogy az ember szinte már úgy érzi, minden utcasarkon rálép egy-egy építődarabkára, a világszerte közkedvelt játékot és a múzeumokat jó eséllyel összekötő szálakról szóló diszkusszió aktualitásához azt hiszem, kétség sem férhet. Aktuális továbbá azért is, mert ez a kapocs az alábbiakban egy olyan, véleményem szerint továbbra is méltatlanul keveset tárgyalt kérdéskör szempontjából vizsgált probléma, amelynek kimerítése aligha tűnik lehetségesnek. Nyilvánvaló, hogy ezer és egy szempontból lehetne (kellene) tárgyalni a fizikailag hátrányos helyzetű emberek által szerezhető múzeumi élmény mibenlétét, de ez most túl messzire vezetne minket. Leszűkítve a kört, essen szó itt most a vakok és látássérültek kérdéséről, hogy jelen szövegbe beleépíthessük végre a legódarabkákat.

München belvárosának múzeumi negyedében (Kunstareal) több méltán híres kiállítóhely foglal helyet, de a mi számunkra ebben az esetben fontos az a sajátos, kortárs művészeti galériát is magába foglaló Lenbachhaus. A 19. század végén eredetileg lakóháznak épített, s már a 20. században – múzeumként – sorozatos átalakításokon keresztülmenő objektum legutóbb 2013 májusában nyitotta meg újra kapuit.

A galéria ezen alkalomból tette fel a kérdést: A művészet vajon mindenki számára megtapasztalható?

A felvetett probléma bizonytalansága talán nem is igazán egy fekete-fehér „igen” vagy „nem”, hanem sokkal inkább az adott eseteknek megfelelő hogyanokban rejlik. Véleményem szerint evidensnek mondható, hogy a művészettel valamilyen formában igenis minden ember kapcsolatba kerülhet, legyen szó tőlünk függő vagy független (általunk irányíthatatlan?) akadályokról. E gondolatot támaszthatja alá a Lenbachhaus vakok és látássérültek számára létrehozott múzeumpedagógiai programja ’LEGO Blind Art Project’ néven, amely koncepciójának alappillérei a legón nyugszanak. A projekt során egy-egy ilyen múzeumi foglalkozásra első ízben egyaránt hívtak vak, illetve látássérült gyerekeket, akiknek múzeumpedagógusok kísérelték meg a lehető legrészletesebben, szavakkal leírni Franz Marc Kék ló (1911) című festményét. Az adott műalkotásra esett választás egyébként egyáltalán nem meglepő, tekintve, hogy a Lenbachhaus rendelkezik a világon az egyik legterjedelmesebb gyűjteménnyel a Der Blaue Reiter művészcsoport munkáiból. A gyerekek lényegében a hallottak alapján kaptak lehetőséget arra, hogy legókockákból építsék fel saját impressziójukat az általuk sosem vagy korlátozottan látott festményről. Ezek után sor került teljesen egészségesen látó fiatalok meghívására is, akiket ugyanezeken a lépéseken vezettek végig. A megvalósult forgatókönyv eredménye nem is maradt el; a LEGO facebook-oldalán egy online kiállítás keretében bárki megtekinthette az elkészült alkotásokat, mindemellett a rendkívül sikeres fogadtatás magával hozta a média érdeklődését is, s ezzel együtt egyre több fiatal értesült az egyedülálló lehetőségről. Ennek alapján nem meglepő, hogy a projekt nem szűnt meg létezni, foglalkozások egész sora vált elérhetővé az érintett gyerekek számára, s bekerült a Lenbachhaus múzeumi oktatóprogramjai közé is. Egészen mostanáig körülbelül 30 nemzeti és 10 nemzetközi csoport vesz részt a foglalkozásokon.

Az efféle múzeumi élmény megteremtése az évek óta folyó ötletelések ellenére mondhatni még gyerekcipőben jár, de a folyamatos kreatív kísérletezések ez esetben is kétségkívül mindig egy kicsit közelebb vontak és vonnak a mai napig a legjobb megoldáshoz:

A chicagói Art Institute már a hetvenes évek végén kiadott egy tanulmánykötetet, melyben hallássérültek számára jelnyelvi ábrákra ültettek át olyan fogalmakat, mint ’múzeum’, ’absztrakt’, vagy épp ’ecset’. Pár évvel ezelőtt pedig Anglia Leicester Egyeteme egészen az alapokról indult; a társadalom által, a fizikailag hátrányos helyzetű emberekről kialakított képet vizsgálta és tett kísérletet annak újragondolására, 9 múzeum összedolgozásával. (Rethinking Disability Representation in Museums and Galleries) Ez egyfajta tapasztalatszerzési projekt volt, amely egészen új megközelítéseket alakított ki a fogyatékossághoz való viszonnyal kapcsolatban, mindemellett a hátrányos helyzetű emberek mindennapjainak bemutatására is sor került, figyelembe véve a múzeumokkal, galériákkal való érintkezésüket is Nagy-Britanniában. Természetszerűleg merült fel a kérdés; vajon a múzeumok milyen mértékben és hogyan befolyásolhatják az átlagember hozzáállását a fogyatékossággal élők felé?

Magyarországon többek között a vakok és gyengénlátók számára a Szépművészeti Múzeum már évek óta foglalkozik a kérdéskörrel a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány munkatársaival karöltve, hogy a múzeumok a lehetőségekhez mérten mindenki számára elérhetőek legyenek. E gondolat keretében jött létre az úgynevezett ’Tapintható tárlat’ is, melynek során többek között a katalán művész, Joan Miró festményeit ismerhették meg látássérültek, a műalkotások dombornyomásos változatainak segítségével. A kreatív munka azonban korántsem ért véget, manapság is folyamatos elmélkedés, közös kísérletező tárlatvezetői munka tárgya, hogy egy vak ember számára miképp írható le egy festmény a legtökéletesebben.

Vajon mindenekelőtt fogalomtisztázásra lenne szükség egy olyan végtelenül nehéz ”valamivel” kapcsolatban, mint a művészet? Szükséges-e a projekt előremozdítása szempontjából átgondolni a társadalom általános hozzáállását a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban? S egyáltalán beszélhetünk-e egy olyan szubjektív dologról, mint egy művészeti alkotás, a színek, a formák, a kontextus szigorú leegyszerűsítésével, stilizálásával, a szükséges objektivitás elérése érdekében? A kezdeti bizonytalan próbálkozásokat némiképp talán megkönnyíthetné, ha előnyünkre formáljuk a művészet szubjektív élményét, pontosabban azt, hogy ez mindenkinek mást jelent, s elsősorban a múzeumpedagógia segítségével alkothatunk egy olyan, egyénenként változó, szubjektív impressziót, melyben az önálló alkotói folyamat mindenki számára megtapasztalható lehet, függetlenül attól, hogy fizikai formában testet ölt-e vagy csupán gondolkodásra késztet egy művészeti alkotás láttán.