Épp a ruhákat rakom a mosógépből a szárítóra (vö. „teregetek”), amikor a lányom kiabál, hogy kakilt, jöjjek. Még csak decemberben lesz három, most tanuljuk az élet dolgait, ez van. Jövök, és közben látom, hogy diszkréten rezeg a telefonom. Egykori tévés kolléganőm az (már harmadszor): ne haragudjak, hogy most (végülis este fél nyolc van, és nem az érdekli, hogy vagyok), de helyzet van, régészeti szenzáció, az MTI négykor hozta le, az MTV reggel kilenckor élőt akar a helyszínen, megoldható-e? Közben hátrakiált: nem, nem égett le a rizs. Ugyanebben az időben az én gyerekem is csúcsra jár: anyaaaaa, kakiltaaaaaam!

Jó, jó, akkor majd mindjárt visszahívlak, jó? Jó.
Kezemben a gyerek, törlöm a fenekét, és közben szentségelek, amiért nem írtam át az elromlott céges telefonomból az újba a számokat, tisztán látom, hogy ez így sokáig fog tartani. Azért csak elérek valakit, aki megígéri, hogy mindjárt elküldi a számot, annak a számát, aki valóban illetékes az ügyben.
Telik az idő, emelkedik a vérnyomásom, a szám nem jön. Takarítom a romokat, közben a 2,5 éves a helyzetre való tekintettel fokozott jelenlétet igényel: anya, kérek körtét, anya, adj törlőruhát, le akarom takarítani a játékaimat, anya, gyere velem rajzolni. Újra telefonálok, ja, most kell a szám? Már kiírtam, de még nem küldtem el. Jó, akkor lediktálom. Jó, diktáld.
Elérem végül a Kollégát, aki jelzi, most jött meg a külföldi szabadságról; hangján érzem, járt volna még neki az utolsó este nyugalma.  És holnap reggel?... Kérdezem óvatosan. Bár nem mond egyértelmű nemet, inkább nem az, mint igen.
Telefon vissza: nem biztos, hogy fog menni, de jó, megpróbáljuk. („Ajukaaa, nézd, rajzoltam!” És én nem kapok szívrohamot mikor meglátom, hogy zsírkrétával firkálta össze – alaposan – a legnagyobb mesekönyvét: ez csak tárgy, arra való, hogy használjuk, lépek túl nagyvonalúan a kérdésen.)
Reggel két telefonnal a kezemben zsonglőrködöm a bölcsődéből jövet, ma sem sikerült időben bevonszolni a dedet, és nem, nem gyengülhet el a szívem, hallva, hogy bent is sírva ismételgeti amit eddig is: inkább velem maradna, mint itt. Hívnak a tévéből, sikerült-e időpontot, helyszínt egyeztetni? Azonnal, azonnal. Hívom a kollégámat, aki eddigre már elolvasta a híreket és rendkívüli módon paprikás a szenzációhajhász újságírókra, hogy lehet ennyire rémes és hazug címet adni, hogy?? Jó, hát ki kattintana különben a hírre, próbálkozom, de ez csak olaj a tűzre, szakmát olvasottságért nem áldozunk! Értem én, na de az interjú kilenckor?
Telefonál, majd hív, de én is beérek azonnal, akkor beszélünk, oké.
Beérek, beszélünk, még hat telefon az ügyben. És megoldódik végül. Minden megoldódik végül.