Nemrégiben azonban abszolút magánemberként - hogy másként - elvittem a gyerekemet strandra. Még aznap este szólt valaki, hogy látott a facebookon. Bikiniben. Kiderítettem, honnan fúj a szél, és felhívtam az illetőt, vegye le a képeket. Aztán felhívtam egy fotós ismerősömet, aki üzletszerűen mások fotózásából él, mivel városi eseményeket dokumentál: mit gondol erről az esetről. Van-e jogon kiakadni azon, hogy akaratom ellenére a képmásom megjelenik itt-ott? Elmondta, hogy igaziból nincs. A jegyem megvételével hozzájárultam ahhoz, hogy fotózzanak (!). Profi helyeken legalábbis a jegy tartalmazza ezt az információt, vagy jegyvásárláskor tájékozódhat erről a vevő. Nem lettem vidám.

Viszont amikor megláttam, hogy legközelebb milyen fotón jelölt meg a közösségi oldalon, hangosan felkacagtam. Protokoll-eseményen konferáltam, tehát, fotózhatott volna. Ehhez képest a képen, amelyhez nevemet adta, főként a tömeg látszik. Jót mulattam az okoslányos megoldáson és a tapintaton: dokumentált is, meg is jelölt is, mégsem látszom, szót se szólhatok.

S akkor szöget ütött a fejemben: hogy is van az, múzeumban látogatókat, programokon résztvevőt fotózni? Jogilag meglehetősen szabályozott a kérdéskör, erről bővebben például  itt - eszerint nagyon védett minden látogató. Elvileg senki sem fotózható. Látszik: a szabályozók mindenkire, és mindenkinek a személyiségi jogaira gondoltak.

Persze, jó magyar szokás szerint a gyakorlat kissé más. De nem árt tudni: az intézmények többsége furfangos módon védi magát. Ha nem tiltakozunk a helyszínen, a fotózást észlelve, akkor a közterületen lévő programon puszta jelenlétünkkel is kvázi engedélyt adtunk arra, hogy megörökítsenek. Egyébként nyilván én is csak akkor hőzöngök, ha nem előnyös az a bizonyos fotó.

Közben eszembe jutott, hogy indult a bölcsi is: a számtalan aláírandó papír között olyan is volt, amelyik kifejezetten azt engedélyezte az aláírásommal, hogy a gyermekem szerepelhet tv-felvételen, újság-fotón. Aláírtam, nyilván. A gyerekem elvégre gyönyörű.