A Göcseji Múzeum 2015-ös eseményei közül az egyik legjobb, és a várakozásaink szerinti legnagyobb az az ajándékozás volt, amelynek során az intézmény Kisfaludi gyűjteménye gyarapodott egy újabb szép szoborral. A történet – túl szép, de igaz – egyszerű: egy budapesti család döntött úgy, hogy az ország legjelentősebb Kisfaludi Strobl Zsigmond gyűjteményének felajánlja a birtokában lévő fajansz szobrot, az egyébként a családfő nagymamáját ábrázoló alkotást. A szobor piaci és eszmei értéke egyaránt számottevő, ennélfogva rendkívül megható a gesztus, s ugyancsak ennélfogva nem is mindennapi, ld. még „ritka, mint a fehér holló” címszó alatt a szótárban. Horváth Péter, az ajándékozó elmesélte a szobor ünnepélyes átadásán, a tulajdonképpeni leleplezésen, hogy édesapja egyszer már felajánlotta az alkotást a Magyar Nemzeti Galériának, ám végül, mivel nem került volna kiállítótérbe, nem is lett a Galériáé a mű. A szobor születésének éppen 100 éves évfordulóján azonban a Göcseji Múzeumnak ajándékozta az alkotást. És mi örültünk is nagyon a nem mindennapi, szívmelengető történetnek. Örültek velünk a sajtós kollégák is, és mégis… Elnézve a jó hírből született megjelenéseket, nem felhőtlen az örömöm. Nekem, személy szerint. Látva ugyanis a többi hír megjelenési arányát, az a szomorú felismerés ért, hogy a jó hírben sokkal kisebb a hírérték. Értem miért, de nem tetszik ez nekem. Én kérek elnézést.