Te kedves, ki követed a történetemet!

Amikor kimentem egy frissítőért az AIDS-es kép felfedezése után, rájöttem, hogy még alig meséltem magamról neked. Nem árultam el, ki vagyok, mi a célom, mit keresek Londonban és miért hivatkozom mindig a szüleimre.

Itt az idő, hogy ezt felfedjem! Magamról mesélni kissé nehézkes, mert még nem igazán létezem. Szüleim egyelőre ketten vannak, egy muzeológus és egy múzeumpedagógus a Néprajzi Múzeumból. Ők formálnak engem. Nagy vonalakban már tudják milyen leszek, de most rajtam áll, hogy kialakítsam saját egyéniségemet és egy remek néprajzi gyermekmúzeum váljon belőlem.

Ezért vagyunk itt most Londonban. Rengeteg olyan helyet meglátogatunk, ahonnan inspirációt és tapasztalatot gyűjthetek. Találkozunk közeli és távoli rokonokkal, vizsgálunk jó- és rossz gyakorlatokat, játszunk, fényképezünk, jegyzetelünk, blogolunk. Együtt gondolkodunk, hogy milyen is legyek majd, amikor gyermekmúzeumként végre megszületek, és gyermeknyelven beszélhetek gyermekekről gyermekeknek.

Ja, és még valami! Rájöttem, hogy ez a hely nem pláza! Bár kétségkívül vannak kirakatok, őrök, csillogó fények és suhogó reklámszatyrok, itt valami másról van szó...

Ez egy MÚZEUM, ahol a történetek életre kelnek. De csak akkor, ha engedem, hogy amit látok, megszólítson és megérintsen.

Csók,

Múzeum