A kövirózsám, amelyet egy világoszöld cserépbe ültettem, még nem számít nagynak vagy öregnek a maga hét centiméteres átmérőjével. A szóban forgó kövény kicsit gyöszös, mert a benti klíma nem igazán neki való, a vízadagolás sem az igazi, de azért elkaristol már egy ideje a hálópárkányon. Onnan figyeli a virágágyásban kint rekedt rokonokat, akik zavartalanul élhetik tovább vidéki életüket a kertben. Az úri kövény persze nem maradhatott egyedül, még akkor sem, ha panaszra nincs oka. Hálásnak érezheti magát, amiért ő a kiválasztott, és enyhíthette bűntudatom. Ez a lelki nyomorúság abból fakadt, hogy az elburjánzott sziklakerti ágyást gátlástalan kegyetlenséggel kellett rendbe tennem, a többségi érdeket szem előtt tartva. A műveletnek páran áldozatul estek az általam annyira kedvelt növényfajtából, de legalább egyet megmenthettem. Egyet, mert csak egyetlenegy szabad cserép volt megfelelő méretben. Zöld cserepes kövirózsánk tehát csiga rágta levelű társaságot kapott a sziklakerti növények köréből, bár fogalmam sincs, mi a szakszerű megnevezése, de mivel apró lilás bogyóvirágai vannak, minden kétséget kizáróan ez a páros női tagja, míg kövényünk a férfi.

De nem csak ez az oka, hogy a 20-as listámba bekerült, hogy kiválasztódott a közül a 100 tárgy közül, melyekkel magamat legjobban jellemezni tudnám. Azért választottam, mert több dolgot is elárul rólam. A fent említett irracionális ragaszkodáson és természetszereteten túl van egy gyermekkori emlékem, amely megalapozta kapcsolatomat a kövirózsákkal. Nagyszüleim nagy hétvégi telkén, Sándorfalván nagyimnak régebben volt sziklakertje is. Amikor még nem épült meg a lassan-lassan 20 éves „új” konyha, a régi ház üvegezett teraszának lépcsős feljáróját használtuk főbejáratnak az utcafront felől. A vaskerítés előtti dús sövénytől alig lehetett belátni. Az előkertben egy nagy fenyő, mellette szőlőlugas – ez alá állt be tata mindig az autóval, amikor megérkeztünk. A kiskert egyik sarkában húzódott meg a sziklakert, mai szemmel nem volt ugyan nagy, sőt kisgyerekként sem azért tartottam izgalmasnak, mintha hatalmas lett volna. A rendszeresen ott napozó gyíkokat szerettem volna megfogni, majd miután kinőttem ebből (bár nem teljesen), de még befértem a lépcső alatti kis kuckóba, kitaláltam, hogy nekem saját sziklakert kell. A mamának is van, meg egyébként is, mennyire jó volna, ha ezen a kis rejtekhelyen lenne még valami, ami indokolná, izgalmasabbá tenné az ott töltött időt. Amennyire emlékszem, nagyszüleim kicsit meglepődtek ugyan, ám készséggel belementek a dologba, hiszen mindig is támogatták az értelmes hobbikat, és szívesen meg is mutatták, mit hogyan kell csinálni, ha olyasmiről volt szó, amiben nagyobb tapasztalattal rendelkeztek. Elég sok ilyen dolog akad. Például az utóbbi időben, amióta megy a tévében a Szulejmán, mama verhetetlen bizonyos történelmi kérdésekben. Így alakult hát, hogy Sándorfalván, a lépcső alatt megcsinálhattam az első saját sziklakertem. A kövirózsák évekig ott maradtak, ám az idő szép lassan elmosta gyerekkori munkám minden maradványát. Elkopott a sarokból is az anyaország, és manapság már mamát is nehéz rávenni arra, hogy kimozduljon a kertbe.

A választás több szempontból is kakukktojás, hiszen (ha jól emlékszem) ez az egyetlen élő növény a listán. Nem is igazán tudom, hogyan került a „BÚTOR” fülhöz, hiszen ha nem is a növényt magát, hanem a cserepét/edényét vesszük, akkor sem feltétlenül az jut eszünkbe először egy vázáról, hogy bútor. A bútorok jellemzően ülésre, fekvésre alkalmasak, tárgyak esetén tárolásra. A növény nem tipikus „tárgy”, és a cserép, amely a növényt tárolja, nem tipikus „bútor”. Az „emlék/dekor”, vagy „a tárgyak, amelyek a kisasztalon vannak az előszobában” kategóriákba sorolnám inkább.

Fejes Petra

SZERDÁN TÁRLATVEZETÉST TARTUNK!

A szubjektív tárgytörténet a MINDENKINEK ISMERŐS DOLGOK kiállításon látható. A kiállítás 2017. február 17-ig látogatható a Stúdió Galériában (Rottenbiller u. 35.). A kiállítás a Facebook-on is követhető.

Fotó: Vörös Zétény