Különös, de ismét egy zöld tárgyat választottam, amely szintén gyermekkoromhoz köthető. Nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy melyik lehetne az a másik, ami vagy nem illik a kategóriájába, vagy olyan tárgy, ami nélkül nem tudnék meglenni. A 20-as listámon hulladék is szerepel, ezért nehéz volt megtalálni azt is, aminek nagy a jelentősége. A süni plüssömet nagyon sajnálnám, ha elveszne, mégsem ezt választottam most a többi közül, hanem a perselyemet. Ez az a tárgy, amely a legrégebben velem van (a 20 közül). Nem emlékszem pontosan, mikor kaptam apukámtól, de 8-9 éves körüli iskolás lehettem. A domaszéki családi házunkban éltünk már, ez segít belőni az időszakot. Meglepetésszerűen állított haza ezzel és öcsémnek szánt párjával, egy rózsaszín fülű sárga kutyussal. (Sajnos nem tudom, hogy az merre van. Talán elveszett a költözéskor, de az is lehet, hogy Bence egyik tombolásának esett áldozatul.)

Jellemzően kék-sárga felosztásban kaptuk a dolgokat, de én soha nem választottam a sárgát, mindegy, mi volt a másik szín (l. a listán szereplő kék macis törölközőt). A szempont az volt, hogy: NE a sárgát. Ennek talán az volt az oka, hogy azt szánták a „lányos” színnek, de én, aki általánosban a fiúkkal bandáztam, és bokszolni jártam, nem szerettem ezt a skatulyát. Lehet, hogy azért nem tetszett a sárga, mert akkoriban édesanyám kedvenc színe volt, viszont magamat inkább apásnak definiáltam. Tehát hozzám került a zöld persely. Az ajándékozásnak nem volt különösebb oka, nem kötődik emlékezetes alkalomhoz, valószínűleg épp ezért éreztem akkor is különösen fontosnak, mert igazi meglepetés volt.

Zsebpénzt mondjuk nem nagyon kaptunk, így a kezdeti időszakban problémát okozott a malac etetése, és az értéke sem volt valami komoly, hiszen sokáig aprókat, visszajárókat dobáltam bele. Néha összejött egy csipszre való, vagy egy csoki ára, de jeles alkalmakkor szerzett papírpénz ritkán került bele. Ennek több oka is volt, de leginkább az, hogy igencsak küzdelmes volt kikotorni belőle, és jobban féltem attól, hogy menet közben elszakad, mint hogy értékmegőrzés céljából belerejtettem volna. Szerencsére van egy nehezen használható, de még így is praktikus műanyag dugasz a persely alján, így a vágósúlyba ért malac sosem került kalapács alá.

Ahogy felköltöztem Pestre, hoztam magammal, szinte az első tárgyak között. Sokáig azért tartottam pénzt benne, hogy legalább a hazaútra legyen, és ha igazán megszorulnék, vagy bármi olyasmi történne, ami ezt indokolja, vissza tudjak jutni Szegedre. 50-es, 100-as, 200-as érmékkel, majd csak utóbbi kettővel „etettük”, de általában nem „fosztottuk le”. Jellemzően én voltam, aki rájárt, ám szerencsére az elmúlt időszakban zavartalan gyarapodásnak örvendhetett. Nem azért, mintha megtanultam volna spórolni. Amióta dolgozom, keresetem és ösztöndíjam van, értelemszerűen többet költök, mint akkor, amikor nem igazán volt mit elkölteni. Talán csak tervezhetőbb lett az élet, és a váratlan kiadások sem érnek annyira váratlanul, hogy a vésztartalék legyen az egyetlen megnyugtató út. Családunkban mindig központi kérdés volt a pénz és a tartalékképzés (hiánya!), de úgy hiszem, mindenki életében az, ezért mégsem lehet szokatlan választás, hogy a perselyt emeltem ki a dolgaim közül. A perselyt, amely valóban mindig az előszobai kisasztalt helyettesítő pulton található.

Fejes Petra

A szubjektív tárgytörténet a MINDENKINEK ISMERŐS DOLGOK kiállításon látható. A kiállítás 2017. február 17-ig látogatható a Stúdió Galériában (Rottenbiller u. 35.). A kiállítás a Facebook-on is követhető.

A kiállításban a következő tárlatveztés 2017. február 15-én szerdán este 18 órától lesz.

Fotó: Vörös Zétény