kidsproof! Gyermekálló? Gyermekminőségű? Hm, mégis mit jelenthet a Versetsmuseum bejáratánál szemembe ötlő plexi-plakett? A Google fordítója szerint itt "komámasszony táskányi fogaskerék ellenőrök" tevékenykedtek, az elismerés nekik köszönhető... Szerencsére a szüleim gyorsan kibogarásszák a holland museumkids szervezet honlapján, hogy ez nem egy olyan hagyományos népi játék, mint a mi Komámasszony, hol az ollónk, hanem egy sokkal izgalmasabb dolog. Megtudtam, hogy a hollandiai múzeumokat regisztrált önkéntes gyerekellenőrök járják, és pontozzák a szerintük leginkább gyermekbarát múzeumokat. Minden évben a gyerekek által legjobbnak ítélt múzeumok kapják meg a kitüntető kidsproof! címet. A Holland Ellenállás Múzeuma 2016-ban az 5. legjobb volt a ranglistán. Ez felkeltette az érdeklődésemet. Vajon nekem is ugyanannyira tetszik majd ez a múzeum, mint holland gyermekszakértő kollégáimnak?

Szüleimmel bemegyünk a múzeumba. Körülnézünk. Nekem úgy tűnik, hogy ez a hely maga a bátorság próbája. Több okból is. Először is a kurátorok bátorságáé, mivel az ellentmondásokkal teli és megrázó világháborús témához általánosságok helyett korabeli szemtanúk tárgyait és történeteit merték választani. Aztán a szemtanúk bátorságáé, mivel felvállalták és közzétették saját életük kritikus időszakának legszemélyesebb emlékeit. És természetesen a látogatók bátorságáé, akik vállalkoznak arra, hogy beleélik magukat a szemtanúk helyébe.

Végignéztem az állandó kiállítást, az 1940-45 közötti német megszállás történetét, majd a gyermekmúzeum felé kanyarodom. A lift mellett négy gyerek portréja fogad. Ők a négy szemtanú: Eva, Jan, Nelly és Henk. A háború alatt mindannyian 10-14 évesek voltak. A liftbe rejtett időgéppel visszautazom az ő gyerekkorukba, és meglátogatom őket otthonaikban. Ki hogyan reagált a növekvő elnyomásra? Melyek voltak a jellemző egyéni és családi stratégiák? Milyen szerepe, mozgástere volt a gyerekeknek? Hogyan közvetíti mindezt egy múzeum?

A gyermekmúzeum terének közepén egy fa áll. Figyel. Törzséből hangokat hallok: a háborús utca zaját. Ez arra figyelmeztet, legyek résen: itt bári megtörténhet. És valóban! A főteret körülölelő házak ajtajában Eva, Jan, Nelly és Henk áll. Ahogy közelebb megyek hozzájuk és leülök melléjük, egy-egy digitális animáció képsorain keresztül szólnak hozzám. A bemutatkozásuk világossá teszi, hogy melyikük családja képviseli a német megszállókkal kapcsolatban az ellenállást, az alkalmazkodást, az együttműködést vagy a bujkálás kényszerét. Nincs sorrend. Mindegyik egyformán vonz és taszít. Nincs választásom. A térrendezés kereksége is ezt erősíti: a teljes képhez mindent meg kell néznem. Mindenbe bele kell mennem.

Ahogy többször elhaladok egy-egy ház mellett, a falban titkos rejtekhelyeket veszek észre. Kinyitok egyet. Fából készült elnyűtt gyerekszandálokat látok. Mellette portré, rövid történet. Ahogy jobban szétnézek, számtalan helyen találok még hasonló rekeszeket. Egy SS sisak. Egy napló. Egy gyerekhegedű. Utóbbi megszólal, megszólít. Értem már. A gyermekmúzeumban a főszereplők életterei mellett további holland gyerekek emléktárgyai és történetei is helyet kaptak. Ezek a rejtett, kis vitrinek pillanatképek, amelyek tovább árnyalják a háború alatti életet és hitelessé teszik a négy főszereplő sorsát és dilemmáit.

A tér oldalában kivágott fatörzsek meredeznek, mellettük 1944 ínséges telének néhány ételkonzerv dobozát látom. A háború utolsó telén a hidegtől és az éhségtől több ezer ember halt meg. Biztos vagyok abban, hogy a fatörzsekbe zárva elgyötört gyermekeket láthatok. Eldönthetem, hogy ezzel szembesülök, vagy dokumentumfilmeket nézek arról, hogyan próbáltak életben maradni az emberek. A repülőkről hullajtott ételsegélyektől némi megkönnyebbülést érzek. Az élményeimet, amelyek súlyosak és szomorúak, szerencsére megbeszélhetem a szüleimmel. De vajon az iskolai csoportokkal hogyan történik mindez?

Éppen érkezik egy osztály. 12 éves gyerekek lepik el a teret. A négy múzeumpedagógus négy csoportra bontja őket, és mindannyian leülnek egy-egy szemtanú elé. Egyszerre indítják a bemutatkozó filmeket, így mindenki csak a magáéra figyel. Az információkat megbeszélik, majd bemennek a házba, ahol feladatokat kapnak. A menetrend feszes, kb. 15 percenként cserélnek, hogy mind a négy kortársuk történetét megismerhessék. Azután együtt távoznak a térből. Mint megtudtam, az átlagosan 32 fős osztályokat a múzeumpedagógiai teremben vezetik be a témába, ők az időutazást ott teszik meg közösen a film segítségével. A kiállításban megismerik a négy jellemző háborús magatartást, amit a külön teremben ismét közösen dolgoznak fel. A hangsúly a közös feldolgozáson és a feloldáson van: a zárás során a négy főszereplő további sorsára is fény derül. Ez megnyugtatóan hangzik.

A berendezések számomra és a csoportok számára is ugyanazokat az aktivitásokat kínálják. Körülülhetjük az étkező asztalt, és a családtagok szerepében dönthetünk például arról, hogy a zsidó család tagjai meneküljenek vagy bujkáljanak, együtt maradjanak-e vagy szétváljanak. Valamennyi családtag dilemmáját megismerhetjük és megbeszélhetjük. Ez interaktív, de nem játék. A cél nem a gyors válasz, hanem a beleélés. A digitális technológia a kiállítás több pontján diszkréten segíti a megértést, azonosulást. A szószéken a bibliába rejtett filmen Jan apja buzdítja ellenállásra a híveket.

Eva ágya felett, a tetőablak tükrében, a képzelet színes képei peregnek. Árnyak, hangok, fények, vágyak. A kiállítási technológia megjeleníti mindazt, amiről a háború alatt a gyerekek csak álmodni mertek.

Elindulok kifelé, vissza az időben a mába. Számtalan kérdés kavarog bennem. Nem sejtem, hogy ami következik, minden korábbi múzeumi élményemet felülmúlja. A kijárat egy kisebb termen át vezet, ahol meglepetésemre a négy gyerek szemtanú fogad. Idős emberek, mai kortársakként, egy képernyőről beszélnek hozzám. Ismét megszólítanak. Pontosan úgy, ahogyan jelen voltak a kiállítás elkészítésében, és ahogyan ma szembe jöhetnének az utcán. A látogatásomat ez a gesztus, egyben a kurátori koncepció megértése teszi katartikussá. Amit nagyon bölcsen nem árultak el az elején, amikor elutaztam az időben, csak akkor, amikor visszatértem a múltból. Azt, hogy a múzeumban folyamatosan a jelenben vagyunk, hiszen rólunk szól, a mi életünkről, a mi valóságunkról.

Az élmény minden szempontból megrázó és feldolgozást igényel, amihez a gyermekmúzeum sajátos eszközöket kínál. Egyrészt rajzos, szöveges visszajelzést, amit a hófehér fatörzsre és falakra aggathatok. Másrészt a kiállítás értékelését, amelyet egy számítógépbe írhatok. Valamint a mai találkozásokat az idős Evaval, Jannal, Nellyvel és Henkkel, hogy egyenesen tőlük tudhassam meg, ők hogyan értékelik visszatekintve saját háborús helyzetüket és magatartásukat, és hogy milyen életük volt az azóta eltelt időben. Mindezen felül a továbbgondolás lehetősége is adott. Egy interaktív képernyőn ugyancsak a főszereplők láthatóak, akik szemtől szembe kérdeznek és állásfoglalásra késztetnek a kiállítás által inspirált és ma is aktuális kérdésekben: emberi jogok, előítéletek, emlékezés, közösségek, demokrácia. A kiállításban felkavart érzéseimet az elmélyülés, a párbeszéd és a közös gondolkodás rendezi. Hálás vagyok, mert itt egyformán törődnek azzal, mit kapok és azzal, hogy ezt hogyan viszem magammal.

Csók,

Múzeum