Lolita, mit tettem az életeddel?
Kitty and the Bulldog: Lolita fashion and the influence of Britain
Vladimir Nabokov azonos című regénye alapján Lolita megrontott kislányként lehet ismerős. Japán népszerű szubkulturális divatirányzatának azonban ehhez nem sok köze van.
| Hermann Veronika |
2013-02-21 15:00 |
Japán divat, brit hangulat
Tavaly egy budapesti divateseményen megjelent néhány fiatal lány, különös, kislányos ruhákban, erős, távol-keleti hatásokkal operáló sminkben. Bár az ilyen alkalmakban a legjobb az, hogy bárki viselhet büntetlenül meglepő kreációkat, a lányokra többen felkapták a fejüket. Pedig első pillantásra felismerhető volt, hogy a Japánból érkező Lolita-szubkultúra képviselőivel találkoztunk. Az egyikük gótikus volt, a másik pedig édes. Mármint nem az én véleményem alapján, hanem az irányzat besorolásai szerint, de erről majd később. A londoni Victoria and Albert Museumban február 24-ig látható Kitty and the Bulldog: Lolita fashion and the influence of Britain című kiállítás a Japánban lassan két évtizede hódító Lolita-stílust, illetve brit divatirányzatok – elsősorban a gótikus, a viktoriánus és a punk – arra gyakorolt hatását mutatja be. A kiállításon kilenc teljes outfit tekinthető meg, amelyet a Tokióban vásároltak a Victoria and Albert állandó gyűjteménye számára – azonnal fel is fedezték benne a brit stílusjegyeket, és persze a kiállíthatóság lehetőségét. Hogyan keverednek viktoriánus jegyek a Lolita-öltözékekkel, és egyáltalán, kik azok a milliók, akik nap mint nap Lolitának öltözve élik az életüket?
Fogyasztás és illúzió
A nyugati kultúrában Lolita egyet jelent a szexuálisan vonzó és kihasznált fiatal lánnyal, ahogyan azt Vladmir Nabokov regényéből ismerhetjük. Japánban azonban a Lolita-stílus, bár kétségtelenül örök kislányokat hoz létre, nem kapcsolódik össze sem a pedofíliával, sem a vérfertőzéssel, sem Nabokovval. A nyugati szemmel egyébként is meglehetősen furcsának, olykor bizarrnak ható japán kultúra egyik kedvelt eleme a szerepjáték: a Lolita-szubkultúra maga is egy szerepen alapul, amely viszont valódi közösségeket hoz létre. Az első Loliták az 1990-es évek elején jelentek meg, éppen akkor, amikor a Hello Kitty brand elkezdte a felnőtteknek is szóló retró kollekcióját gyártani. Az eredetileg Yuko Shimizu által tervezett Hello Kitty-család 1974-ben jelent meg Japánban, az Egyesült Államokban pedig 1976 óta ismerik. A legismertebb közülük valószínűleg a Kitty White-figura. A Kitty név Lewis Caroll Alice Tükörországban című regényére utal, amelynek elején a főszereplő kislány egy Kitty nevű macskával játszik. Lewis Carollt többször érte pedofília vádja, így a névadás – főleg Lolita-szempontból – alsó hangon is pikáns, egyúttal olyan furcsa tükör-alakzatot hoz létre, melynek láttán a logikai feladványokhoz legendásan vonzódó író is örülne. Az első, érettebb közönségnek szóló Kitty-kollekció 1994-ben jelent meg, és ezzel egy időben kezdett el terjedni a Lolita-stílus is. Hello Kitty mára mindenki számára ismerős, világszerte ott van táskákon, pizsamákon, kulcstartókon, egyéb használati és haszontalan tárgyakon. Popcsapat kabalája és anime főszereplője is volt már a fehér macskafigura, a Lolita-stílus pedig egyre népszerűbb: igaz, a központja azért továbbra is Japán. A macskás játékok és póthajak örök kislányokat hoznak létre, akik hiába járnak a húszas éveikben, a maguknak választott közösségen belül nagyjából tizenkét évesek maradnak. Fontos leszögezni, hogy nem személyiségzavarról van szó. A Lolita-kultusz egyszerre menekülés a valódi, felnőtt létből a gyerekkorba, illetve a kulturális kategóriák közötti játékos határátlépések sorozata. Az átöltözés és a performativitás így valódi és kulturális értelemben is megvalósul: az identitás előadássá válik. Ezért lehetséges, hogy közösség tagjai között sok fiú és fiatal férfi is van, akik általában nem transzneműek. Több szociológiai iskola szerint a szubkultúrák lehetőséget adnak az egyénnek, hogy imaginárius szinten találjanak megoldást a problémáikra, ezáltal a problémák is relativizálódhatnak. Az irányzaton belül is lehet identitásokat váltani, hiszen létezik édes, klasszikus, gótikus, japán és punk Lolita is – a legelterjedtebb egyébként a tündéri, rózsaszínű és fehér látványvilággal és cuki napernyőkkel operáló édes Lolita, amely a gyereklányok stílusjegyeit túlzó módon hangsúlyozza. Ezen alkategóriák alapján világos, hogy milyen brit befolyás érheti a Lolita-stílust: a kislányos alapdarabokat ugyanis különféle kiegészítőkkel kombinálják, így jönnek létre a punk, vagy dark-goth outfitek. A Lolita-közösségek tagjai elmerülnek a képzelet, az illúzió és az előadás világában, ahol a ruhákon és a kiegészítőkön keresztül mindannyian azzá válhatnak, amire vágynak. Ebből a szempontból az egész jelenség a posztmodern identitások sokféleségének, és a fogyasztáson keresztül konstruálódó személyiség tökéletes metaforája. Az ehhez hasonló öltözködési kultuszokat bemutató kiállítások a tárgyi kultúra tudatos megismerésének kiváló eszközei lehetnek.
Egyéni valóságok
A Lolita-stílus, a japán street style megannyi változatához hasonlóan, egy meghatározott külső és belső normativitást működtet, amely leginkább a fogyasztásban fejeződik ki. A kamasz és fiatal felnőtt lányok nemcsak a mindennapi valóságuktól szabadulnak meg a beöltözés által, hanem egy olyan személyiséget vesznek fel, amely nem térben és időben, hanem külső jegyek alapján, gyakran virtuálisan létezik. Ahogyan a legtöbb szubkultúra esetében, a fogyasztáson keresztül létrehozott közös identitás a közösséghez való tartozás érzését erősíti. És ezek a ruhák bizony elképesztően drágák. Hogy mit tekintünk valóságnak vagy valódinak, az természetesen relatív, hiszen a Loliták számára felvett személyiségük éppen olyan valóságos, mint a hétköznapi. Jean Baudrillard elhíresült szimulákrum-elméletének lényege, hogy a posztmodern kultúra voltaképpen jelentett nélküli jelek halmaza, amelyek áruként cserélődnek. A szimuláció a létező olyan modellje, amelynek nincs valósága, az így keletkező minőség pedig hiper-valóság lesz. (A Mátrix-trilógia elején Neo egy Baudrillard-kötet másolatába rejt adatokat.) Az identitás tehát alakítható, és a leggyorsabb váltást többek között a divat tágabb értelemben vett produktumai biztosítják. Nem véletlen, hogy a különféle brit irányzatok, amelyeknek egymásra hatásáról könyvtárnyi szakirodalmat lehetne felsorolni, a Lolita-stílusra is rányomták bélyegüket. A punk irányzat legfontosabb tervezője, Vivienne Westwood szerint a divat a radikális szubjektivitás eszköze – és ezt akár a Lolita-stílusról is mondhatta volna. A divat maga is hiper-valóságként működik, legfeljebb az átlagos fogyasztó kevésbé drasztikus módjait választja a szerepjátéknak és az identitásváltásoknak, a regulatív normativitás határain belül maradva. De ha jobban belegondolunk, valószínűleg a Lolita-jelmezek semmivel sem radikálisabbak, mint például az úgynevezett business casual stílus a maga válltöméses zakóival és ceruzaszoknyáival. Az is csak egy út, amelyen elindulva másvalakivé válunk.
Fotók: Victoria and Albert Museum
