Cipők, mindenekelőtt

Cipőkiállítás Székesfehérváron

Az "Amiért megőrülnek a nők - Kalandozás a cipődivat évszázadaiban" kiállítás május 9-ig látható a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban. Utána a cipőmániásoknak Torontóba kell utazniuk: kanadai Bata Cipő Múzeum válogatása szeptemberig látható.

Cikk küldése

e-mail:

Székesfehérvár

Táskával kezdődött, kalappal folytatódik majd az a kiállítássorozat, amely a nők kedvenc kiegészítőit - most a lábbeliket - mutatja be Székesfehérváron. Csendes-Erdei Kata, a Szent István Király Múzeum restaurátora több szempontból is említésre méltó kiállítást rendezett. Amellett, hogy az egyetlen kiállítóhelyiségben felvonultatott anyag az ókortól egészen 1950-ig áttekintést nyújt a cipők ciklikusan visszatérő divatjáról, több múzeum lábravaló emlékeit is összegzi.

A kiállítás legkorábbi darabja, egy 3-4. században készített, római szarkofágos temetkezés során eltemetett parafa cipőtalp az Intercisia Múzeumból utazott Székesfehérvárra. De akad itt topánka szép számmal a Nemzeti Múzeum Történeti Tárából és az Iparművészeti Múzeumból egyaránt. Csak azt sajnálhatjuk, hogy az egy év gyűjtőmunkájának köszönhető csodálatos válogatás nem kapott nagyobb helyet, több pénzt, hogy a kiállított tárgyak szépsége még jobban megmutatkozzon, felértékelődjön.

A cipőkön keresztül így is bekopoghatunk a nagyobb történeti korszakba. Az első, ókori, középkori régészeti anyagot bemutató sarok után a reneszánsz kor csőrös cipői és ellentétük, a medve vagy tehénszájú lábbeli következik, utánuk pedig a 16-18. század káprázatos mesterremekei láthatók: hímzett selyem-, bársony-, karmazsincipellők ejtik rabul a szemet. Felfedezhetjük, milyen finom topánok villantak elő a földig érő báli, menyasszonyi vagy esetleg hétköznapi ruhák alól a 19. században. Az is könnyűszerrel megállapítható, hogy az 1920-as években a szoknya rövidülése milyen hatással volt a cipődivatra: a lábbelik, ha nem mindig kényelmesebbek is, de jóval karakteresebbek lettek. Feltűnnek - sajnos csak tablókon - a korszak olyan meghatározó cipőtervezői, mint Roger Vivier (1937-72), aki 1967-ben megálmodta a máig meghatározó fekete, aranycsatos lakk papucscipőt. A kiállítás a sztárok mellett és az egykori remekeket előállító, névtelen mesterekről sem feledkezik meg: fáradságos kalapácsütéseiket Csiszér József mester hagyatékán keresztül idézhetjük fel. A kiállítás azonban még ennél is több meglepetést tartogat: a koreai vőlegény és menyasszony lábelije mellett ízelítőt kapunk a japán viseletből, és a kínai nők megnyomorított lábára készített cipőcskékből is.

Bár a kiállított anyag a divattörténetet csak az 1950-es évekig követi, a tárlat végén látható meglepetés nagyon is mai. Roboczky Judit szobrászművész cipőszobrai igazi 21. századi darabok, amelyek nemcsak szépségükkel ragadják meg a képzeletet, hanem azt is bizonyítják, hogy egy jó lábbeli minden nőnek szárnyakat ad!

Lábbelikiállítás a tengeren túlról

A székesfehérvári kiállítás nem feledkezik meg a hazai cipőiparról sem: megtudhatjuk, hogy a martfűi (később Tisza) cipőgyárat a cseh Thomas Bata alapította. A morva Zlinben 1894-ben alapított cipőkonszern székhelye viszont a második világháború után átkerült a kanadai Torontóba, ahol most a Bata Cipő Múzeumban ugyancsak érdekes kiállítás látható. A cipőkirályról, a kanadai Thomas Batáról elnevezett intézmény páratlan tárlatot szervezett, mely a 16-17. századi cipők, csizmák, saruk, papucsok világát mutatja be, a nézők elé tárva a korszak művelődés- és életmód-történeti érdekességeit is. A székesfehérvári anyaghoz hasonlóan a torontói tárlat sem a múzeum saját gyűjteménye: a bemutatott lábbeliket 11 múzeum gyűjteményéből kölcsönözték ki.

Az európai és ázsiai lábbelik önmagukban is gyönyörűek, iparművészeti értékeik magukért beszélnek, de természetesen igazán csak akkor "szólalnak meg", ha megismerkedünk azokkal a társadalmi csoportokkal, amelyek tagjai ezeket a cipellőket, csizmákat viselték. Az Itáliából, Spanyolországból vagy Angliából származó, magasított sarkú papucsokat, a svédországi csizmákat, vagy a szíriai qabaqibokat általában bokáig érő ruha fedte el a kíváncsi szemek elől, de viselőjük tudta, milyen értékes és különleges darab a lábbelije.

A korszak spanyol és itáliai lábbelidivatja sohasem látott magasságokba emelkedett: a tárlaton szereplő velencei chopine például csaknem 50 centiméteres talppal büszkélkedhet.

A kutatók szerint a magas lábbelik a család gazdagságát jelképezték, különösen Velencében és Firenzében, ahol igen fontos szerepet játszott a textilipar. Minél magasabb volt a cipőtalp, annál több textília kellett a ruhához, tehát annál gazdagabb volt az adott família.

Ezeken a magas talpakon azonban lehetetlenség volt segítség nélkül közlekedni, legalább két személynek kellett támogatnia a magaslaton imbolygó hölgyet. Innen ered a napjainkban is honos szokás, hogy a hölgyek kísérőjük karjába kapaszkodnak.


Most mindenki, aki Torontóban jár, felfedezheti ezeket a csodás alkotásokat. A tárlat 2010. szeptember 20-ig látható. Ha nem tervezel torontói kiruccanást, nézd meg a múzeum holnapját!