Helytörténet újrahangolva

Tárgy, hely, kép

Mi a múzeum? Mit képvisel a múzeum? Hogyan érdemes megjeleníteni a múzeumi tárgyat egy helytörténeti kiállításban úgy, hogy ne veszítse el saját történetét?

Cikk küldése

e-mail:

A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum nemcsak felteszi ezeket a lényegi kérdéseket, hanem a Szellem a tárgyban..., a helyben..., a képben című állandó kiállításával átfogó választ is ad rájuk.

Ritkán találkozhatunk olyan helytörténeti kiállítással, amely nemcsak egy megye, egy település múltját, hagyományait kívánja bemutatni, hanem a múzeum egészére is reflektál. A hazai történeti kiállítások látogatói legtöbbször nem is számítanak másra, mint hogy az évszázadok során hátrahagyott tárgyakat bemutató tárlók, enteriőrök között sétálva megismerhetik az adott térség történelmét. Ha azonban a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum állandó kiállítására betérünk, lehetőséget kapunk arra, hogy ne csak rácsodálkozzunk a régmúlt korok tárgyaira, illetve a történelem - és persze a feltárás - meglepő fordulataira, hanem a tárgyak segítségével emlékezzünk és gondolkodjunk, azaz megértsük azt a folyamatot, amelynek során a tárgy megszületett, használati vagy reprezentatív eszközzé, szimbólummá, végül múzeumi tárggyá vált.

Meglepő nyitány

A kiállítás bevezetőszövegében rögtön rendhagyó mondatokba ütközünk. A megye történelmének évszámoktól hemzsegő, vázlatos áttekintése helyett a Mi a múzeum? kérdésre kaphatjuk fel a fejünket, amelyet további dilemmák követnek: A múzeum az emlékezés vagy a felejtés múzsájának szolgál lakhelyül: a múzeum olyan "emlékezeti hely", ahová a tárgyak azért kerülnek, hogy emlékként őrizzék őket, azaz ne kelljen emlékezni rájuk? Miként oldható meg, hogy a "műtárgyak" ne szakadjanak el attól a múlttól, kontextustól, amit korábban képviseltek, vagyis a múzeum hogyan őrizheti meg a tárgyak állaga mellett korábbi jelentésüket, jelentéseiket?

A kiállítás kurátora, Tóth G. Péter leszögezi, hogy a múzeumnak nem társadalmilag steril tárgyakra, hanem a társadalmi jelenségek tárgyi lenyomataira van szüksége. Ennek szellemében a kiállításba zömmel olyan tárgyakat válogattak, amelyek önmaguk jogán, önmagukat képviselve, eredeti tulajdonosukat megidézve szerepelhetnek ott. A kiállított tárgyakról hagyományos és modern kiállítástechnikai eszközök segítségével kiderül, milyen folyamaton mentek keresztül, mielőtt leltári számot kaptak a múzeumban, milyen szerepet töltöttek be eredeti környezetükben, és mit jelentenek, jelenthetnek ma az emlékezésre kész látogatónak.

Az a látogató, aki a szöveget végig olvassa, egyből más szemmel lép a kiállítótermekbe: tudja a múzeum sokkal több mint érdekes és szép tárgyak gyűjteménye, megérti, hogy a tárgyakat nemcsak nézni, hanem kérdezni is érdemes.

(Itt elolvashatod az egész szöveget.)

A kevesebb tényleg több

Valóban, mindhárom kiállítótérben azonnal látható: a rendezők nem arra törekedtek, hogy Veszprém megye kulturális örökségéből minél több tárgyat felsorakoztassanak. Hiányoznak a depószerű tárlók, az enteriőrök, a diorámák, a méretes tablók. Helyettük egy-egy régészeti hely, jól dokumentált tárgy, tárgycsoport kap központi helyet, amelyekről a látogató a lehető legtöbb, legrétegzettebb információt gyűjtheti be nemcsak a leletről, hanem a tárgyakat körbevevő régészeti és múzeumi munkáról, a nyomozásról, az információszerzésről, a találgatásról és a tévedésről egyaránt. Azon túl, hogy mire használták, miért volt fontos a kiállított tárgy, felsejlenek azok az egyszerű vagy közismert emberek, akik egykor birtokolták őket. Filmek, hangfelvételek segítségével megelevenednek azok a pillanatok, amikor a tárgyak fontossá váltak, vagy ahogy évszázados rejtekhelyükről előkerülnek.

A kiállítás első tárgyaként megtekinthető bakonyszűcsi újkőkori építőáldozat bemutatásakor nemcsak az a fontos, hogy az idol milyen szerepet játszott az újkőkorszaki ember életében, hanem az a történet is, amelynek során a földből kiásott "kincs" előbb gyerekjáték lett, majd lom az istálló ablakában, majd végül múzeumba került.

Az első teremben bemutatott kilenc régészeti lelőhely többségénél tehát nemcsak azt tudjuk meg, hogy az ásatások során előkerült tárgyakat hogyan használták, hanem híradásokat nézhetünk meg a veszprémi Jutasi út mellett folytatott feltárások menetéről, vagy az inotai római kori halomsírok kincsei mellett képernyőn kísérhetjük végig a síremlékek építésének menetét is. Az emlékezés így válik többrétegűvé: a bemutatott tárgy eredeti jelentésén túl a hozzá kapcsolódó kutatásokat is kiemeli a tanulmánykötetek bezárt világából. A kevesebb valóban több: a kiállított tárgyakhoz kapcsolódó változatos információtartalom sokkal inkább életszerűvé, megélhetővé teszi a bemutatni kívánt kort, mint egy seregnyi egymás mellé helyezett tárgy.

Ember - az újkőkortól 1956-ig

A régészeti leleteket bemutató terem félhomályából kilépve hatalmas ablakok világítják meg azt a termet, ahol töredékes kövek apró mozaikként emlékeztetnek az elfelejtett veszprémi székesegyházra, ugyanúgy, mint Kinizsi Pál felrobbantott szarkofágjának különös, évszázadokon átívelő történetére.

A 17. század életébe a veszprémi Benedek-hegy elbontott kriptájában talált egykori kislány emlékét megőrző aranysujtásos halotti ruha vezet bennünket vissza. A romantika korából Kisfaludy Sándor felesége, Szegedy Róza hímzései kiáltanak felénk, amelyeket úgy szemlélhetünk, hogy meghallgathatjuk az Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című könyvéből készült rádiójátékból azt a részt, ahogy Kisfaludy megismeri későbbi feleségét. Az 1848-as szabadságharcot személyes és családi ereklyék képviselik, de innen sem hiányozhat a hangjáték: Francsics Károly veszprémi borbélymester naplója közvetíti ezt az időszakot.

A 20. század nagy fordulatai a korabeli technika fejlődésének köszönhetően még könnyebben válnak személyes, így a látogató számára sokkal átélhetőbb élménnyé.

A kiállítás nem általában beszél azokról a szegény emberekről, akik kénytelenek voltak Amerikában megélhetést találni, hanem egyetlen személy, Bódis Mihály sorsát megismerve emlékezhetünk a kivándorlók tömegére. A teremben kiállított trianoni országzászló szintén nemcsak a korszak reprezentánsaként érdemel figyelmet, hanem fotókon és képernyőn követhetjük végig 1944. március 15-e eseményeit, amelyek során rendre feltűnik a lobogó. A tárlat a holokauszt időszakáról a szentgáli zsidók történetével ad képet: Vajkai Aurél néprajzkutató deportáláskor készített fotói, Tamás Károlyné személyes visszaemlékezése és a vészkorszak eseményeiről készült film kockái együttesen adnak teret a közös emlékezésnek. A második világháború áldozatai ugyancsak különös módon kapnak helyet a teremben. A bombatámadásokban elhunyt kisfiú, Horányi Sanyika személyes emléktárgyai közvetítik azt a fájdalmat, amelyet az áldozatok szerettei érezhettek. A hidegkúti svábok kitelepítésének és a felvidéki magyarság áttelepítésének feldolgozása szintén kerüli a szokványos megközelítést: a sóvárgást a szülőföld iránt többek között Kamó Ilonának a Felvidékről magával hozott szőttesei idézik fel. 1956 emlékezetével sincs ez másként: a forradalom mártírjaira egy 34 éves, karizmatikus tanár, Brusznyai Árpád története emlékeztet.

Azáltal, hogy a történelmi korszakok nagy eseményeiből egy-egy ember jól megrajzolt kontúrja is felvillan, hitelesebbé, átélhetőbbé, megrázóbbá válnak azok a sorsfordító pillanatok, amelyek kitörölhetetlenül hozzátatoznak Veszprém megye múltjához.

Záróakkord kétszer

A tárlat két utolsó tárgya szintén több mint történeti emlék vagy installáció.

A szentgáli Dénes család levelesládája egy régészeti lelőhelyhez hasonlóan, rétegesen őrizte a kisnemesi família múltjának papírra vésett pillanatait. A láda legalján talált legrégebbi irat egy 19. század elején keletkezett közbirtokossági okirat, legfelül pedig egy 1995-ös, kárpótlással kapcsolatos dokumentum hevert.

Míg a láda családi levéltárként, a kisnemesi múlt szimbólumaként a családi emlékezetre hívja fel a figyelmet, addig a kiállítás utolsó darabjaként kipróbálható kukucskálódoboz a látogatói kíváncsiságot szemlélteti, azt a kellemes borzongást, amit akkor érzünk, amikor egy szűk résen keresztül addig ismeretlen dolgokra csodálkozhatunk rá. Ahogy a 18-19. század embere bepillantott a vándormutatványosok titkokat, egzotikus tájakat, idegen városokat bemutató dobozaiba, úgy néztünk be mi is a kiállításon a vitrinek, monitorok zárt világába.

Extrák

A kukucskálódobozzal persze nem merült ki a tárlat által kínált játékosság. A kor követelményeinek megfelelően a bemutatott anyag nemcsak arra teremt lehetőséget, hogy a tárgyakban lakozó szellem és az ember összekacsintson, hanem szórakoztat is. Ha a kiállításhoz kapcsolódó foglalkoztató terembe belépünk, az egyik tárlóban egy 50-es években készült társasjáték óriás változatával szembesülhetünk. Akár levezetőként, akár a "mikor megyünk már?" kérdést ismételgető, kisebb-nagyobb gyermekek figyelemeltereléseként is kiválóan alkalmas játék, mely önfeledt szórakozást ígér.

És ha mindez nem volt elég, érdemes benézni a Látvány- és Tudástárba. A látogató az ősnyomtatványok, az első kiadású 17-19. századi magyar szépirodalmi és tudományos művek között az igencsak modern TérképGépen a múzeum archív fotói segítségével a múlt térbeli újraalkotására is vállalkozhat. És ha már itt vagyunk, érdemes lehuppanni a kényelmes bőrfotelokba, és válogatni azokból az archív filmfelvételekből, amelyek a régi Veszprém, Sümeg, Pápa, Tapolca, Várpalota és a Balaton-felvidék régi hangulatát közvetítik. Biztosan nem szabadulsz egyhamar!

Tudod már, mi a múzeum?


A Szellem a tárgyban..., a helyben..., a képben - állandó kiállítás a Laczkó Dezső Múzeumban tekinthető meg. Bővebb információ itt!