©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Spanyol–magyar mérkőzés

Mélyszegénység és modernizáció, befogadás és elutasítás kíséri Európa legnagyobb etnikumát, a cigányságot, a Kárpát-medencében és Spanyolországban egyformán.

Két párhuzamos kiállítást mutatott be a Néprajzi Múzeum a hétvégén megrendezett Roma Értékek Fesztivál alkalmából. A vendégtárlatot a madridi Cigány Kultúra Intézete hozta, kísérőnek a Néprajzi Múzeum egy részletet mellékelt abból az anyagból, amely 2011-ben, Magyarország EU-elnökségének évében, Valenciában a magyarországi cigányok történetét mutatta be.

Szent János ünnepe a Casa Rosita borozóban a Paralelo sugárúton 1960 körül 
Fotó: Jacques Léonard, Arxiu Fotogràfic de Barcelona

A magyar fél

A magyar kiállítást a rendezők kamarajelleggel szánták a spanyol elé, de messze több lett belőle. Szuhay Péter és Szeljak György százötven évet metszett ki a magyarországi cigányság történetéből, hogy a legváltozatosabb műfajú fotográfiákon mutassa be. Van közöttük bőven 19. századi műtermi felvétel egy-egy cigányvajda családjáról, zenész cigányokról, romantikus beállítású életkép cigány szereplőkkel, vándorképek és üdvözlőlapok. Egy felnagyított felvételt Schabinszky László, Munkácsy Mihály barátja és fényképésze készített a miskolci vásárban, 1891-ben, egy vándorló cigánykolóniáról a festő megbízásából, hogy a Honfoglalás pannójához tipikus figurákat találjon. De a legtöbb fotó a mindennapok pillanatait örökítette meg. Gönyey (Ébner) Sándor és Kálmán Kata cigányportréi az ötvenes évekből – a szociofotó nagy korszakának emblematikus darabjai –, Révész Tamás lírai, mégis döbbenetesen kemény hangvételű képei a hetvenes évekből, amikor az államilag támogatott modernizálódás a szegénységgel együtt a cigányok identitásának maradékát is eltüntetni látszott. Néhány standfotó Schiffer Pál filmjeiből, vagy az MTI hurráoptimizmustól duzzadó felvételei – az írni-olvasni tanuló gyerek, ahogyan a nagyapa bütykös kezét vezeti, vagy a putri előtt csillogó új motorkerékpárról szóló tanmesék – a legkülönfélébb társadalomképeket, átrajzolt valóságszeleteket villantják fel. Van, amelyik jókora távolsággal kezeli a cigányokat, másutt a beleérzés olyan fokával találkozunk, hogy képtelenek vagyunk elszakadni a fotóktól. Az egzotikus vadember és a távolról félt cigányközösség számtalan reális vagy ideológiailag erősen csonkított képe sorakozik a falakon, és a felvételekből éppen az a bizonytalanság rajzolódik ki, amely a mai helyzetet is jellemzi. A többségi társadalom óvatossággal vegyes empátiája a kiállítás elején a cigányok magukról alkotott képeivel – családi fotókkal, mai életképekkel és remek zsánerekkel – ellenpontozódik. Így lesz, még ha nem teljes is, de legalább mindkét oldalról vállalt az a kép, amit Európa legnagyobb cigány etnikuma, a magyarországi mutat.

Piaci jelenet Guadalcanalban (Sevilla), 1920.
Fotó: Antonio Muñoz Torrado, Fototeca Universidad de Sevilla

A spanyol térfél

E hosszú kitérő nélkül nehéz reálisan nézni a főszereplőként meghirdetett spanyol anyagot. A madridi intézet szándéka szerint olyan kiállítást állított össze, amely nem csupán a spanyolországi romák történetét, múltját és jelenét követi végig, de kiemeli azt is, hogy a spanyol kultúra mit kapott a cigány etnikumtól. Talán ezt hangsúlyozták a legerősebben: a kulturális kölcsönhatást. Legalábbis szóban. Mert a tárlaton ezt a vonulatot a három terem egyike oly lapos, semmitmondó jelleggel képviselte, amit a Néprajzi nívós kiállításai már 15-20 éve sem vállaltak volna. Flamencozenészekről és híres cigány származású torreádorokról készült fotók, lemezborítók, egy tánccipő, filmplakátok és egy filmbejátszás, néhány állványra helyezett kottafüzet egy térbe szorult a cigány egyesületi mozgalom kibontakozását dokumentáló képekkel és iratokkal. Ennél közhelyesebben nehéz lett volna feldolgozni a témát. A cigányság életének változásait, a társadalmi elismerés folyamatát már jóval precízebben sikerült bemutatni, itt egy fotó az első boldoggá avatott európai cigányemberről, ott néhány csodálatos hangulatú századelejei felvétel a városi cigányok életéről, az állattartó, kosárfonó vándorcigányokról. Majd a leszármazottjaikról, már a hatvanas évek öltözékében és nagyvárosaiban, de még jól láthatóan őrizve a hagyományos életmód maradványait; végül a mai cigánycsaládokról, a bensőséges családi kapcsolatokról néhány ékesszóló felvétel – rajtuk büszke, boldog roma emberekkel.

A feliratok sokkal több és fontosabb fejezetet tolmácsolnak a spanyol cigányok történetéből, mint amit a kiállítási tárgyak és képek láthatóvá tesznek – többek között innen tudjuk meg, hogy Spanyolországban csak 1978-tól ismerik el a romákat teljes jogú állampolgároknak, és még ezután is évtizedekig tartott a szegregált iskolák felszámolása. Néhány fotó mellett nagyon jó szöveget olvashatunk a cigányok tömeges és erőszakos megkereszteléséről, párhuzamba állítva a sajátos spanyolországi cigány vallási élet megkapó képeivel.

Eredmény

A roma integrációt illetően a mai Spanyolország Európa egyik mintapéldája. Minderről a madridi intézet kiállítása inkább csak az eredményeket hangsúlyozva, de nem a részletek megízlelhető szépségével, és távolról sem a spanyolországi cigányok valós képével tudósít, legalábbis az utolsó ötven évet tekintve biztosan nem. Közelebb hozni a témát a közönséghez nem a spanyol anyagnak, hanem a magyar társkiállításnak sikerült, amely azonban – paradox módon – éppen egy Európának szánt korábbi kiállítás része. Őszinteség, mélyebb problémafölvetés – és nem utolsósorban látványos megjelenítés – terén mégis egyértelműen a magyar tárlat a befutó. Ami persze nem jelenti azt, hogy a társadalom szintjén, az elfogadás, az integráció, sőt a roma kultúra értékeinek elismerésében különösebben jól állnánk.

Vidas Gitanas – Képek, cigányok, cigányképek - A többségi képtől az önábrázolásig
Néprajzi Múzeum, 2013. április 6. – június 9.