Izgalmasan: kocsik és szekerek
ÚJ ÁLLANDÓ
Kocsik és szekerek címmel új, interaktív, állandó kiállítás nyílt a szentendrei Skanzenben.
| Balogh Balázs |
2013-04-25 12:28 |
A szentendrei Skanzen Kisalföld tájegységének rábcakapi telkén álló, 19. században épült pajtában megrendezett interaktív kiállításnak az a célja, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kocs településen kifejlesztett, és onnan európai hódító útjára induló hagyományos magyar közlekedési eszközre. A Nemzeti Kulturális Alap által támogatott, több ütemben végbement felújítási program lehetőséget adott arra, hogy a múzeum birtokában lévő rossz állapotú kocsik és szekerek közül húsz új köntösbe öltözzön, és bemutassák őket az érdeklődőknek.
A Kocsik és szekerek című kiállításban meghökkentő, újszerű megoldásokkal nyílik lehetőség találkozni, így került a pajta mennyezetére egy felfüggesztett szekér, melyen jól megfigyelhető, hogy pontosan milyen elemekből épül fel a jármű, de már a tájegységbe kanyarodva is megragadja a figyelmet - és csalogatja a látogatót a kiállítási helyszínre - a pajta tetejére helyezett közlekedési eszköz. A tárlat első fele a magyar fejlesztésű kocsi eredetének bemutatására koncentrál, majd a magyar kocsi Európára gyakorolt hatását veszi górcső alá. A kiállítás azon túl, hogy ad egy fejlődéstörténeti áttekintést, játékos formában, installált szekerek és kocsik mellett érintőképernyők segítségével ismerteti meg az érdeklődőket a hagyományos közlekedés kulturális jellemzőivel. Többek közt válaszol azokra a kérdésekre, hogy mi a kocsi és a szekér közti alapvető különbség, milyen mesterségek találkoztak egy-egy kocsi elkészítésekor, hány ló húzta a híres magyar kocsit, vagy milyen a rakoncátlan szekér. Egy érdekességgel is kiegészül a tárlat: QR kódok alkalmazásával nyílik lehetőség bővebb információkhoz jutni. Az érdeklődők a ló, szamár, illetve szarvasmarha betanítás és befogás eszközeihez a pajta falain illusztratív fotók segítségével kerülnek közelebb. A tárlat nem mellőzi a járműveket készítő iparosok – a „kerekesek”, kovácsok – munkájának részleges bemutatását sem: a Magyar Kovácsmíves Céh filmjéből feltárulnak a magyar hagyományos járművek készítésének titkai.
A kiállítást Balogh Balázs az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgató-helyettese, az MTA BTK Néprajztudományi Intézetének igazgatója nyitotta meg:
 |
„Gyékényes, abroncsos alföldi szekér,
Honnan cipel a sors - s e három egér?
Hoztál-e pirosló új búza-magot?
Mezők üde lelkét: friss széna-szagot?
Odakünn már, úgy-e, megért a kalász?
Rét gyapja lenyirva; foly a takarás;
Boglyák tetejéről egy-egy suta gém
Néz szét aratóknak vidám seregén?
Rég nem látta bizony vidámnak e nyájt,
Minden nyara - új seb - a régire fájt:
De talán most e nagy mezei jószág
Áldást hoz az egyszer: szép Magyarország."
|
Arany János 1877-ben vetette papirosra az előbbiekben idézett sorokat. A pesti vásárban egy búzás alföldi szekér megpillantása visszafojthatatlan érzelmeket váltott ki az Őszikék versciklusát író, öregedő költőóriásból. A versrészlet nem csupán a földműves gyökerű, a nagyszalontai otthonát elhagyó, Pestre költözött, a Magyar Tudományos Akadémia tudóstársaságában elismert idős ember romantikus visszavágyódása a természetbe, nosztalgiája a falusi gyermekkor után. Nem csak a gyékényes, abroncsos szekér láttán feltoluló emlékektől kezdett el – saját, lírai szavaival élve – „tüzesebben” verni a szíve. Arany János hazája sorsának jobbrafordulását a parasztságtól remélte, Magyarország felemelkedésének zálogát a földművesekben látta. Úgy érezte, hogy a magyar tájat ikonikusan megtestesítő Alföld „Isten maga telke”. Mindennek szimbóluma, hírvivője pedig a szekér, amely mint egy „nagy mezei jószág, áldást hoz az egyszer: szép Magyarország.”
A szekér, a kocsi nem véletlenül ihletője számtalan költeménynek, festménynek, művészeti alkotásnak, és nem véletlenül szól róla rengeteg szólás és közmondás se. „Kifelé áll a szekere rúdja” a nem önszántából távozó félben lévőnek. Ha a vendég nem akar már tovább enni, akkor a gazda azzal bíztatja, kínálja tovább, hogy: „Nincs olyan rakott szekér, amire még egy villa nem fér”. Aki olyan ember barátságát vagy szerelmét keresi, aki nem méltatja figyelemre, az „Olyan szekér után fut, amelyik nem veszi fel”. Folytathatnám a sort, de félek, hogy megnyitóbeszédem „úgy nyikorogna, mint a kenetlen szekér.”
A paraszti tárgy- és munkakultúra központi eleme, legbonyolultabb műszaki szerkezete a szekér. A kiállításon mindenki maga is meggyőződhet e szerkezet összetettségéről, ha a levegőbe lógatott szekeret szemügyre veszi alulnézetből (ahonnan különben senki, soha nem látja). A közlekedés és teherszállítás terén a kocsi illetve a szekér, a legfontosabb kerekes járműnek számított évszázadokon keresztül, ezért aztán presztízskifejező ereje a helyi társadalmakban szintén rendkívüli jelentőségű volt. Idős adatközlőimtől hallott elbeszélésekből kitűnik, illetve Erdély eldugottabb településein még ma is megfigyelhető, hogy milyen nagy jelentősége volt, ha valakinek két fogatolható jószága volt, ha volt jó szekere vagy kocsija. Aki látott már gazdaembert büszkén a bakra ülni, aki kocsiját húzó lovainak hangos szóval, hetykén indulást parancsol, az pontosan érzi, tudja, hogy miről beszélek.
Mintegy fél évszázaddal Arany János idézett költeményének megszületése után, a két világháború közötti Budapest utcáin áthaladó szénásszekér eleveníti meg Szabó Lőrincben a magyar falut, a paraszti élet szépségeit és keserves küzdelmeit:
 |
„Szénásszekér ment át a városon.
Jött és továbbment: úszott, lebegett
az édes szagban, amely vele jött,
úszott a fényben, úszott és mesélt –
nekem mesélt! Nekem hozta el a
falusi holdat, tömzsi tücsköket,
lompos komondort, rétet, aratók
bőtorkú dalait, mezei nők
barna bőrét, ekét és vödröket,
cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát,
hozta magával emlékeimet,
utánam hozta kormosderekú
bikák szemében az erős napot,
a trágyát és az egek árvizét,
a záporban felfrissült dombokat,
kegyetlen munkát, erőt, szigorú
kitartást, – mindent utánam hozott!”
|
A szénásszekér látványa látomássá nő a költőben, aki habzsolva halmozza a falusi lét, a vidék természeti környezetének, tárgyi világának és társadalmának képeit. Mindazon múltba vesző képeket, amelyek már számunkra nehezen megidézhetőek, eltűntek vagy átalakultak, elmosódottakká váltak vagy elszíntelenedtek.
A második világháború utáni időszakban, az 1950-es években egyre gyorsuló ütemben, tömegével kerültek használaton kívülre a szekerek és kocsik. Jószerivel passzióból tartott járművekké váltak sokak számára az évezredfordulóra Magyarországon. Mit jelenthet ma a szekér és a kocsi a múzeumba látogatóknak, mit üzenhet a Skanzen ezzel a kiállítással? Úgy vélem komoly kulturális tartalmakat közvetít, korszerű szemléletbeli és kiállítás technikai eszközökkel, ezzel is harmonikusan illeszkedik a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum koncepciójába. A Kisalföld tájegység egyik pajtájában a szekér gyűjteményből láthatnak nagyszerű válogatást. A különböző funkciójú, egykor paraszti használatú kocsik és szekerek mellett a polgári és az úri közlekedés járműveit is megtekinthetik. A használatból való kikopással párhuzamosan modernizálódott változatként a 20. század második feléből gumikerekes, modern alvázra épített kocsit is láthatnak az érdeklődők. A költeményekkel bemutatni szándékozott magyar paraszti életformát megidéző „Szekerek és kocsik” kiállítás megértését és befogadását korszerű, érintő képernyős szekeres játékok, a járművekről szóló QR kódos információk segítik. A falakra elhelyezett molinókon kétnyelvű leírásokból, feliratokból és magyarázatokból tudhatják meg, hogy milyen csínja-bínja van a fogatolásnak, milyen táji változatai vannak annak, hogy hol mit értenek kocsin és mit szekéren, hogy milyen fejlődéstörténete van a kerekes járműveknek. A szétszedhető-összerakható jármű a fázisfotókkal érzékletesen szemlélteti a szerkezeti sajátosságokat.
Külön megemlíteni való értéke, érdekessége e mostani kiállításnak, hogy a Komárom megyei Kocs községről elnevezett, valódi hungarikumot mutat be, a magyar fejlesztésű kocsit. Maga a kocsi szó számos idegen nyelvben is meggyökeresedve nemzetközi szóvá vált. Mindezekről olvashatnak a pár napja megjelent (magyar-német-angol) háromnyelvű könyvecskében is, amelynek szerzője Kemecsi Lajos, e kiállítás főkurátora, a Néprajzi Múzeum frissen megválasztott főigazgatója, illetve az új Skanzen füzetekben is megjelent egy a kiállítás megértését segítő kiadvány.
Ha a mai városlakó megnézi ezt a kiállítást, akkor rádöbbenhet arra, hogy egy laikus számára egyszerűnek és talán unalmasnak tűnő kiállítási téma, a szekér, valójában önmagában is milyen bonyolult szerkezet és kulturális háttérként milyen történeti mélységek elevenednek meg, ha nem poros, elavult, mondhatnám „fatengelyes”, hanem modern, komplex és mégis közérthető muzeológiai szemlélettel jelenítik meg.
Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, milyen sorsot szán a gyökeresen megváltozott paraszti kultúra, és az állandó átalakulásban lévő hagyomány számára. Sok a kérdőjel, kevés a támogatás, kevés az igazodási pont, mint utas számára a csillagtalan éjjelen. Csak remélhetem, hogy jó irányba haladunk és nem Ady Endre Kocsi-út az éjszakában versét kell idézzem a jövőt illetően:
|
„Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.”
|
Egy biztos: értékeink, hagyományaink, kulturális örökségünk ápolása az Európai Unión belül is nemzeti, azaz saját hatáskörben marad. E nehéz, de nemes munkából minden néprajztudománnyal foglalkozó intézménynek ki kell vennie a részét, és egymást erősítenie, támogatnia kell! A Skanzen missziója, hogy a hagyományos paraszti kultúra egészen a jelenkorig alakuló-változó építészeti és életmódbeli sajátosságait kutassa és hitelesen bemutassa az érdeklődő nagyközönség számára. A jövőre vonatkoztatva akár jelképes szakmai összefogásnak is felfoghatjuk, hogy a Cseri Miklós főigazgató úr által irányított Skanzenban megvalósuló kiállítás főkurátora immáron a Néprajzi Múzeum újonnan kinevezett főigazgatója, és aki megnyitja a kiállítást az az Akadémia Néprajztudományi Intézetének vezetője.
Gratulálva a kiállítás létrehozásában résztvevő csoport minden tagjának, a kiállítás megtekintésére hívom és buzdítom a kedves vendégeket.
A beszéd a Kocsik és szekerek kiállítás megnyitóján hangzott el 2013. április 19-én a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban.
