Fekete tengeralattjáró
SCIENCE
Igaz, koromfekete és hatalmas, mégis az Argonaute tengeralattjáró az egyetlen műtárgy azon a párizsi kiállításon, amely a francia haditengerészet egyik ikonikus darabját mutatja be a közönségnek.
| Berényi Marianna |
2013-08-01 11:30 |
Egy műtárgy, egy kiállítás – nem egyedülálló eset. A méretek és az arányok azonban mégis zavarba ejtőek a párizsi Cité des sciences et de l'industrie mellett, ahol az egyik fő látványosság a francia haditengerészet legendás, 1950-es években készült, 400 tonnás, S636 típusú, Aréthuse osztályú tengeralattjárója. A fekete haditechnikai szörnyre ugyanakkor egy kedves piros kiállítótér épült, amely egyrészt segít megérteni, miért volt fontos, hogy az Argonaute utolsó útja a Canal de l'Ourcq vízén keresztül Európa legnagyobbnak nevezett science „múzeuma” mellé kerüljön, másrészt elvezeti a látogatót a haditechnika egyik olyan speciális területére, amely a szomszédban bemutatott tudományágak együttes eredményeiből nőtt ki.
A tudomány fellegvára
A tudományos központnak helyet adó Parc de la Villette Párizs egyik legsikeresebb fejlesztése. Senki sem gondolná, hogy néhány évtizeddel ezelőtt itt, a francia főváros északkeleti csücskében még egy lepattant vágóhíd állt. A Giscard d'Estaing elnök kezdeményezésére elindult építkezésnek köszönhetően 1986 óta itt találjuk a 150 négyzetméteres alapterületű Cité des sciences et de l'Industrie-t, amely – bár Tudományok Múzeumának szokás fordítani – egyáltalán nem nevezhető múzeumnak. Az ötszintes acél-üveg épületben a természettudományok és a technika által ihletett megajátszóteret találunk, ahol korcsoportonként és szakterületenként mélyülhetünk el az űrtechnikától a tengerkutatásig számtalan területen. A nagyobb plázákkal vetekedő épületben persze vannak kiállítóterek, éttermek, könyvtár, üzletek, planetárium, akvárium, fény-árnyék játszóház és vele szemben még egy 100 férőhelyes, gömb alakú mozi is, a 
Géode. Ez utóbbi önmagában látványosság, mivel külső borítását több mint 6000 rozsdamentes acél háromszögből állították össze.
A park ugyanakkor nemcsak a természet- és műszaki tudományokhoz hozza meg a kedvet. Itt található a Cité da la musique, egy interaktív zenemúzeum, ahol a koncertterem és a kutatóközpont mellett található kiállításban a látogatók fejhallgató segítségével nézhetik végig a tárlatokat. Ugyancsak érdekes helyszín a Grande Halle, amely az 1876-os egykori ipari épülettel egyrészt a marhapiaci és vágóhídi helynek állít emléket, másrészt koncerteknek és időszaki kiállításoknak biztosít különleges helyszínt.
Mit keres egy tengeralattjáró a parkban?
A Géode fényesen csillogó felületén tükröződve első ránézésre ijesztőnek tűnik a fekete Argonaute csöppet sem békés formája. Igazi partra vetett ragadozó a békés parkban, főleg egy játszótér közelében. A tengeralattjáró sötét magányát egy piros épület oldja, amely szinte tartja, beemeli a környező kortárs építészeti alkotások közé az 1950-es évek tengeri csodáját.
Ide kell belépnünk, ha belülről is szeretnénk megnézni a francia hadiipar büszkeségét, amely 1958. október 23-tól 1982. július 31-ig kétezer napot töltött tengeren, ebből több mint 32 ezer órát víz alatt. A tengeralattjáró múzeumi bemutatása nem újdonság, hiszen a chicagói Ipari és Tudományos Múzeumban már régóta látható az a 77 méter hosszú U-505 német tengeralattjáró, amelyet 1944-ben Afrika partjainál foglaltak el a szövetséges haderők (film a tengeralattjáró múzeumi elhelyezéséről, online túra a hajóban). Néhány éve Szentpéterváron egy 1955-ben gyártott S-189-es típusszámú, dízelmeghajtású hajó is várja a közönséget, Monacóban pedig az Oceanográfiai Múzeumban nézhetünk meg egy kezdetleges tengeralattjárót. Szavasztoploban tengeralattjáró-bázis, Hamburgban egy U-434-es, Bremerhavenben a Wilhelm Bauer nevű hajó látogatható, de a sort hosszasan folytathatnánk.
Párizsban a világnyelvek valamelyikén értő látogatót audioguide segíti, hogy megismerje a vasbálna cseppet sem egyszerű belső életét. Itt még az atom-tengeralattjárók kora előtt járunk, a legénység percről percre követte a mechanikus szerkezet működését, és ha kellett, bármit azonnal tudott javítani.
Szinte érezni a kulcsok csapódását, az olaj szagát, a szerkezet elviselhetetlen dübörgését és persze a hőséget. A hely végtelenül szűk volt, a legénység hálóhelyei gépek és torpedók között helyezkedtek el, és még a vezérkarnak is csak képletes nyugalom jutott. Merülés után a világítással is takarékoskodni kellett, hiszen a felszínen dízel, a víz alatt elektromos meghajtású hajó a mélyben az akkumulátorok töltöttségére volt utalva. A helyzetet az sem könnyítette meg, hogy a 40 fős legénység egyetlen WC-n osztozott, és a levegőcserére is csak a felszínen volt lehetőség. Videó
A Z generáció és a haditengerészet
– Mi vitte rá az embert, hogy itt 5 percnél tovább tartózkodjon? Ugye a tengerészeknél az volt a büntetés, ha valakit tengeralattjáróra osztottak be? Miért nem szöktek meg? – tették fel a 10 és 12 éves gyerekeim a teljesen kézenfekvő kérdéseket.
A válaszolni nem volt egyszerű, már csak azért sem, mert maga a kérdésfelvetés is egyfajta magyarázat arra, miért vannak bajban a természettudományok, miért választja a kutatói és a mérnöki pályát egyre kevesebb fiatal, miért muszáj, hogy világszerte méregdrága science centerek nyíljanak, ahol interaktív, kézzel fogható, kipróbálható módon ismertetik meg a látogatókkal a természet törvényeit, a technikai eszközök működését. Az a generáció, amelyik számára a hatalom, az erő és a tisztelet nem elég ahhoz, hogy bármit bemondásra elhiggyen, és az, amelyik csak akkor hajlandó időt, energiát fordítani valamire, ha számára megéri és azonosulni tud vele, egész egyszerűen nem érti meg azt a technika iránti lelkesedést, amely Wolfgang Petersen Das Boot című filmjében a fiatal tengerészeket vezényli. De ugyanúgy érthetetlen számukra, miért volt akkora dicsőség, ha valaki a 20. században környezetszennyező víz alatti koporsóból bombákat lövöldözött. Pedig az volt: a tengerész számára az egyik legnagyobb elismerésnek számított, ha a kor egyik technikai csúcstermékével a tenger mélyére merülhetett.
Kiállítás műtárgy nélkül
Így maga a tengeralattjáró, azaz a műtárgy megtekintése nem hozta közelebb azt a világot, amelyet az Argonaute képviselt. Bár csodálattal adóztunk a tervezők és az egykori gépészek tudásának, a kényelmetlenségek, a hadászati célok inkább visszájára fordították az érdeklődésünket. Hogy mégis a tengeralattjárózás történetéből felkészülten távoztunk a helyszínről, az annak köszönhető, hogy a piros házban látható levezető kiállítás figyelembe vette azokat az allűröket, amelyekkel a 21. század átlagos látogatója viszonyulhat a múlt nem túl békés tárgyaihoz.
A kiállítótérbe lépve modellek segítségével nézhetjük meg, miként változott az idők során a tengeralattjárók mérete; hogyan alakultak át a hordószerű képződmények repülőtérként 
is funkcionáló, atommeghajtású megakomplexumokká. Egy lépéssel beljebb áttekinthetően illusztrált tablókiállítás a modellekhez háttérismerteket is nyújt. Kiderül, Leonardo da Vinci elképzelése után milyen volt az 1620-as Cornelis Jacobszoon Drebbel által tervezett angol modell, vagy az első tengeralattjáró-támadás 1776-ban, az amerikai függetlenségi háború idején. Kiderül, hogyan született meg a 19. század végére a legújabb fegyvernem, a tengeralattjáró, és milyen ugrásokkal fejlődött a 20. században.
A tablók után egy rövidfilm, amelyet méla döbbenettel többször is megnéztünk, a tengeralattjárózás olyan kulcsmomentumait gyűjtötte egybe, mint az első világháború alatt a Lusitania elsüllyesztése, ami 1201 utas halálát jelentette. A kiállítás nem próbálta hangsúlyozni, hogy a tengeralattjáró békés eszköz is, amelynek elenyésző százalékát oceanográfiai kutatásokra is használják – egyértelműen tisztázta, hogy itt bizony nem túl kellemes fegyvernemről van szó. Egy torpedó félbevágott modellje azt is éreztette, hogy az elmúlt több mint száz évben kilőtt lövedék biológiai fegyverként is felfogható. No nem a robbanóanyag (amely a méretes bombák ötödét foglalta el), hanem a szerkezet mozgásáért felelős akkumulátorok nagy száma miatt.
A különböző számítógépes játékok inkább a működtetés rejtelmeibe vezették be a franciául tudó közönséget, a kipróbálható periszkóp a parkba engedett kitekintést, a legkisebbek pedig magukra csaphattak egy képzeletbeli hajóajtót.
A kiállítás az 1950 óta eltelt időszak fejlesztései felől sem hagytak kétséget. „Ilyen volt – ilyen lett” fotósorozattal mutatták meg, mennyit változott a legénység élete, élettere az atom-tengeralattjárók megjelenésével.
A viszonylag apró kiállítótér áttekinthetősége jól ellensúlyozta a hajó zsúfoltságát. A bonyolult–egyszerű, a sötét–világos, a zárt–nyitott, a szűk–tágas, a múlt–jelen ellentétpárok mentén felépülő élmények megfelelő távolságba és egyúttal közelségbe is hozták a tengeralattjárózás műfajaját. A kiállítás nem törekedett arra, hogy a francia hadtörténet egyik emblematikus pontjává váljon, győztes és vesztes csaták helyett a technikatörténet egyik érdekességeként mutatta be a nem mindennapi műtárgyat. Bár kutatói és mentési feladatokkal még mindig csak nagyon kevés tengeralattjárót bíznak meg, a nyugdíjas Argonaute Submarine a szárazföldön a műszaki tudományok szimbólumává válhatott.
