©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Kikötőben

Második állomásához érkezett a Hamza Gyűjtemény és Jász Galéria azon vállalkozása, hogy húsz évvel névadója halála után mind idehaza, mind pedig külföldön bemutassa kollekciójának törzsanyagát.

A jászberényi és a szolnoki múzeum együttműködésének meglett a gyümölcse: Hamza D. Ákos életmű-kiállítása visszatért abba az impozáns térbe, ahol az alkotó elsőként állított ki hazatérését követően. A Tisza-parti ember akkor is örömmel nyugtázta és elismerte, mennyire jó, ha az egyes politikai rezsimek szellemi elnyomása miatt külföldre távozott magyar tehetségek úgy döntenek, visszatérnek szülőföldjükre.

Azóta viszont Hamza D. Ákos mégis elfelejtődött. Talán az újtól, a moderntől elzárkózó vidéki közeg ártott a polihisztor nehezen megszerzett, kiharcolt presztízsének. A Hamza Múzeum művészettörténészeként és a tárlat kurátoraként erről a holtpontról kívántam kilendíteni a jobb sorsra és több elismerésre érdemes, sokszínű, sokrétegű jászberényi gyűjteményt. Ezt a már régóta dédelgetett célt szolgálta, hogy augusztus utolsó szombatján, a nyár utolsó hétvégéjén, a művész 110. születésnapjának apropóján Szolnokon horgonyoztunk le, annak a múzeumnak a felségterületén, amely napjainkban határozott szerepet vállal a hazai muzeológia korszerűsítésében, biztos elképzelések mentén zárkózik fel a fővárosi intézmények élvonalához.

Kikötöttünk tehát, kikötöttünk abban a városban, ahol a gyermek Hamza Dezső tanulóéveinek egy részét töltötte. Mert a Hamza-család folyton úton volt, állomásépületekben, tenger- és folyópartokon töltötte napjait. A címválasztás így nem véletlenszerű, mi több, üzenethordozó. Merthogy a felnőtt Hamza is szeretett, igyekezett itt-ott partot érni, irányzatokkal, stílusokkal, műfajokkal ismerkedni, barátkozni – anélkül viszont, hogy lekötelezte volna magát szervezett művészeti mozgalmaknak. Inkább kísérletezett, ötvözött, komponált és koncepciókat állított fel, tudományos tézisekbe, szabadkőműves eszmefuttatásokba, versekbe foglalta bele mindazt, amit az életről, az emberről és a világról gondolt.

Hamza D. Ákos jegyzetei, életrajzai, kéziratai jelzésszerűen képeznek mérföldköveket a kiállításban, éppúgy mint játékfilmjei vagy az Angyalok éneke (1949, Olaszország), amely egyértelműen lezárja azt a földszinti sort, amit összegezve életkockáknak nevezhetnénk. És ha már a lenti blokkban az élet a főmotívum, festőállványa és vásznai közül maga az alkotó is megszólal egy, az 1990-es évek elején készített interjúban. Ily módon Hamza is jelen van a tárlatban, elmondja, amit írásban, rajzban kifejezni nem lehet, amellett persze, hogy esszenciálisan benne van a munkáiban is, mégpedig a kezdetektől a végsőkig, a születéstől az elmúlásig, az első képtől az utolsóig.

A 90 esztendősen elhunyt művész néhány festményét és jó pár vázlatát most láthatja először a publikum. Arról sem volt eddig szó, miféle háttértevékenységet folytatott Brazíliában, ahol közel negyven éven át élt együtt feleségével, Hamza Lehel Máriával, a Csontváry-mentő Lehel-lánnyal. A tárlat végső soron tehát azzal a Hamzával is megismerteti a látogatót, akiről korábban nem beszéltünk, aki csendben, szótlanul szemlélte a háttérből oeuvre-je feldolgozását, sokszor nagyon is semmibe vett, észrevétlenül maradt tálalását.

Miután januárban Hódmezővásárhelyen, Hamza D. Ákos szülővárosában élveztük az otthon melegét, most teljes meggyőződéssel kijelenthetjük, kellettek a szolnoki diákévek is ahhoz, hogy a páratlan életmű – beleértve a még létező és a már nem létező filmeket – kitörölhetetlen nyomot hagyjon eklektikus kultúránkban a magyarságához holtáig ragaszkodó világpolgárról.

A kiállítás október 14-ig tekinthető meg a Szolnoki Galériában.