A halálon túl
KIÁLLÍTÁS
"És nem vesz rajtuk erőt a halál" címen nyílt régészeti kiállítás Szentendre Fő terén, a Ferenczy Múzeumhoz tartozó Képtárban.
| Szabó Miklós |
2013-09-26 08:55 |
A kiállítás mottója - "És nem vesz rajtuk erőt a halál" – idézet Dylan Thomastól. A költő walesi születésű kelta, aki szigeti rokonaihoz, az írekhez, a skótokhoz, a kornokhoz hasonlóan anyanyelvét, a kymrot elveszítette, tehát angolul verselt. Ugyanakkor hazájában a kelta hagyomány napjainkban is továbbél, ami egyebek közt tükröződik a temetkezési szokásokban, a halál után életre vonatkozó elképzelésekben.
A kelták az őskori népek közül a legfiatalabbak, ha egyáltalán helyes rájuk aggatni a prehisztorikus jelzőt. Saját történetírásuk ugyanis nem volt, a halálról, a halál utáni életről, a görögökéhez vagy a rómaiakéhoz hasonló sírfeliratok nem maradtak fenn. Másfelől az ókori írók jóvoltából nem csak a nevüket (kelta, gall, galata), hanem történetük számos epizódját is ismerjük, sőt életmódjukról némi képet kapunk. Vagyis Európa mérsékeltövi térsége velük lépett át a történelem előttiségből a történeti korba.
Az előbbiekből következően ebben az "in situ"-kiállításban, ahol az utolsó sír egy kelta harcosé, a temetkezési forma, a mellékletek bemutatásán túl azok értelmezésének jut a fő szerep, hogy a hajdani kultúrák elképzelései, rituális gyakorlatának mozgatóerői a szemlélő számára feltáruljanak. A régészetben közhelynek számít, hogy a halottak világa az élőkének a tükörképe. Másképpen fogalmazva, a temetőelemzésből egyebek közt társadalomtörténeti következtetések vonhatók le.
Az őskori leletek általában olyan differenciált társadalomra engednek következtetni, ahol a harcosok jelentették a dinamikus tényezőt. A főnök gyakran csak a fegyverzete alapján különbözött a közösség többi férfitagjától. Máskor viszont pompás mellékletekkel hatalmas halom alá temették. Továbbá a vezető réteghez kapcsolhatók olyan tárgytípusok, amelyek a sírmellékletek között szinte kivételesnek mondhatók. Ilyenek például a kelták esetében a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításán látható anthropomorf (ember alakú) vagy pszeudo-anthropomorf markolatú kardok és tőrök, az áttört díszítésű lándzsák, a Kárpát-medencében ritka sisakok vagy az aranytorquesek. De ilyenek itt a neolit sírok spondylus-kagylói és különböző ékszerei, a rézkori kocsi-modell, vagy a bronzkori fegyverek.
A szerényebb mellékletű vagy melléklet nélküli sírok a társadalom alsó rétegeihez, a köznéphez illetve a szolgákhoz tartoztak. Az előbbiek alapján azonban, legalábbis jelenleg, függőségi viszonyt egyértelműen nem lehetséges kimutatni.
Maguk a temetkezési szokások és a mellékletek a túlvilággal kapcsolatos elképzeléseket, annak szellemi aspektusát csak áttételesen tükrözik. Például az ismert sírrítusok alapján klasszikus értelemben nem lehetett szó a gyakran feltételezett lélekvándorlás-hitről, legfeljebb olyanféle 
elképzelésekről, miszerint a halott egy ideig a sírjában élt (ezért kellett személyes tárgyaival együtt eltemetni és élelmiszerekkel ellátni), és csak ezután költözhetett át a lelke egy másik élőlénybe. Ennek az ideának a megléte, vagy nemléte azonban csupán régészeti források alapján nem mutatható ki. Valószínűbb azonban, hogy az őskor embere számára a halál inkább a hosszú élet közepét, vagy az öröklét kezdetét jelentette. Lucanus írja a keltákról, hogy "ugyanaz a lélek mozgatja a tagokat a másvilágon." Ez tehát olyan, a túlvilágra vonatkozó elképzelésre vall, amely szerint a halott testi valóságában folytatta életét. Egy római kori gall arisztokrata testamentum-felirata, amely nyilvánvalóan korábbi, vaskori elképzeléseket tükröz, részletesen felsorolja, hogy milyen vadászatra és halászatra szolgáló fegyvereket és egyéb eszközöket kívánt a túlvilági vadászmezőkre magával vinni. Talán nem kell hangsúlyozni, hogy milyen elképesztően fontos a kutató számára a hajdani anyagi kultúrának ez a páratlan leltára! Más forrásokból tudjuk, hogy a túlvilágot geográfiailag általában a földön képzelték el, melyet hosszú utazással (az íreknél hajózással) lehetett elérni. Visszatérni azonban nem lehetett, mert az evilág és a túlvilág időviszonyainak különbözősége ezt kizárta. Az ír mítosz szerint Brán királyfi eljutott a boldogok azaz a halottak szigetére. Onnan visszatérve azonban partra szálló társa a hazai földdel érintkezve azonnal porrá vált, Bránnak tehát vissza kellett a szigetre hajóznia. Térségünkben a túlvilágra való utazásra utalnak a kocsimodellek (pl. a világhírű budakalászi agyagkocsi), vagy a vaskori kocsi temetkezések.
A hamvasztás fokozatos térhódítása a halott eltemetésének rovására a rítus gyökeres átalakulásával járt együtt: a fegyvereket összehajtogatva, megcsonkítva, azaz használhatatlanná téve helyezték a sírba. Feltehető, hogy ennek hátterében a túlvilágra vonatkozó elképzelések radikális megváltozása húzódott meg: a tűz által megtisztított lelket a szél vitte fel a "mennybe", ahogy Vergilius írja.
A régészeti kiállítás szinte szükségszerűen időutazásra invitál. Ezúttal az új kőkortól a keltákig ívelő évezredek sírjainak "in situ" visszaállítása az őskori társadalmak temetkezési szokásainak változását, de egyúttal azok közös elemeit is szemlélteti, a mellékletadás törvényszerűségein keresztül világítva rá a túlvilághit egyes elemeire.
Mindezen túl az itt látható anyag a Pest-megyei régészek új eredményeit dokumentálja. "Quidquid sub terra est, in apricum proferet aetas" – írja Horatius egyik levelében. Azaz, fényre derít az idő egyszer mindent, mit a föld rejt. Ez a gondolat, ezúttal többszörösen is aktuális. A régész a földből hozza napvilágra a távoli múlt emlékeit, hogy azután ezeket megfelelő felkészültséggel értelmezze, s majd végül, de nem utolsó sorban, munkája materiális és intellektuális gyümölcseiként a művelt nagyközönség elé tárva, közkinccsé tegye. Ezek után, a tudományos stábnak gratulálva, a látogatóknak pedig tanulságos időutazást kívánva a kiállítást megnyitom.
Szabó Miklós akadémikus szövege a Szentendrei Képtár ,,És nem vesz rajtuk erőt a halál...” című régészeti kiállítás megnyitóján hangzott el 2013. szeptember 24-én.
A kiállítás koncepciója, hogy közelebb hozza a látogatókat a régészek munkájához, annak legérdekesebb részéhez a sírok feltárásához. Jelen kiállítás Pest megye területén előkerült legérdekesebb sírokat mutatja be "in situ" módon, tehát abban az állapotban, ahogyan a régészek a feltárás közben látták.
A kiállítás érdekes, interaktív része a multimédiás tartalom. Minden teremben egy-egy tablet gépen a látogató maga is feltárhatja a sírokat és bővebb információkat kaphat a feltárásokról és a leletekről. A kamarateremben egy meglepetés film is várja a kedves látogatót: egy különleges perspektívájú film, mely egy harangedényes temetkezést és a sír életét szemlélteti a feltárásig.
