©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A megszállottság metonímiája

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum időszaki kiállítása ezúttal a névadó orvos, Semmelweis Ignác különös alakja köré épül.

Minden megszállott magyar orvosnak

Halhatatlan kézmosás

Semmelweis Ignác megváltoztatta az orvoslás történetét azzal, hogy felfedezte a gyermekágyi láz okát. Rájött, hogy egy egyszerű fertőtlenítő kézmosással meg lehet előzni a fertőzés kialakulását. Nevét viseli nemcsak a legnagyobb magyar orvosi egyetem, de számos intézmény a világon. A chicagói sebészeti tudományok múzeumában (International Museum of Surgical Science) van a híres halhatatlanok csarnoka, a The Hall of Immortals. Itt annak a 12 embernek a szobra látható, akik a legtöbbet tették az orvostudományért: Semmelweis is köztük van. A fertőtlenítő kézmosás ugyanis nemcsak a gyermekágyi lázat, de általában a kórházi fertőzések számát is radikálisan csökkentette. A BBC Blood and Guts (Vér és belek) című, a sebészet történetét egyébként hihetetlenül szórakoztató módon bemutató dokumentumfilm-sorozata is hosszú részt szentel Semmelweisnek, a modern sebészet kialakulásával foglalkozó epizódban. A gyógyászatban ma már evidencia a sterilitás. Egy egyszerű kézmosásnak ugyanúgy megvannak a szabályai, mint a szigorú koreográfia szerint zajló bemosakodásnak, a sebészeti tankönyvek külön fejezeteket szentelnek a helyes technikának. Ez azonban korántsem volt mindig így.

A Semmelweis ikon című kiállításon megtekinthető egy videó, amely a kórbonctan tudományának kialakulásával foglalkozik. Ebből kiderül, hogy bár a patológia évszázadok óta önálló tudományágnak számít – Mária Terézia a Ratio Educationisban tette kötelezővé a kórházban elhunytak boncolását, amely ma is gyakorlat –, a szepsis és aszepszis fogalmak ismeretének hiányában egyáltalán nem úgy készítették a bonceszközöket, hogy fertőtleníteni lehessen őket. Borzalmas belegondolni, de sokáig valóban úgy vizsgáltak a betegeket az orvosok, hogy közvetlenül előtte holttesteket boncoltak. Általános vélekedés, hogy Semmelweis felfedezése és az anesztézia fejlődése volt az a két tényező, amely a sebészetet az emberkínzásból valódi, ráadásul csodálatos medicinává tette. A 19. század végéig a sebész kése többször ölt, mint gyógyított. A beavatkozásokat nagyobb csoda volt túlélni, mint a betegséget, amelyet kezelni akartak. Ma már robotsebészetről, természetes testnyílásokon keresztül elvégzett műtétekről folyik a diskurzus, ahhoz azonban, hogy idáig jusson az orvostudomány, rengeteg fejlődésre és sok megszállottra volt szükség. És Semmelweisre is. Csakhogy kortársaival igen nehezen, vagy egyáltalán nem tudta elfogadtatni módszerét, ráadásul a személyisége sem volt egyszerű. Semmelweis végül éppen abba a betegségbe halt bele, amelynek előfordulását csökkenteni igyekezett. Vérmérgezést kapott, valószínűleg a lekötözéséhez használt durva kötél okozta sebe fertőződött el. Egy elmegyógyintézetben. A Semmelweis ikon című kiállításból kirajzolódik, hogy a magány és a meg nem értettség vezette az őrületbe – a kultusz pedig azért kellett, hogy mindezt elfedje.

A kiállítás nagyon kicsi, koncepciója viszont világos. Aktualitását az adja, hogy Semmelweis életművét – a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum felterjesztése alapján – az UNESCO 2013 júniusában a Világemlékezet részévé nyilvánította. A vezetőből is kiderül, hogy "a kiállítás nemcsak a tudománytörténet oldaláról vizsgálja a híres magyar orvos munkásságát: a hangsúly Semmelweis kultuszának bemutatására került. A Semmelweis- ábrázolások, a róla készült dokumentum- és játékfilmek, valamint a 19-20. századi visszaemlékezések, a történeti és népszerűsítő irodalom legjellemzőbb textusainak prezentálása egy tragikus ember életét elevenítik fel.” Az első teremben a tárgyak hangsúlyosak: korabeli eszközök, műszerek, egy valódi boncasztal, illetve a Semmelweis család története – így kerül egymás mellé tudománytörténeti és családtörténeti narratíva, amelyek összeolvasása ugyanakkor óriási veszélyeket rejthet magában. A kontextus bemutatása ugyanis nem válhat egyenlővé a tárgy kontextusával – a mindkettőben jelen lévő performativitás nem tesz egyenlőségjelet közéjük. A családfánál jóval érdekesebbek egyébként a tárgyak. Nemcsak a horrorisztikusnak tűnő műszerek, de például a falmélyedésbe állított lélekharang is. Brutális keresztény szimbolika szövi át a tudomány tárgyi relikviáit: Semmelweis visszaemlékezése szerint azért is kezdett megszállottan foglalkozni a gyermekágyi láz okával, mert borzalmas volt az utolsó kenetet feladni igyekező papok ministránsainak csengettyűjét hallani, ahogyan átvonulnak a kórház termein egy-egy újabb haldoklóhoz. A csengő, helyesebben lélekharang a kiállítás terében a megszállottság metonímiájává válik, amelyre majd az a kultusz is épül, melyet a kiállítás második terme mutat be.

Elfedni a tébolyt

A második kiállítási térben már kevésbé a tárgyakra, mint inkább a tárgyak – és a személy – reprezentációjára kerül a hangsúly. Ez a terem egymás mellé tett szövegek hálózatából áll. Halvány, üveghatású molinók lógnak mindenhol, évszámmal ellátva. A kiállítás vizuális megjelenését külön ki kell emelni. A Szívdobbanás című, a kardiológia és a szívsebészet történetét bemutató tárlaton már kiderült, hogy Bartha Tamás és György Árpád Hunor, vagyis a Heon Lab mennyire jól kapja el a múzeum tereit és témáit. A Semmelweis ikon esetében is így történt: a mennyezetről lógó világító kémcsövek és lombikok önálló installációként is megállják a helyüket. A teret tágabbá, ugyanakkor sejtelmesebbé is teszik, ahogyan szinte szállnak, világítanak, mint sok apró kémcső-csillag. A molinókon kiemelt időrendből kirajzolódik az a misztifikációs folyamat, amely az életében mellőzött Semmelweis alakjára palimpszesztusként rakódik (a koncepció és rendezés Horányi Ildikó és Varga Benedek munkája). 1865-ben halt meg egy tébolydában, miközben briliáns felfedezését nem tudta elfogadtatni a korabeli orvostársadalommal. Amikor végül kiderült, hogy igaza volt a fertőtlenítő kézmosással kapcsolatban, személyét hirtelen érdeklődés kezdte övezni, és az erőszakos kanonizáló retorika birtokba vette – nemcsak a tudománytörténetbe, de a nemzet narratívájába is visszaírva alakját.

A valószínűleg mániás depresszióban szenvedő, saját igazát megmagyarázni nem képes, de az őrületig bizonygató, sokak által nem kedvelt, magányos orvosból így lett az anyák megmentője, a lángoló zseni, aki a világgal szembe is kiállt saját igazáért. Semmelweis úgy lett ikon, hogy életében mindent elkövettek azért, hogy ne legyen az. Az ikon jelentése festett kép, képmás – az ikon az, ami van. A kiállítás címe ebből a szempontból is telitalálat, hiszen nem Semmelweis Ignác személyét, hanem a személy reprezentációját mutatja be. A 20. század elején Semmelweiset már a legnagyobbak között emlegették. Roppant szellemesen van egymás mellé helyezve két molinón egyrészt egy Listernek tulajdonított 1905-ös idézet, mely szerint Semmelweis nélkül munkássága hiábavaló lett volna, majd ugyancsak tőle egy cáfolat 1906-ból: “Alig kell hozzátennem, hogy a szóban forgó mondatot soha nem mondottam. De azért ha Semmelweis nem is befolyásolta munkásságomat, munkái iránt csodálattal vagyok eltelve és örvendek, hogy végre érdeme szerint becsülik meg emlékét.” Itt egy olyan remek csúsztatásnak lehetünk tanúi, amely nemcsak a kiállításnak, de a Semmelweis-kultusznak is kulcsmozzanata. Hogyan lehet utólag visszaszerezni egy életművet, amely korábban elutasított volt? Michel Foucault francia eszmetörténész őrületről és normalitásról szóló legszebb téziseit alátámasztva, meg kellett találni azt a beszédmódot, amely nem fecseg Semmelweis őrültségéről, hanem betegségét a hallgatás narratív alakzatába vezeti át. Nem létezik, mert el van rejtve – erre a belátásra épül a Semmelweis-kultusz.

A kiállításon is bemutatott filmek, könyvek, emlékbélyegek, tudós társaságok és színdarabok mind arra voltak hivatottak, hogy az életmű zsenialitásának hangsúlyozásával és a tudós megszállottság beszéltetésével elfedjék az őrület lázát. Ez természetesen nem sikerült, de A Semmelweis ikon kiállítás gyönyörűen bemutatja azokat az utakat, amelyeken keresztül mégiscsak megpróbálták. Semmelweis az orvostudomány egyik kiemelkedő alakja – nem őrülete miatt, de nem is annak ellenére. Az anyák megmentője, Nárcisz és Psziché egy személyben.

Fotó: Blahák Eszter; web: Romhányi Ágnes