Van egy nő
VÉLEMÉNY
Sokan gondolják, hogy nagyobb eséllyel lesznek aktmodellek, mint kurátorok. Ne legyen igazuk.
| Hermann Veronika |
2014-03-19 14:00 |
Szándék van
A harmadik világ és a közel-keleti térség országaiban a nőket sokszor tárgynak vagy árucikknek tekintik, naponta fenyegeti őket erőszak és fizikai bántalmazás. Mindeközben Európában és az Egyesült Államokban a felmérések szerint egy állásinterjún egy nőtől először azt kérdezik meg, hogy van-e családja, és ha nincs, mikor szeretne: egy férfi jelentkezőnek ugyanez a kérdés statisztikailag a tízedik a rangsorban. A nyugati országokban a fő problémát a fizetések közötti különbség, a családon belüli erőszak és a gazdasági kiszolgáltatottság jelenti. A nők helyzete tehát, ha különböző mértékben is, de mindenütt a világon jóval bonyolultabb, mint a férfiaké.
Egy múzeum esetében a társadalmi nemek konstrukciói – vagy jól érzékelhető hiányuk – nemcsak az intézményi működést és a kiállítási narratívákat, hanem a dizájnelemeket is meghatározhatják. A nemi sztereotípiák egyes társadalmi csoportokon belül is változnak. Sokszor nem többek mint allúziók, asszociációk vagy beidegződések. Fred Davis amerikai divatszociológus Fashion, Culture, and Identity című monográfiájának bevezető fejezetében amellett érvel, hogy a külső megjelenés értelmezésekor nem tiszta jelek, hanem úgynevezett kvázikódok működnek, amelyekre éppen úgy hatással lehet az aktuális hangulat, mint például a másodlagos szocializáció. Hasonló a helyzet a társadalmi nemekkel is: egyedül az tűnik biztosnak, hogy kulturálisan meghatározottak, de sok egymást kizáró jelentésréteg is tapadhat hozzájuk. A Gender Issues and Museum Web Sites című, többszerzős nemzetközi tanulmányban többek között olyan múzeumi honlapokat elemeznek, amelyek „tipikusan” nőies témákra fókuszálnak. Ilyenek például a textil és a divat, a női egyenjogúsági mozgalmak története, vagy a Barbie-baba, de megemlítik a Museum of Menstruation and Women’s Health nevű intézmény honlapját is, amelynél muszáj egy pillanatra megállni.
Rövidítése: MUM
A menstruáció különböző kulturális aspektusait feldolgozó múzeum a kritikák alapján meglehetősen megosztó – bármelyik keresőoldalon a saját honlap utáni második találat a világ 7 legborzalmasabb múzeumát felsoroló szubjektív toplista. Pedig az alapkoncepció nem lenne elvetendő, hiszen a női test és a szexualitás számos funkciójához hasonlóan a menstruáció gyakran még a nyugati társadalmakban is tabutéma. A menstruációhoz számos tévhit és furcsa képzet kapcsolódik, nem is szólva az ostoba, szellemeskedő vagy álszemérmes szóvirágokról, amelyek mind arra szolgálnak, hogy beszéltessék a titkot, amelyhez nincsen hozzáférhető nyelv. A menstruáció múzeuma formabontóan izgalmas is lehetne, csakhogy mindez igen bizarr körülmények között valósul meg: egy marylandi magánház pincéjében. A ház tulajdonosa, Harry Finley 1995-ben tette nyilvánossá privát gyűjteményét, amely kizárólag a menstruációval és a női test higiéniájával kapcsolatos tárgyakból áll. A helyiség tehát valójában nem múzeum, hanem inkább fétisközpont, ahol a különböző korokból származó intimbetéteket ugyanúgy meg lehet nézni, mint egy tamponokból összevarrt ruhát. Hogy mindez még hátborzongatóbb legyen, a gyűjtemény csak előzetes időpontegyeztetéssel látogatható. Michel Foucault francia eszmetörténész valószínűleg monográfiát írna a helyről. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy első látásra is izgalmasnak tűnik a társadalmi tabusítás, a hallgatás alakzatai és a pincében virágzó fetisizmus közötti kapcsolat. Ez a példa a legszélsőségesebb a Gender Issues and Museum Web Sites című dolgozatban elemzettek közül. Magyarországon eddig nem készült olyan átfogó módszertani tanulmány, amely a hazai múzeumok társadalmi nemi narratíváit vizsgálná. Ez a csönd már önmagában beszédes.
Ötmillió háziasszony országa
A női test politikai kérdés, amelynek sorsáról és működéséről törvények, szabályok és hagyományok dönthetnek. Nők és férfiak közötti egyenlőség csakis akkor valósulhat meg, ha mindenki szabadon dönthet a saját életéről, munkájáról, testéről, ha mindenki szabadon választhatja meg, mikor szeretne családot, és ha mindenki elismeri, hogy ugyanazért a munkáért ugyanannyi pénz jár. Az esélyegyenlőségi szervezetekben dolgozók szerint a legfontosabb, hogy ne a – dominánsan férfi – döntéshozók határozzák meg azt, mit tehet egy nő a testével, és mit nem, hogy mikor szüljön gyereket, és milyen körülmények között. Sajnálatos módon Magyarország a statisztikák és a közhangulat alapján is mindenféle uniós lista végén kullog az esélyegyenlőség, illetve a nők jogainak tiszteletben tartása terén. Egyszerűbben fogalmazva, patriarchális és szexista országban élünk, alig néhány hónapon belül pedig valószínűleg igazi férfiparlament alakul: a női képviselők aránya az előrejelzések szerint a jelenleginél is kevesebb, körülbelül 9% lesz. Ezzel olyan helyek is megelőznek bennünket, mint például Üzbegisztán, amely szintén nem a sikeres feminista mozgalmairól híres. Magyarországon ha valaki szót emel a nők jogaiért, a közvélemény szemében azonnal szőrös lábú, bajuszos, radikális feministává válik, jóllehet ezen kritériumok egyike sem természetes, sokkal inkább egy bizonyos kulturális-reprezentációs lánc eleme. Manapság legfeljebb a rezsi, nem pedig a szexizmus ellen harcolunk. Mintha a látszólagos jogegyenlőség elég lenne ahhoz, hogy a háziasszonyok kiteljesedjenek a számukra kijelölt kulturális térben. Bár a magyar múzeumok szakdolgozóinak számottevő része nő, a felső vezetésben alulreprezentáltak, és nem valószínű, hogy a következő években jelentős változás várható ezen a téren. Pedig valójában nemtől függetlenül mindenki feminista, aki képviseli az esélyegyenlőség ügyét.
Szóra bírható-e az alárendelt?
Elgondolkodtató az is, hogy az első átfogó akció, amelynek kapcsán állami fenntartású múzeumokban alkalmilag, de gender tematikájú programok jelentek meg, nem tudományos-szakmai, hanem PR-alapon szerveződött. A Mindenütt nő című nőnapi rendezvénysorozatra – sokak mellett – a Budapesti Történeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum, a Néprajzi Múzeum vagy a Magyar Nemzeti Múzeum annak ellenére is előhúzott a kalapból valamilyen speciális programot, hogy ez a megközelítés – néhány tematikus kiállítást leszámítva – egyik intézménynek sem vág profiljába. De fontos rögzíteni: egy reklámesemény nem indikál valódi változást. Pedig az alkalmi programsorozat változatossága azt mutatja, hogy anyag lenne bőven. A női szempont a hazai múzeumi diskurzusban olyan, mint a női írás, amelyet az 1970-es években Hélène Cixous A medúza nevetése című kiáltványa nyomán kezdtek el kutatni: másodlagos narratíva, a hallgatás és a kihagyás retorikai alakzataival. Szép feladata lenne a múzeumtudománynak, hogy megszólaltassa őket.
