©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Művészet a természetben

Birkaürülék és felfoghatatlan szépség Anglia legjobb múzeumában.

A Yorkshire Sculpture Park a múzeumok cisztercita rendje. Várostól és civilizációtól elzártan létezik, tanít és tenyészt állatot. Megközelítése zarándokká teszi a látogatót, aki választhat, hogy kora reggel nekivág az útnak, és estig a parkban tölti el az idejét, vagy délután a Wakefieldből induló – és egészen máshova tartó – buszra száll, amely talán rendkívüli módon megáll valahol az országút közepén, és a sofőr instrukcióit követve keresi meg a három kilométerre található parkot.

Az utat a vöröstéglás, békés falvakban a Büszkeség és Balítélet, az országút mellett haladva pedig az Üvöltő Szelek zabolátlan világát idéző vidék keretezi, a kolostori elszigeteltségben létező park ott kezdődik, ahol senki nem várná: egy útkereszteződés után a táj észrevétlenül alakul múzeummá, a határ kettejük között a tehenek alatt húzódik, melyek egy szűk, bekerített területen legelnek. Az angol múzeumok nem kérnek belépőt, így nincs semmi jele annak, hogy immár a kultúra földjén járunk, a látogatóközpont ezen elvnek megfelelően diszkréten a háttérbe húzódik, nem szerves része az élménynek. A 200 hektáron elterülő múzeum park tud maradni abban az értelemben, hogy az épületek minimális teret vesznek igénybe, a fű angolosan gondatlanul nő, ráadásul odaérkezésemkor az évi 300 000 látogató és 40 000 iskolai program helyett csupán 100-150 ember csellengett a hatalmas területen.

Mi marad hát a múzeumból? Az elkerítetlen szobrok mellett felállított kis kártyák a szobrok megnevezéseivel? Egy véletlenszerű ponton elhelyezett térkép?

Nincs előre kitervelt útvonal, csak kitaposott ösvények, amelyek követésére semmi nem kötelez. Az apró tóra és erdőkre néző domboldalban birkák legelnek lustán, bégetésük zavarba ejtően emberi. Az ürülék az úton és a domboldalban is összefüggő szigeteket képez, nem érzem szabályszegésnek, hogy a birkákhoz hasonlóan kedvemre mászkáljak. Azt hiszem, most túljárok minden múzeumok eszén, felszabadulok az évek során berögzült konvencionális viselkedés alól, és úttörője vagyok a Sculpture Park nagy hektárjainak. Holott a múzeum játszadozik velem, anélkül, hogy tudatában lennék.

Vad gondolataim támadnak, letérek az útról, előveszem a szendvicsemet, összebégetek néhány birkával, kezemet végighúzom a sima bronzon. Sok művész szobra kap helyet itt, folyamatosan rendeznek időszaki kiállításokat, de egy alkotás sem idomul úgy a tájhoz, mint Henry Moore időtlen szobrai. Két hatalmas, képlékeny alak egymásba dől, simul, de nem érintkezik, közéjük lépve tapinthatóvá válik a formák közti feszültség, az idő megáll, és én kénytelen vagyok a tenyeremet rátapasztani mindkettőre, összekötni őket, ha csak egy pillanatra is. Magányos és dicsőséges alakok ezek, melyeken az idő nem foghat ki.

Zavaró, hogy nem élvezhetem maradéktalanul a látványt, folyamatosan a lábam elé kell néznem, hogy ne lépjek birka-ürülékbe. Mit keresnek itt ezek? Ennyire profitorientált a múzeum vezetősége, hogy még a szobrok között is állatot tenyészt?

Az internet szerint egy birka átlagosan 10-12 évet él; itt ezen a helyen arany életük lehet, de kit tudja, mennyi ideig élvezhetik, ugyanis többségük az idelátogatók tányérján végzi, árulja el a múzeum éttermében dolgozó magyar lány. A legkorábbi ember alkotta bronz tárgyak 5000 évesek, tehát Moore szobrai jó eséllyel 500 birkageneráció múlva is sértetlenül itt fognak állni, és ehhez nem igényelnek különösebb emberi asszisztenciát, nincs szükségük takarítónőre, temperált kiállítóterekre, sem furfangos világításra. Áthidalhatatlan kronologikus szakadék van az itt legelő állatok és a szobrok között. A birkáknak fogalmuk sincs, hogy milyen kitüntetett földön legelnek, szarnak és párosodnak, a szobrokat pedig nem érdekli, hogy milyen múlandó élőlények veszik körül őket. Hol helyezkedik el hát ez ember ezen a spektrumon?

Életünk hossza nem haladja meg nagyságrendekkel a birkákét, mulandó ösztönlények vagyunk mi is, hozzájuk hasonlóan az ürülékükben gázolunk, a szabadban elfog minket a vágy, hogy össze-vissza sétáljunk, együnk és kíváncsian tapizzuk, amit csak látunk. De bizonyára az ész segít elrugaszkodnunk a szőrös négylábúaktól! A tudatunk használata tesz minket képessé arra, hogy megkülönböztessük az ember alkotta remekművet az erózió vájta formáktól, hogy értékeljük  a művész erőfeszítését és megsejthessünk valamit a világból. A Fekvő Nő apró feje, gyűrött ruhája, a szögletes bronz talapzatot alig érintő lábai mást sejtetnek. A szél belekap a hajába, az idő előbb-utóbb ezt is elsodorja, sugallja a szobor. Ott Yorkshire-ban múlt és jövő, mulandó és örök találkozásának a pontjában vallásos élményem van.

„Birkák vagytok mind.” Mintha ezzel a kijelentéssel, dolga végeztével engedné ki látogatóját a park végre a karámból, hogy elegáns, finoman ápolt kertekben bonyolult műalkotásokat ismerjen meg, világszínvonalú művészek alkotásait. Mégis, a birkákat és ürüléküket csak a legjobbnak tartogatja a múzeum, csak Moore szobrainak jár ez a varázslatos kontraszt. Ez az első egy óra az, ami elementáris erővel rezonál bennem még napok múltán is.