Martial Raysse
CENTRE POMPIDOU
A francia képzőművészet provokatív fenegyerekének életmű-kiállítása Párizsban.
| Marsó Paula |
2014-09-10 08:56 |
A Beaubourg – családias nevén Pompidou Központ – az idei nyáron Martial Raysse (1936) francia képzőművész életmű-kiállításával várta a látogatókat. Raysse a francia képzőművészet fenegyereke, „nem él nálam ma nagyobb művész Franciaországban, még Buren sem körözhet le” — jelentette ki tárgyilagosan a hetvenyolc éves művész. Daniel Buren Raysse kortársa és a konceptuális művészet apostola. 2012-ben az ő művét mutatták be a párizsi Grand Palais-ban megrendezett Monumentán. S bár mindketten számos köztéri alkotást jegyeznek, Raysse kijelentését támasztja alá, hogy ő a legdrágábban eladott kortárs francia művész. L'année dernière à Capri (1962) című képe 4,85 millió euróért kelt el a Christie's árverésén 2011-ben. A nyári retrospektív kiállítás ötvenévnyi alkotói időszakának több mint kétszáz produktumát mutatja be. Raysse ifjú korában bölcsésztanulmányokat folytatott, és autodidakta művészként lépett kapcsolatba a nizzai művészekkel. 1955 körül Ben, Arman, Yves Klein tartoztak baráti köréhez, majd 1960-ban csatlakozott a Nouveaux Réalistes művészkörhöz, mely Pierre Restany kritikus köré szerveződött. Bölcsész beállítottsága – poétikus látásmódja és a nyelv iránti érdeklődése – a játékos címadásokban és a képnyelv tudatos kialakításában jelenik meg. Raysse minden munkáján érződik a provokáció, a közízlés parodizálásának, a szépségkánon kifigurázásának szándéka. S bár ezen gesztusait önmagában messze nem nevezhetnénk eredetinek, ötletelésének elevensége, spontaneitásának játékos jellege, nyers színhasználata eleven erővel hat a gigantikus olajképeknél éppúgy, mint a barkácsolt kisplasztikák esetében. A kísérletező kedv mindig a kortárs kontextusra vonatkozik, Raysse bármit vesz is magához az elődök megoldásaiból, az átvételeket, referenciákat láthatóvá teszi, mert a régi aktualizálása érdekli, nem az öncélú recyclage.
 |
 |
| Loco Bello 1975-1976 |
Loco Bello 1975-1976 |
A pályakezdés ciklusa a Raysse beach (1962) pop art törekvésekről tanúskodik. Motívumrendszerének legfontosabb eleme a Côte d’Azur. Számos installáció és neon munka készül ebben az időszakban. Ezt követi 1963-tól kezdve a Made in Japan periódus. A képeslapok ihlette assemblage-okon (klasszikus művek átdolgozása à la Côte d’Azur) ismét csak a giccshatár provokálása jelenik meg. A pop art törekvések lendületet adnak egy tengeren túlra való kitelepüléshez; Raysse egy időre Los Angelesbe költözik. A pop art kifulladása végül egybeesik a hatvannyolcas párizsi eseményekkel. Ekkor visszatér Párizsba, majd a korai hetvenes években a Coco Mato sorozatát főleg talált tárgyakból és apró barkácsolások termékeiből állítja össze.
Ezt követi a Loco Bello sorozat 1977-től. Raysse ekkor hozza létre sajátos formavilágát, deliráló rajzain mitologizált témák, vázlatosan feldobott, mégis nagyon expresszív alakok és gesztusok jelennek meg. Az alakok frízbe rendeződnek, s a kép kompozíciója, sőt témája klasszikus művek parafrázisa lesz. Később a papír és az akvarell helyére az olaj-vászon kettőse lép, és gigantikus – nyolc vagy akár tíz méter széles – vásznain életnagyságú alakok öltenek testet. A sorozat első darabjai a kilencvenes évekre tehető Poussin átvételek: La Source, L’Enfance de Bacchus, Georges et le Dragon. A sorozat legnagyobb méretű darabja egy Utolsó vacsora parafrázis, valamint két monumentális fríz: a Le Carnaval de Périgueux (1992), és az Ici Plage, comme ici-bas (2012).
 |
|
Ici Plage, comme ici-bas, 2012 ( részlet)
|
|
Az utóbbi címét – mely a katalógus borítójára is felkerült – csak körülírva lehet megadni. Röviden kifejtve: (a) strand itt, alant. Bőbeszédűbben: a strand mifelénk a pokol feneketlen mélye. A kép alsó terében látható vízpart egy strand, mely meztelen női testet sodor a partra. A festmény narratívája bosch-i ihletettségű, mikro és makro dimenziókat mozgat meg egyszerre, az emberi nyersanyag áramlását és pulzálását egy parabolában mutatja be. A kompozíció eközben Delacroix (Szabadság vezeti a népet) művére kacsint: lehetetlen figyelmen kívül hagyni a kép közepén francia trikolórral vonuló félmeztelen nő szimbolikus jelentését. Csakhogy itt nincsenek magasztos kellékek, a fogyasztói társadalom a kamerába néz, a háttérben a munkásosztály egymást taposó csoportjai, és a kiváltságosok, akik szabadidejükben mulatságokat űznek. Az előtérben a spektákulum társadalmának arisztokráciája: bohócok, manökenek, dívák, prostituálódott testek. Mindez természetesen az ipari szemét romhalmazán. A kiállítást tematikailag tökéletesen lezárta volna a strand jelenet; hiszen a belépéskor nizzai strand installációkat találunk, s most ismét kilépünk a plázsra. Így egyértelmű lett volna az életmű-kiállítás tartalmi kohéziója, nevezetesen az életmű első darabjaiként – a vicc és a paródia eszközeivel – bemutatott nizzai part neoninstallációitól eljutunk a kanonizálódott, gigantikus méretű vásznakat megfestő művészig, aki a Mythologies (Roland Barthes, 1957) és a Société du spectacle (Guy Debord, 1967) társadalomképét reprezentálja klasszikus műfajú olajképein.
 |
 |
| L’Enfance de Bacchus,1991 |
Carnaval à Périgueux, 1992 |
Szerencsére a kiállítás nem ér véget ennél a didaktikus reprezentációnál. Az utolsó olajkép Ces deux gars-là (2008) [magyarul: ez a két pasas] mégiscsak a művészet autonómiáját, és világképektől való szabadságát demonstrálja. A két klosárszerű figura egyrészt konkrét, másrészt szimbolikus értelemben viszi a társadalom szemetét – üres konzervdobozt a babérkoszorúban –, hiszen ugyanarról a két figuráról van szó, akik korábban a Költők című képen bukkantak fel. A két férfi enigmatikus arckifejezése, a szájuk körül futó megfejthetetlen mosoly, a két vonal arányának játéka zeneiséget kölcsönöz a képnek. A konzervdoboz egy galamb sziluettjét formázza, a költő egy kis optikai torzítás segítségével (a néző hunyorgásával) idealizált személlyé válik. Vicc ez is: babérkoszorú és békegalamb. Persze akinek nem megy a hunyorgás, annak ott a nyers valóság.
 |
 |
| Les Deux Poètes, 1991 |
Ces deux gars-là, 2008 ( részlet)
|
A művész kacatokból és lim-lomokból építi meg az oltárát, ha képes arra, hogy átváltoztassa az anyagot magát; a művészet szentsége ez a virtualitás. A kép provokáció és játék, amely folyton a giccshatáron mozog, sérti a közízlést, amennyiben piedesztálra emeli és versenyre kel vele. És valóban szép mementó, sőt, frappánsan megfogalmazott provokáció az egyik legdrágábban eladható művész életmű-kiállításának végén. A két költő ugyan a társadalom peremén vegetáló, leszakadt, kétes egzisztencia, mégis övék a babérkoszorúval járó dicsőség. Hogy miért? Mert hiába töri magát a világ a látványosság-siker iparágával, a művész a szemétből is megél, látnoki képességeinek köszönhetően átalakul a keze között, amihez hozzáér.
Ezzel a gondolattal mutat rokonságot a kép mellé helyezett szobor, mely lezárja a kiállítást. A halálos sebet kapott, háborúból megtérő Renaud király a kezében tartja a beleit. Renaud alakja a középkori francia folklórban gyökerezik, s balladája egybeforr a mindenkori háborúellenes mozgalmakkal.
A legendás személy Raysse mai megformázásában kissé leszakadt öltönyben lép elénk. A kifejezés „renauder” a mai argóban egyaránt jelent zsémbelődést, tiltakozást. Ars poetica ez is, vagy inkább olyan hitvallás, amelyben a műalkotás maga is kiállás, csakhogy itt a halálos sebeivel küzdő mitológiai személy tüntető szerénységgel nyújtja át életének nyersanyagát.
Martial Raysse
Párizs, Centre George Pompidou
A kiállítás 2014. szeptember 22-ig látható.
