Változatok idegenségre
YINKA SHONIBARE
Yinka Shonibare vibráló és igen materiális alkotásain a színek és a szimbólumok leginkább az én és az idegen viszonyrendszereinek leírásaként válnak értelmezhetővé.
| Hermann Veronika |
2013-05-03 08:22 |
Michel Foucault után szabadon feltételezhető, hogy ahhoz, hogy megértsük, egy kultúra mit tekint sajátnak, először is azt kell megértenünk, mit tekint idegennek. Éppen ezt a kérdést feszegeti számos megközelítésben a londoni születésű, de kamaszkoráig a nigériai Lagosban élő művész, Yinka Shonibare roppant beszédes Fabric-ation című kiállítása a Yorkshire Sculpture Parkban. A kiállítótér maga is különleges, hiszen egyike volt a szigetország első szabadtéri galériáinak. A festői Bretton Hall nevű birtokon található, ami éppen úgy hangzik, mintha egy Jane Austen-regény helyszíne, vagy Dowton Abbey ikertestvére lenne. Csakhogy a brit birodalmi időket megidéző név ellenére a szoborpark igencsak progresszív szemléletet képvisel, ráadásul térítésmentesen. A szabadtéri kiállítóhelyen olyan művészek alkotásai is megtalálhatók, mint Barbara Hepworth vagy Henry Moore, időszaki kiállításaikkal pedig előremutatóan képviselik a kulturális és művészeti diverzitást, főleg a monografikus életmű-kiállítások terén.
A leigázás logikája
Ilyen Yinka Shonibare 2013 szeptemberéig látható tárlata is, amely az elmúlt évtizedben, vegyes technikával készült alkotásokat vonultatja fel. A brit-nigériai művész elsősorban a kolonializmus és a poszt-kolonializmus korának problematikus kérdéseinek ábrázolásáról ismert, kevéssé köztudott ugyanakkor, hogy saját mozgásszervi betegsége miatt létrehozott egy, a fogyatékkal élő művészek támogatásával foglalkozó alapítványt is. Shonibare alkotásaiban jelentős szerepet kapnak a színes, batikolt anyagok, amelyek a művész szerint első ránézésre is az afrikaiságot, burkoltan tehát az egzotikumot és az alárendeltséget konnotálják. A yorkshire-i szoborparkban látható először a Wind Sculptures című 2013-as sorozat, amelynek közel hat méteres szobraihoz szintén batikolt anyagot használt. Shonibari hasonló szélfútta alkotásokat készített tavaly a londoni Royal Opera House számára, illetve egy Trafalgar téri szabadtéri kiállításra. A kolonializmus logikáját kiválóan illusztráló csavar, hogy a színpompás batikolt anyagok tömeggyártása indonéziai minta alapján Hollandiában kezdődött a 19. században, és innen exportálták Nyugat-Afrikába, ahol aztán elterjedt. A poszt-kolonializmus leghíresebb filozófusa, Gayatri Chakravorty Spivak Szór bírható-e az alárendelt? című programadó tanulmányában úgy határozza meg az alárendelt fogalmát, mint olyan szubjektumot, ami kimarad a társadalmi mobilitás rendszeréből. A koloniális világban származás, bőrszín, világnézet, társadalmi nem (gender) vagy szexuális orientáció alapján vertikális rendszerek működnek, amelyek egyes kategóriákat jobban preferálnak másoknál. Ezek a kategóriák azonban legtöbbször olyan lezárt én-fogalmat működtetnek, amely ironikus módon éppen a felsőbbrendűt zárja ki a mobilitásból. A kulturális jelentések előállításának privilégiuma mára nem csupán a felülreprezentált csoportok sajátja, a jelentések felfejtése azonban gyakran történik a bevett struktúrák mentén. Nem véletlen, hogy Yinka Shonibare számára az afrikaiság mellett a bőrszín és a társadalmi nem is kiemelt szerepet kap. Ezekben a munkákban a múlt és jövő, a koloniális és poszt-koloniális gondolkodásmód kapcsolódik össze termékeny módon. Spivak a Lettre magazinnak adott interjújában kifejti, hogy „amikor etikáról és politikáról vagy etikáról és jogról beszélünk, akkor az etika zavaros és a politika tekinthető annak, ami kiszámítható. Amikor az alávetett elszigetelődéséről beszélünk, akkor nem valamiféle zavaros hegemón identitásról, hanem a civil társadalomnak azokról az absztrakt struktúráiról kell szólnunk, amelyekhez az alávetetteknek nincs hozzáférésük. Az alávetettség egyáltalán nem az önmagukat magatehetetlenül sajnáltató hibrid identitások fajtájából való.”
Állatkölykök okostelefonnal
A 2012-es datálású Revolution Kids című sorozat félig állat, félig embertestű szobrokból áll, méghozzá lázadó identitásokat megtestesítve. A róka-és szamárfejű hibridek öltözete természetesen színes, batikolt anyagból készült. A rókafejű lény egyik kezében a vérengző líbiai diktátor, Moammer Kadhafi emblematikus arany fegyvere, a másik kezében pedig egy Blackberry telefon van. Ez az első alkalom, amikor Shonibare valódi állatfejeket használt az alkotás során, ami nem teszi kevésbé nyugtalanítóvá a látványt. A kiállítás vezetője szerint a magyarul nagyjából forradalmi kölyköknek fordítható munka nemcsak az úgynevezett arab tavasz eseményeire, hanem a 2011-es londoni zavargásokra is egyfajta válasz. Mindkét eseményben jelentős szerepe volt a közösségi médiumoknak, ez a tény pedig az okostelefont egészen didaktikus referencialitással ruházza fel. A félig állat-félig ember hibrid identitás ugyanakkor kitör az alávetettségből, hiszen itt nincs szó önsajnálatról. Nagy kérdés azonban, hogy a közösségi média lehet-e a társadalmi mobilitás valódi eszköze, avagy tényleges szabadság nélkül a világháló pusztán annak illúzióját jelenti? A társadalmi nemek kategóriái, illetve technológia, társadalom és identitás kapcsolatát boncolgatja az Alien Man on Flying Machnine (2011) és Alien Woman on Flying Machnie (2012) című páros munka. A korai sci-fik látványvilágát megidéző, a társadalmi nemi jegyeket a repülés vizuális jegyeivel társító installáció leghangsúlyosabb üzenete újfent az idegenség, illetve a látszólag egymással ellentétes kulturális toposzok egymásba csúsztatása, amely Shonibare legnagyobb erőssége.
Mi, viktoriánusok
Ugyanezt a könnyed és magabiztos kontextusteremtést mutatja be a kiállítás egyik legszellemesebb munkája. A Little Rich Girls című 2010-ben készült sorozatban ugyanis a színes anyagokból a viktoriánus társadalom arisztokratáinak viseletét alkotja újra. Az anyag idegen, a forma azonban az atavisztikus felsőbbrendűséget sugallja. Ez a munka megmutatja, hogyan lehet felforgatni az identitás röghöz kötöttségét, hogyha kimozdítjuk tér, idő és anyag összhangjából. A birodalmi Nagy-Britannia arisztokrata életmódját megidéző Yorkshire-i kiállítóhely és az afrikai gyökereket, kettős identitásokat feszegető kiállítás voltaképpen pontosan ennek a furcsa, ellentételező játéknak a modelljévé válik. Viktória királynőnek bizonyára nem tetszene.
Fotók: Yorkshire Sculpture Park
