A pásztorok világától a repülő szerkezetekig

Németh József festőművész (1928-1994), az alföldi iskola meghatározó egyénisége előtt a múlt vasárnap megnyílt emlékkiállítással tiszteleg a Tornyai János Múzeum. A múzeumban kiállított mintegy nyolcvan műalkotás az életmű minden egyes korszakát igyekszik lefedni közgyűjteményekből és magángyűjteményekből válogatott munkáival. Németh József nyolcgyermekes család tagjaként már fiatalon cséplőgépnél dolgozott, hogy famunkás édesapja szűkös keresetét kiegészíthesse. 1946-ban szobafestőtanoncnak állt Kaposvárott, segédlevelét 1949-ben kapta meg. A kaposvári képzőművészeti szabadiskolának  ugyanezen évtől volt tagja, itt figyeltek fel rá Bortnyik Sándor és Hincz Gyula főiskolai tanárok. Biztatásukra iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, ahol előbb Papp Gyula, majd Bán Béla növendéke volt. Mesterének Szőnyi Istvánt vallotta, és freskófestő diplomát szerzett. Még főiskolás korában járt Hódmezővásárhelyen a Szabó Iván szervezte nyári művésztelepen, majd  a diploma megszerzése után az alföldi városban telepedett meg. A hódmezővásárhelyi festőiskola egyik legmarkánsabb egyéniségeként vonult be az "alföldi festészet" történetébe. Munkássága egy sajátos történelmi korszakban formálódott és teljesedett ki. Egy olyan időszakban, amikor a kétkezi munkások, az egyszerű szántóvetők vagy pásztorok egyetemes emberi erényeit aktuálpolitikai érdekek érvényesítésére (is) felhasználták. A november 9-ig látogatható emlékkiállítást rendező Nagy Imre művészettörténész megfogalmazása szerint Németh József művészetének sajátossága, hogy az illúzionisztikus és ikonikus ábrázolás határmezsgyéjén mozog. Témáit a hajdanvolt paraszti lét világából merítette, emelt horizontú kompozícióin az emberi- és állatalakokat sajátos, szakrális hangulatú léthelyzetekben ábrázolta. 1961-ben elnyerte a Vásárhelyi Ősz Tárlat fődíját, a Tornyai-plakettet, háromszor tüntették ki Munkácsy-díjjal, Érdemes és Kiváló Művész elismerést kapott, 1989-ben Hódmezővásárhely díszpolgárává választották. 1994-ben hunyt el.

A tégla dicsérete

Hódmezővásárhely téglaépítészetéről készült művészi fotográfiákból nyílt kiállítás szerdán Zentán, a Városi Múzeumban. A VIII. Vásárhelyi Fotószimpózium keretében tizenkét neves hazai fotóművész egy héten át járta a dél-alföldi város utcáit, hogy ismert és kevéssé ismert téglaépületeket kapjanak lencsevégre. A tégla – definíciója szerint "földből emberkéz munkájával nyert és tűz által megnemesedett anyag" – a legkiemelkedőbb építőanyag, mely Hódmezővásárhely míves épületeit jellemzi. A kiállításon több mint félszáz alkotáson jelenik meg a vásárhelyi tégla: Sándy Gyula és Borsos József templomain és középületein, valamint a népiesen "kűfalnak" nevezett árvízvédelmi falon, amely nevével ellentétben szintén téglából épült. Az immár több mint egy évtizedes múltra visszatekintő fotóművészeti seregszemle minden évben más és más témát ad az ország neves fotográfusainak. Az itt alkotó művészek „messziről jött emberként” olyan részleteket fedeztetnek fel Vásárhely épített, szellemi és emberi kincseiben, amelyek mellett a „mindennapok rohanásában” elmenvén fel sem tűnik, hogy micsoda érték és szépség lakozik a városban. A kiállításon Balla András, Csák Miklós, Dozvald János, Dömötör Mihály, Eifert János, Fejér István, Herbst Rudolf, Kocsis István Tamás, Kresz Albert, Módos Gábor, Oravecz Attila, és Tóth József fotóművészek munkáit tekinthetik meg az érdeklődők szeptember végig.

Zsinagógaépítészeti kiállítás Szabadkán

Zsinagógaépítészet Kelet-Közép-Európában 1782-1944 címmel szerdától látható az a vándorkiállítás, amely kilenc ország zsinagógáin keresztül mutatja be a zsidók több évszázados vándorlását a térségben. A vándorkiállítást a szabadkai születésű Klein Rudolf építészettörténész és fotóművész azonos című könyve alapján állították össze, és Szabadka előtt Kassán, valamint Budapesten mutatták be. A 20 éves kutatás eredményeként megszületett tárlat szélesebb körűen mutatja be a zsinagógaépítészetet, mint maga az írásmű, a tárlat a mintegy 400 fotón keresztül az egész Osztrák-Magyar Monarchia területét lefedi. A fotók végigkövetik a zsidók több évszázados vándorlását a mai Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Ukrajna, Románia, Horvátország, Szlovénia és Szerbia falvaiban és városaiban.  A szabadkai volt a történelmi Magyarország második legnagyobb zsinagógája - a Dohány utcai után -, és majdnem arra a sorsra jutott, mint a Kárpát-medence több más szakrális zsidó épülete. Az összeomlástól a szerb kormányzat és a magyar kormány, valamint számos zsidó közösség támogatása mentette meg. A magyar szecesszió stílusában épült szabadkai zsinagógát Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte, az üvegablakok Róth Miksa műhelyében készültek. Az 1970-es években bedőlt az egyik kupolája, és az épület majdnem összedőlt, felújítása azóta tart. A zsinagóga belső terének rekonstrukciójához a magyar állam 100 millió forintig terjedő anyagi támogatást nyíújt. A zsinagógák egy-egy város életében építészetileg, kulturálisan, közösségteremtő funkcióban fontos szerepet töltöttek be. Felmerül a kérdés, hogy a meglévő épületeket hogyan lehet helyreállítani és új, kulturális funkcióval megtölteni, például ott, ahol már nincs zsidó közösség, ahogy Szabadkán is 250 főre zsugorodott a második világháború előtt még mintegy 6000 főt számláló helyi zsidóság száma. A zsinagógában több mint 10 évvel ezelőtt tartottak utoljára szertartást.