A debreceni Déri Saga 2. nagyfejezete
ETHNO-TREZOR
A debreceni Déri Múzeum Ethno-trezor kiállítása minden tekintetben újdonság a néprajzi kiállítások történetében. Keszeg Anna elemzése!
| Keszeg Anna |
2014-10-17 12:00 |
A debreceni Déri Múzeum létrejötte a 20. század eleji vállalkozó polgári és katonai elit ambícióinak köszönhető. A múzeumalapító Frigyes és a néprajzi gyűjteményt adományozó György egyaránt értékes tárgyakba fektette vagyonát. Nyilván szerepe lehetett ebben annak is, hogy egyiküknek sem született gyereke, így a műkincsgyűjtésben valamiféle családi jövő garanciáját is láthatták. A selyemgyáros Frigyes és ezredes öccs, György Baján született, de Bécsben nevelkedett, s karrierépítésük, műveltségeszményük horizontját még a Monarchia szabta meg. Sajnos nem élettörténetük volt olyan jelentős, hogy rendszeres filológiai adataink lennének gyűjtőszenvedélyük eredetére, mintáira vonatkozóan.
Nem tudjuk például, miért gyűjtött Frigyes antik, távol-keleti iparművészeti, numizmatikai, képzőművészeti anyagot, s György miért népművészeti tárgyakat. Eltérő típusú műtárgyak iránti érdeklődésük tudatos, egyeztetett stratégia szerint alakult-e? Volt-e azonos motiváció vagy hasonló gyermekkori, szocializációs tapasztalat mögötte? Bécsből hozták-e a gyűjtőszenvedélyt? Györgyről annyi tudható, hogy nagyszebeni katonai kihelyezésekor kezd el szász műtárgyakat gyűjteni, kérdéses viszont, hogy érdeklődését milyen korábbi tapasztalatok, viták és minták határozták meg. Abban sem látunk egészen tisztán, miért döntött úgy Frigyes, hogy a gyűjteményt végül nem szülővárosára, Bajára hagyja, hanem Debrecenre. Mi lehet annak hátterében, hogy a lokálpatriotizmussal szemben erősebb érv lett Debrecen múzeumalapító heve és a városi előljárók lobbija?
A gyűjtő és a gyűjtemény kontextusában
Emiatt is éreztem telitalálatnak a Déri Múzeumban 2014. március 15-én megnyílt Ethno-Trezor című kiállítás koncepcióját, amely Déri György néprajzi gyűjteményét a gyűjtő és a gyűjtemény kontextusában kívánta elhelyezni (kurátor Magyari Márta, közreműködtek: Kiss Beatrix és Szászfalvi Márta). 2000-nél több tárgyat számláló néprajzi gyűjteményét az ezredes 1939-ben adományozta a múzeumnak, azzal az elvárással, hogy táji-földrajzi tagolásban állítsák ki. A gyűjtemény Debrecenbe kerülésekor Sőregi János igazgató erős szakembergárdát jelölt ki a muzeológiai munkálatokra, melynek az adományozón és feleségén kívül többek között Viski Károly, Györffy István és Lükő Gábor voltak a tagjai. Mire azonban a munkálatok elkezdődhettek volna, a néprajzos szakemberek közül már csak Lükő Gábor maradt, aki következetesen érvényesítette is a néprajzos szakember perspektíváját, és gyűjtőútra indult, hogy az ezredes kétségkívül szelektív gyűjtőtechnikájának eredményeként létrejött kollekciót kiegészítse. Az első kiállításra 1941-ben került sor, ezt bontották le biztonsági okokból a második világháború utolsó éveiben, azóta azonban a gyűjtemény teljességében nem volt látható. A nyolcvanas–kilencvenes években két, a gyűjtemény egy-egy látványosabb szegmensét bemutató időszaki tárlat készült, s a kilencvenes évek közepétől folyamatos várakozás övezte a végül 2014-ben elkészült kiállítást. Az Ethno-Trezor viszont csak részben lehet válasz erre a várakozásra: a Déri György Néprajzi Gyűjteménynek mindössze egy ötödét mutatja be, illetve – sajnálatos módon – időszaki kiállítás, s az első bejelentések szerint csak augusztus 20-ig lett volna látogatható. Egyelőre azonban nyitva tartását meghosszabbították.
A trezor-koncept
A kiállítás címének metaforája egyaránt kulcs a gyűjtemény bemutatási elvéhez és vizuális látványtervéhez. A kurátor nem Lükő Gábor nyomdokait követte, amikor úgy döntött, itt Déri György gyűjtőszenvedélyét kell a középpontba helyezni, s a gyűjteményt amolyan polgári/ezredesi „úri huncutságként”, kincsként, széfbe zárt családi vagyonként érdemes megmutatni. Ehhez a hatásos és okos koncepcióhoz zárkózik fel a kiállítás bejáratának két vizuális megoldása: a polgári vitrines enteriőr, illetve a trezor vizuális elemeit hordozó ajtó. Isten hozta a nézőt-turistát Déri ezredes úr széfjében! Ez ez elképzelés gyűjteménytörténeti okokból szinte az egyetlen kontextualizáló lehetőség az állomány kiállítására. A kiállítás kurátora feltérképezte, hogy Déri György tárgyai a 20. század elejére kialakuló néprajzi gyűjtemények tematikus csoportjait mindössze részben követték, a regionális csoportok szerinti rendezést pedig csak úgy lehetett volna megvalósítani, ha hiánypótló másodgyűjtésre sor kerülhetett volna. Persze azzal a rizikóval, hogy ennek sosem lett volna vége. A gyűjtői ambíciók szerint szervezett kiállítás mára szinte önállósuló paradigma: a Párizsban 2004-ben alapított Pinacothèque múzeum, melynek csak időszakos tárlatai vannak, azzal került rá a sok konkurenst felvonultató párizsi múzeumi térképre, hogy több olyan kiállítást hirdetett meg, melyek gyűjtői koncepciókat vázoltak. Ez a tradíció Magyarországon sem ismeretelen: ilyen volt a Nemes Marcellnek szentelt kiállítás a Szépművészetiben, vagy a Néprajzi Múzeum több médium gyűjtési technikáira és hagyományaira, a gyűjtő helyzetére reflektáló tárlatai (itt, itt, itt és itt). A Dériéhez hasonló nem-szakmai, a szó jó értelmében vett amatőr vagy kváziamatőr gyűjtési technikák feltérképezése még e példák horizontjában is izgalmas, üdvözlendő és újszerű vállalkozás. Hiszen éppen ez a polgári elit szolgáltatott anyagi alapot a 20. század eleji kulturális hierarchia kialakulásához.
A trezor-koncept azonban nem mindenütt olyan erős, mint a kiállítás bejáratánál, s a kiállítás végére, a népviseletek bemutatását levezető kortárs/20. század végi ruhatervezés és népviselet kapcsolódási pontjaira fókuszáló teremmel egy olyan széf alakul ki, amely hátulról nyitott.
Néprajzi Kunstkammer
Ha a kiállítást a Frazon Zsófia mára már klasszikus Múzeum és kiállítás című könyvében (Gondolat, PTE, Pécs–Bp., 2011.) felsorakoztatott kiállítói eljárás- és eszköztár-lajstromhoz mérem, a tárlatot eklektikusként jellemezném. Valójában a Kunstkammer és a sorozat, a vitrin és a bábu, illetve az enteriőr egyaránt része a látvány és a koncepció szervezésének. Déri György Kunstkammerje nyilván már az e paradigmát megteremtő 16–17. századi gyűjtésnél strukturáltabb és tudományosabb érdeklődést tükröz, viszont esztétikai szelekciós elvei miatt mégiscsak egyfajta néprajzi Kunstkammer, ahol enteriőr-visszaállításra, a tárgyi környezet rekonstrukciójára nincs lehetőség. Vannak viszont vizuálisan gyönyörködtető sorozatok, székek, tányérok, bokályok stb., melyek egymás környezetei tudnak lenni. A széf első termében ilyen sorozatok nézhetők meg, finom iróniával olyan nézési perspektívákat teremtve, amelyekből éppen ez a szépérzéket fejlesztő „népies kultúra”-szemlélet válik értelmezhetővé. A székek sorozata a falra emelkedik, a bokályok szintén falon, a tányérok pedig a mennyezeten helyezkednek el. A néhány tematikusan rendezett tárlóban vizuálisan rokon tárgyegységek vannak (azonos motívumok, azonos használati logikák), a központi kisebb tárlókban egy-egy kiemelten értékes tárgy látható. A logika a széf logikája: a halmozott értéké, illetve a kiemelkedő értékekre eső speciális, de a gyűjtői saját univerzum felől értelmezhető érdeklődésé. A Kunstkammer és a sorozat egymással versengő logikái a 19–20. század fordulójának amatőr gyűjtői technikáit teszik érthetővé. Emiatt érzem szerencsésnek a kettővel való játékot annak ellenére, hogy a kiállítótér zsúfolt, és alaposan megdolgoztatja a látogatót azzal, hogy többféle nézésgyakorlatot követel meg tőle.
Textilek erős vizuális metaforával
A viseleteket kiállító teremben megjelennek a bábuk, a párták fából faragott fejekre kerülnek. A vizuális eszközök itt kezdenek el leginkább tobzódni: a nagyon látványos női viseleteket bemutató bábuk óriási átlátszó műanyag-buborékokban állnak, a buborékok pedig a mennyezetre vannak felfüggesztve. A szoknyák kör alakú lapos tárlókban állnak az oldalfalakon. A kiállítótér látványa itt egyszerre két erős vizuális metaforát is használ: a teljes spektrumú megmutatás 360 fokát, ahol a tárgy szimbolikus jelenléte az uralkodó, illetve az elszigeteltséget, védelmet és mozdulatlan megmutatkozást sugalló buborékot. Ezek a látványelemek is kiválóan illeszkednek Déri György koncepciójába. A kurátor idézi az első teljes kiállítás vitáinak azt a részét, ahol Déri amellett érvelt, hogy a viselet kiállítására kell a legnagyobb hangsúlyt fektetni, hiszen szerinte a külföldi turista a filmekből már jól ismert matyó viseletre lenne leginkább kíváncsi. Déri abban is igényes gyűjtőnek bizonyult, hogy regionális arctípusokat mintáztatott volna minden egyes ruhadarabhoz. Ehhez viszont a korabeli néprajzos ambíció az elegáns, levegős, nem túlságosan zsúfolt kiállításkoncepciót társította volna – Viski Károly elképzelése legalábbis erről szólt. Déri amatőr gyűjtői vízióját a kortárs muzeológia sok ponton visszaigazolta: az erősen látvány- és szórakozás-központú, a más mediális univerzumokból ismert tartalmakra figyelmet fektető kiállítástípus ma uralkodó paradigma.
Esztétikai újraszervezés
Az utolsó terem a népviseletek értelmezését nyújtja kortárs tervezők munkáiban. Göbölyös Márta, Madarász Kathy Margit, Mészáros Éva, Pálffy Szilvia a kiállítók. Ez a terem lóg ki leginkább Déri elképzeléséből, hiszen a reappropriáció, az esztétikai újraszervezés logikája messze esik az ő konzerváló koncepciójától. Népviselet-iparművészet-divat viszonyának kérdése inkább önálló tárlat témája lehetne. S nem volna rossz, ha éppen a Déri Múzeumban valósulhatna meg egy ilyen kiállítás a népviseletet a professzionális divattervezés kánonjába illesztő debreceni születésű Zsindelyné Tüdős Klára emléke előtt is tisztelegve. Ez az elképzelés a teljes kiállítás koncepciója is lehetett volna, s ezzel Déri gyűjteményének darabjai a kortárs divat és dizájn kontextusában működhettek volna.
A másik gondot a tárlók kivitelezésének néhány apró technikai hibája jelenti. Ezért azonban kétségkívül nem a kurátor, a látványtervező, hanem a muzeológia anyagi erőforrásai és a rendelkezésre álló technikai lehetőségek a felelősek. Déri György trezorja jelentős összegből jött létre, viszont hiába a nagy költségvetés, ha nem a láthatatlan nejlonszálak kultúrája a mienk, ahol a technikai savoir-faire és a sokféle kompetenciájú szakember közötti együttműködés egy sikeres kiállítás alapfeltétele. A szoknyákat bemutató körtárlók kivitelezése például kifogástalan, míg a buborékok felfüggesztése bántóan érzékelhető. A tárlat viszont vizuálisan így is gyönyörködtető, s látszik rajta, hogy muzeológus és látványtervező megtanult egymás nyelvén beszélni, egymással együttműködni. Pedig a kurátor elmondása szerint kiállításaiknak korábban nem volt látványtervezőjük. Ezek az együttműködések viszont mindenképpen szükségesek, ha a múzeum fel akar nőni Déri ezredes ambícióihoz, s ha további, kortárs dinamikákba illeszkedő kiállításokat akar megvalósítani.
Szakmai nap
Téma: az Ethno-trezor. Válogatott kincsek Déri György népművészeti gyűjteményéből című időszaki kiállítás megtekintése és szakmai vitája
Helyszín: Déri Múzeum, Debrecen, Déri tér 1.
Időpont: 2014. október 20. (hétfő)
Program:
10.00–10.30 Érkezés, regisztráció, kávé, tea, ásványvíz és még valami
10.30–10.40 Köszöntő
10.40–12.00 A kiállítás bejárása Magyari Márta kurátor és Kiss Beatrix látványtervező vezetésével
Közben (1.): a kiállítás anyagát tartalmazó adatbázis építésének és használatának tapasztalatai (Szászfalvi Márta, Kecskés Ferenc)
Közben (2.): a kiállítás múzeumpedagógiai hasznosításának tapasztalatai (Baloghné Pinczés Orsolya)
12.00–13.30 Ebédidő
13.30–14.00 A kiállítás katalógusának bemutatása
Selmeczi Kovács Attila, etnográfus
Lektori ajánlás
Lovas Kiss Antal, habil. egyetemi docens (DE, Néprajzi Tanszék)
Mire jó egy múzeumi katalógus?
14.00–14.30 Keszeg Anna, egyetemi adjunktus (DE, Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék)
Meddig tart a gyűjtő vonzásköre?
14.30–16.00 Vita, a szakmai nap zárása
