©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Az olvasó nők veszélytelenek

A zsoltártól a rózsaszín regényig. Fejezetek a magyar női művelődés történetéből címmel tavasszal nyílt kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A tárlat még ezen a héten látható.

Megvallom, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeum kifinomult ízlésű, női lakosztályra emlékeztető kiállítását megnéztem, fel kellett idéznem emlékezetemben a kiállítás alcímét, hogy helyre tegyem magamban a látottakat: „Fejezetek a magyar női művelődés történetéből.” Művelődés, amely tehát nemcsak az olvasást, hanem mint a kiállítás rövid tartalmi ismertetője is utal rá, az írást, a zenélést stb. is magában foglalja. A frappáns főcím és a belépőt fogadó látvány azonban egyértelműen az olvasásra mint a női művelődés legelterjedtebb kulturális gyakorlatára fekteti a hangsúlyt. A jelentős időintervallumot, négy évszázadot felölelő anyag műfajilag két, gyökeresen ellentétes könyvtípus, a zsoltár és a rózsaszín regény, a női művelődés fejlődéstörténetének – ha van ilyen – kezdő és végpontja között, vagyis a tisztán vallásos és a tisztán világi között jelöli ki a téma bemutatását. Komoly vállalkozás ez, a kiválasztott hosszú időszak alatt végbement változások jelentőségét, az olvasmányanyag műfaji gazdagodását tekintetbe véve, nem szólva a női művelődés/műveltség szinte minden formájának ha csak jelzésszerű megjelenítésére is tett kísérletéről.

Mondhatnánk persze, hogy a gazdag témának itt és most csupán hat fejezetét dolgozta fel a kiállítás. Az egy női budoár festői túlzsúfoltságára emlékeztető látvány azonban még így is azt a benyomást kelti, hogy ennél nagyobb teret is megérdemelt volna a Petőfi Irodalmi Múzeum arculatához jól illeszkedő kiállítási téma. A két helyiségben elhelyezett tárgyak ígéretes módon mutatják meg, hogy milyen jó illusztrációs és értelmezési lehetőségeket rejtenek magukban a női művelődés változatos formáit, legfőképp a könyvhöz való viszonyt megjelenítő képzőművészeti ábrázolások, iparművészeti tárgyak, amelyek közgyűjteményeinkben lappanganak, a nagyközönség szeme elől többnyire elzárva. Egy ilyen izgalmas és valószínűleg korántsem teljes műtárgyválogatást csak hasonló tematikus kiállítások révén lehet a látogatóknak megmutatni. A falon látható festmények az európai művészetben népszerű témának, a kezében könyvvel ábrázolt női alaknak 15–19. századi magyar ikonográfiájából mutat be néhány szép és érdekes példát. Hangsúlyozom, hogy a képek nem nőket ábrázolnak olvasás közben, bár előfordul, hogy a könyv kinyitva szerepel, hanem nőket könyvvel a kezükben, vagy közvetlen környezetükben. Ahol a cím vagy nyitott könyvben a szöveg jól kivehető, ott szinte kivétel nélkül vallásos művel van dolgunk. Tudomásom szerint nem ismert a magyar művészettörténetben olyan ábrázolás, amely az olvasást úgy mutatná meg, mint a magánélet egyik új és egyben nem kis gyanakvással kísért kedvtelését, amelyen az olvasmány magával ragadó hatására esik a hangsúly. Gróf Schrattenbach Róza Rebeka, gróf Nádasdy IV. Ferencné ismeretlen festőtől származó 1715-ös portréjától, Johann Georg Weikert Gróf Waldstein-Wartenberg Erzsébet, gróf Károlyi Erzsébet portréjáig (1789) szép válogatását láthatjuk a 18. században a könyvet szinte női attribútumként megjelenítő portrétípusnak.

A kiállított tárgyak legnagyobb része könyv, amelyek megjelentetése egy kiállításon mindig kényes feladat, ha nem szép a külsejük, vagy nem a bennük látható illusztrációk miatt állítják ki őket. Véleményem szerint a régi (de nem különösebben értékes) könyvek akkor tudják felkelteni az érdeklődést, ha a legszükségesebb bibliográfiai leíráson túl a feliratok tartalmaznak annyi további információt, hogy megértsük, miért éppen az a kiadvány látható, mi a különlegessége, hogyan képviseli a tárgyalt témát.

A hat fejezetre osztott tematikus bemutatás első, a Védelmező, erős pajzs – a vallásos női műveltség a 15–18. században című része a legegységesebb, legáttekinthetőbb. Lehet, hogy ennek az is az oka, hogy a 18. század előtti korokban női olvasóközönségről még nem is lehet beszélni, rendszeresen olvasó, a könyvvel, irodalommal, vagy éppen a tudományok valamely területével foglalkozó nő nem volt, illetve olvasmányaik a hitéleti irodalomra korlátozódtak. A példák, a bemutatott könyvek, köztük a kiállítás egyik legkülönlegesebb darabja, egy 1700-ban Lipcsében megjelent, nők számára írt, ezüst fedelű imakönyv a vallásos irodalom néma olvasással járó mennyei örömeit reprezentálja. A női művelődés további fejezetei legnagyobbrészt a 18. század utolsó harmadában végbement nagy fordulat, az olvasás ún. második forradalmának következményei közül a felvilágosodás, majd a reformkor tudatos közönségszervező munkálkodásainak nőkkel kapcsolatos elképzeléseire hívják fel a figyelmet, igaz, a nőnevelés, a nők általános megítélése témájában a koncepció kidolgozói a teljes időszak, a 16–19. század közötti kiadványokat is igyekeztek bemutatni. A magyar felvilágosodás időszakában, kb. az 1790-es évektől, az egyházi és világi értelmiség haladó szellemű képviselői beletörődtek a nők újdonsült elfoglaltságába, az olvasásba, de komoly erőfeszítések történtek arra, hogy megpróbálják a női olvasás ügyét minél inkább szabályozni és ellenőrizni, nemcsak tartalmilag, hanem a női életforma, életvezetés keretein belül is.

A morálisan elfogadható, de azért szórakoztató irodalom körét meghatározni kényes feladatnak bizonyult, és tulajdonképpen akkor érkezett el igazán az ideje, amikor a „szép nem” számára már magyar nyelven is megjelentek a szigorúan ellenőrzött románok. Addig komoly gondot jelentett a franciául és németül beáramló külföldi irodalom, amelyhez a művelt női olvasók jutottak hozzá. S miközben ezek közt nagy számban fordultak elő meghökkentően szabados munkák is a pozsonyi, pest-budai olvasókörökben is, nem beszélve a magánkönyvtárak polcairól, a kiállítás – a magyar nyelvűségre koncentrálva – ezt a jelenséget egyáltalán nem mutatja meg. Ha 1782-ben Berzeviczy Gergely kakaslomnici könyvtárából a felvidéki nemesasszonyoknak Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című regényét francia kiadásban adta leggyakrabban kölcsön, akkor talán nem túlzás azt állítani, hogy az új szelek egész gyorsan elérték hazánkat.

A szórakoztató világi olvasmányokat reprezentáló kiállítási tárgyak közül érdemes felhívni a figyelmet az Adeline, avagy az erdői veszedelmes történetek című regényre, mert amellett, hogy az első hazai regénysorozat, a kassai „Rózsa Szín Gyűjtemény” 1801-ben megjelent első kötete, egy angol mű fordítása, mégpedig az egyik legjelentősebb korabeli angol írónő, Ann Radcliff, a gótikus irodalom úttörője regényéé. Csakhogy Ann Radcliffe világa a legkevésbé sem rózsaszínű. Fordításban közreadva, immár cenzori engedéllyel 1801-ben legalizálták a korábban ellenőrizhetetlen mennyiségben, franciául és németül beáramló angol gótikus irodalom egyik kiemelkedő alkotását. A női olvasmányok felett őrködők, tizenöt évvel magyar nyelvű megjelenése előtt, ugyanezt még komoly gyanakvással fogadták. Vajon mi változott, hogy utat engedtek a borzalmakat és rettegést kiváltó történetnek, amellyel az angol szerzőnő egyszerre akart intellektuális és spirituális élményt kelteni?

A kiállítás azt az átütő erejű élményt kevésbé adja vissza, hogy az érzékeny és érzéki olvasmányok milyen hatással voltak a nők képzeletére, érzelmi világára. A jelenség valóban szinte robbanásszerűen hódította meg valamikor a 18. század közepétől Angliát, Franciaországot és Németországot, hogy aztán az 1780-as évekre, még ha szerényebb mértékben is, de megérkezzen Magyarországra, egy szűkebb női olvasóközönséget érintve. A női olvasási kedvet kizárólag a prózairodalom tudta ilyen kiugró mértékben fellobbantani, s következményeit tekintve a modernség kezdetének egyik fontos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti jelenségével állunk szemben. A folyamat, amely tehát ekkor kezdődött, az új olvasmányok (regények, mesék, elbeszélések, rövid szórakoztató történetek) korábban nem látott mértékű „fogyasztásával”, bizonyos értelemben manapság közelít a végpontjához, hacsak már el nem is érkeztünk oda: a 19. század közepére felfutott ún. triviális irodalomnál lényegesen alacsonyabb szintű termékek tömegfogyasztása zajlik női olvasók széles körében. A folyamat egyik közbülső állomásáról 1856-ban Flaubert a Bovarynéban vett látleletet. Bovaryné katasztrófába torkolló életének egyik legfőbb oka a regények olvasásával megteremtett virtuális valóság, amelyben az asszony a boldogság iránti vágyát minden belső és külső kontroll nélkül élheti meg, mindaddig, amíg vissza nem kell térnie a földre. Flaubert nemcsak a női psziché megismerésben jutott messzebb kortársainál, hanem a „női művelődés” történetének egy fontos és regénye által társadalmi problémává emelt jelenségére is felhívta a figyelmet.

A nők számára az olvasás új szabadságélményt jelentett, de olyat, amely jó darabig zabolátlanságot és vadságot sugárzott, ami legfőképp a férfiakban keltett félelmet. Hosszú időn keresztül úgy képzelték, hogy a helyes, hasznos olvasás programjának kidolgozásával lehet segíteni az elharapózó olvasási kedven, és ez legalább annyira volt erkölcsi, mint kulturális kérdés. A nevelésnek még ma is része, hogy mit olvasson az ember, s ezen belül mintha a szellemi tudományokat művelő nők vinnék tovább a tudós férfiak vezette korábbi nőnevelési programot. A tudós nők számára azonban már nem erkölcsi, „csupán” kulturális elvárássá vált a női olvasók felemelése, megjavítása. Az olvasó nők azonban ma már nem veszélyesek – ahogy azt Stefan Bollmann Az olvasó nők veszélyesek című könyvben találóan állapítja meg –, inkább veszélyeztetettek: nem zabolátlan képzelőerejük, hanem a modern népbetegség, a depresszió sodorja őket veszélybe. „Az olvasás és az olvasó nők felett immár gyógyíthatatlan melankólia lebeg, mintha az olvasási láz által kiváltott vidám káosz már lecsengett volna, s átadta volna helyét a végtelen érdektelenségnek.”

Mi, akik számára egy könyvben fejezeteket átugrani, ide-oda lapozgatni, vagy akár a könyvet sarokba hajítani, ha nem tetszik, semmiféle külső vagy belső ellenállásba nem ütközik, nem tudjuk, milyen hosszú út vezetett idáig, a szabad, szabályozástól mentes könyv használatáig. A kiállítás ezt a fáradtságos utat különösen aprólékosan idézi meg, már-már kissé nyomasztóan sok, a szabályokat betartatni követelő kiadványon keresztül. Az utolsó teremből kijőve szinte megkönnyebbülünk, hogy azok az idők végérvényesen elmúltak, amikor meg akarták nekünk, nőknek határozni, hogy mit olvassunk, mi a helyes műveltség számunkra. Igaz, már hazafelé a buszon nosztalgikus érzések fognak el az okostelefonon közösségi oldalakat izgatottan bújó nők többsége láttán. De miért is keseregnék, hiszen részese vagyok a médiatörténet legújabb fejezetének, a szintén robbanásszerű változásnak, amelyben a nők ugyancsak élen járnak, és ismét zabolátlanul hódolhatnak egy új mediális szenvedélynek.

A zsoltártól a rózsaszín regényig – Fejezetek a magyar női művelődés történetéből című kiállítás 2014. november 3-ig látható a Petőfi Irodalmi Múzeumban.