FRUSZTRÁCIÓ, EGY CSEPP PERVERZITÁS ÉS FALBÓL KIÁLLÓ LÁBAK
KIÁLLÍTÁS
(A) The Heart is Not a Metaphor az első olyan kiállítás Amerikában, amely átfogóan és mindenre kiterjedően vizsgálja Robert Gober művészi karrierjét az első munkáktól kezdve a legfrissebb alkotásokig.
| Kocsis Katica |
2015-01-14 10:57 |
Nem volt egyszerű dolguk Ann Temkin és Paulina Pobocha kurátoroknak, amikor arra vállalkoztak, hogy Robert Gober művészetének teljes spektrumát bemutassák, hiszen ez a pálya olyan sok elemből tevődik össze, hogy lehetetlenségnek tűnik mindennel a megfelelő részletességgel foglalkozni. A közintézményekből, magángyűjteményekből és a művész saját kollekciójából összeválogatott 130 munkát (amelyek mediálisan is igen széles skálán mozognak) mégis sikerül okosan, izgalmas terekben rendezniük, a gond csak az, hogy a tárlat túlságosan intenzív és hosszú, így a látogató a sokadik terem után már nem képes kimerítően befogadni azt a tömény (és olykor fullasztóan koncentrált) információ- és műtárgydózist, amit a kurátorok elé raknak.
Az első termekben még nem sokkolják a látogatót, itt pusztán lexikonszerűen felvezetik Gober művészetének néhány fontos elemét: a test, testiség kérdéskörét a falból kiálló lábszobor, a természeti világ témáját a virágmintás fotel, a művészet és valóság határaira rákérdező munkákat egy horpadt festékesbödön vetíti előre. Az első termek legizgalmasabb darabja, az 1989-es Untitled Closet (a semmibe nyíló ajtókeret, amely ötletesen zavarja össze a befogadó hagyományos észlelését) pedig Gober művészetének egyik legfontosabb jellemzőjére mutat rá: a szatirikus-ironikus kifejezésmódra, amellyel a művész felborítja elvárásainkat, megkérdőjelezi a világról való tudásunkat.
E világos és átlátható tereket követően azonban látogató a kiállításon előrehaladva egyre bizonytalanabbá válik, frusztrált és feszült lesz, hiszen a kurátorok kvázibefogadhatatlan dózisban zúdítják rá a goberi művészet egészét. A mosdókagylók és a falból kilógó lábak például szinte az összes teremben jelen vannak, amivel a kurátorok nyilvánvalóan nyomatékosítják, hogy a művész egész életében végigvitte főtémáit, de ez ilyen formában mégis sok(k), mivel elaprózzák a látogató figyelmét.
Ezt leszámítva azonban nem sok panaszra lehet okunk, hiszen ha a termeket önmagukban és nem egymással való viszonyukban értelmezzük, találunk közöttük jó néhányat, amelyeket egészen zseniálisan installáltak. A legjobban azok a terek működnek, amelyekbe a művész teátrális, szobaméretű environment-jei kerültek: a Forest című, a férfi és női genitáliákat, esőerdőt ábrázoló „tapétái”, amelyek szerves viszonyban állnak a teremben bemutatott munkákkal, jelentésüket újabb réteggel egészítik ki. A megkonstruált belső terek között a legkomplexebb az a névtelen installáció 1992-ből, ahol a falra szerelt hat mosdókagylóból végeláthatatlanul ömlik a víz, miközben vízesés hangja hallatszik, a falakon pedig egy őserdő jelenik meg. Gober egy idilli, meditatív teret alakít ki, amely abban a pillanatban rendkívül nyomasztóvá válik, amint a látogató kicsit jobban körülnéz, és feltűnnek neki a magasba vájt rácsos börtönablakok, amelyek kitekintést engednek „a távoli kék égboltra” – a befogadóban ezáltal a végtelen szabadságérzet egy szempillantás alatt a bebörtönözöttség érzetévé alakul át.
Hasonlóan erős hatást gyakorol a korai munkákat bemutató termek közül az a hátborzongatóan üres szoba is, amely mindössze öt, használhatatlan, falra szerelt mosogatót tartalmazz. Ezek a különböző méretű és formájú tárgyak „foglyul ejtik” a látogatót, kérdéseket szegeznek neki a látható világgal, illetve a művészet és a valóság határaival kapcsolatban. Figyelemre méltók azok a kisméretű szobrok is, amelyek hétköznapi tárgyak felhasználásával készültek: például a Hosszú hajú sajt vagy a Cím nélküli gyertya 1991-ből, amelyet Gober emberi haj felhasználásával fallikus szimbólummá alakított. E humoros és sokszor erotikus jelentésréteggel rendelkező művek azonban gyakran elkerülik a látogató figyelmét, elvesznek a nagyobb munkák mellett.
A pimasz humor, a megbotránkoztatás és a félrevezetés igen nagy hangsúllyal jelenik meg a kiállításon: ezek az elemek ösztönzik a látogatót továbbhaladásra, és arra, hogy ne adja fel félúton a munkák befogadását. Kiemelkedik közülük az 1997-es Cím nélküli mű, amely látszólag egy földön felejtett, véletlenül elhagyott, nyitott bőrönd, közelebbről azonban láthatóvá válik az aljában egy rácsos csatornafedő, majd az abból nyíló alagút, aljában egy kis tóval, növényekkel. Már ez az elem összezavarja a befogadót, de ha alaposan körbejárja a bőröndöt, a zavara csak tovább erősödik, amint észreveszi az emberi alakokat is a vízben: egy férfi egy kisgyermeket mosdat/fojtogat. Hasonlóan izgalmas reakciókat vált ki az a munka is, amely kívülről csak egy félig nyitott ajtónak látszik. A látogató kényszert érez, hogy bekukkantson, ám amint észreveszi, hogy egy fürdő alak után leselkedik, amint felismeri, hogy voyeurré vált, gyorsan elrántja a fejét. A kiállítás tobzódik ezekben a zseniális munkákban, ezért is olyan sajnálatos, hogy a kurátorok a kiállítás méretével gyakorlatilag ellehetetlenítették, hogy a látogató a megfelelő alapossággal analizálhassa, hogy mélységükben megérthesse ezeket a darabokat.
A Robert Gober: Heart is Not a Metaphor c. kiállítás 2014. október 4-től 2015. január 18-ig látogatható a MoMA-ban.
