Lautrec világa a MoMA-ban
KIÁLLÍTÁS
(A) The Paris of Toulouse Lautrec: Prints and Posters harminc éve az első Lautrecnek szentelt monografikus kiállítás a MoMA-ban.
| Kocsis Katica |
2014-11-28 09:08 |
A tárlaton ugyan csak kicsivel több, mint száz munkát láthat a néző, azonban az ötletes rendezésnek köszönhetően egyáltalán nem marad benne hiányérzet, a két teremben bemutatott munkák Lautrec Párizsának totális képét adják és néhány csemegét is tartogatnak a látogató számára.
A kurátor, Sarah Suzuki ezt a komplex képet tematikus szekciókba tördelte, hogy a lautreci világ sajátosságaira, különböző aspektusaira irányíthassa a figyelmet. A blokkok ügyes kialakítása révén a kurátor a kiállítás során a nyomatok segítségével sok információt tud átadni Lautrecről és a korabeli Párizsról, éppen ezért a kezdeti kontextualizálást nem is viszi túlzásba: a vörösre festett kis térben az egyik oldalsó falra helyezett vitrinbe Lautrecről, a Moulin Rouge-ról látunk néhány fotót, illetve illusztrált magazinok lapjait, efölött van egy rövid bevezető szöveg, az első dolog azonban, ami megragadja a befogadó szemét, a szemközti falon egy 1893-as litográfia, amely Aristide Bruant-t ábrázolja. Suzuki tehát már az első percben ahelyett, hogy a látogató tudatára hatna, inkább az érzékeit célozza meg, feltételezi ugyanis, hogy Lautrec művészete még a laikus látogató számára sem teljesen ismeretlen, illetve hogy sokkal hatékonyabb lehet a befogadás, ha inkább a képekkel mesél a képfeliratok halmozása helyett.
Ez a koncepció érvényesül a fő termekben is, ahol a befogadó öt témakörben kerül egyre közelebb a korabeli párizsi miliőhöz. A café-concert című blokk litográfiái a párizsi éjszakai élet emblematikus helyszíneit és közönségét mutatják be. A következő egységben a látogató a másik oldalt is szemügyre veheti: itt láthatók a mulatók sztárjainak portréi, többek között La Goulue-é és Jane Avrilé, azoké az ünnepelt előadóké, akikkel egyébként Lautrec is jó kapcsolatot ápolt. Majd a kurátor egyre mélyebbre ás: a harmadik, Femmes, filles, elles című szekcióban Lautrec és a nők különös kapcsolatát boncolgatja a litográfiák segítségével. Ezen a ponton Suzukinak sikerült rávilágítania arra, hogy a művész milyen különös rajongást és mély érzelmeket táplált a nők, az előadóművészek, a prostituáltak és saját édesanyja iránt. A kiállítás kisebb termében még két további téma kerül elő: a Lautrec körüli creative circle, amely azon zeneszerzők és irodalmárok munkásságát vázolja fel, akik alkotói és baráti kapcsolatban álltak a művésszel, végül pedig a kurátor egy utolsó, (a) the pleasure of Paris című szekcióban azokat a grafikákat vonultatja fel, amelyek a szórakozás különféle módozatait ábrázolják, a lovaglást, a kulináris élvezeteket, a promenádokat stb. A kurátor jól választotta meg az alaptémákat, amelyek eléggé tágan értelmezhetők ahhoz, hogy Lautrec művészetét ne szorítsák sémákba, sokszínűségét ne határolják le.
Az ötletes csoportosítás azonban még kevés volna ahhoz, hogy jól sikerült kiállításról beszélhessünk. Már kifejtettem korábban, hogy a sokszorosított grafika műfaja önmagában nem képes közvetlen esztétikai élményt kiváltani a befogadóban, ehhez kell még valami plusz, amitől a litográfiák működésbe lépnek. Szerencsére Suzukinak több jó megoldása is volt erre, többek között felismerte, hogy a kisméretű, monokróm rajzok csak akkor ragadják meg a látogató figyelmét, ha csoportokba rendezi őket a falakon. Az összeillő darabok így kerültek egymás mellé különféle alakzatokat alkotva, ahol az erősebb munkák felerősítik a kevésbé izgalmas alkotásokat is, miközben a látogatóban együttesen számos asszociációt szülnek, komplex élményt nyújtanak, így téve teljessé a befogadást.
A csoportosítás legjobban a térbe helyezett falon működik, ahová Suzuki Lautrec Elles portfóliójából tizenkét művet akaszt: a prostituáltakat ábrázolják, amint pihenő óráikat töltik. Az egész falat elfoglaló installációban a tucatnyi mű aktív párbeszédet folytat egymással, együttesen (mindenféle falfelirat nélkül) képesek közvetíteni azt, amit a kurátor a prostituáltak és Lautrec komplex viszonyáról el akart mondani.
Suzuki arra is figyelt, hogy az egyébként nagyméretű, sugárzó színekkel megfestett poszterek (pl. a Reine de Joie című vagy a Confetti) mellé ne kerüljenek más munkák, ezek ugyanis önmagukban is megállják a helyüket, így legtöbbször egy egész falat foglalnak el, hogy minden zavaró tényező nélkül legyenek szemlélhetők.
A kurátor a különféle párhuzamokat is jól kihasználja: Lautrec 1895-ös kánkánt ábrázoló híres posztere fölött a sarokban egy korabeli felvételen ez a tánc kel életre, a szemközti sarokban pedig a Lumière testvérek The Serpentine Dancer 1899-es munkája fut, alatta Lautrec Loïe Fuller-t ábrázoló grafikája.
Talán mindössze egyetlen negatívumot lehet felhozni a kiállítással szemben, a falak mindkét teremben uralkodó sápadt sárgáját. Túl világos, túl pasztelles, így nemcsak hogy képtelen visszaidézni Lautrec világának buja gazdagságát, hanem még a ráfüggesztett monokróm vagy pasztellesebb litográfiák élő elevenségét is megtöri. Ez a fakó sárga nem képes atmoszférát teremteni, szerencsére azonban van, ami megmenti a helyzetet: a térben ugyanis egy hangszóróból folyamatosan hallatszik Guilbert éneke: a Le fiacre c. sanzon Lautrec korába repíti a befogadót, és képes a fal színét némiképp feledtetni.
The Paris of Toulouse-Lautrec: Prints and Posters a MoMA-ban, New York, 2014. július 26-tól 2015. március 22-ig.
Fotók: John Wronn. © 2014 The Museum of Modern Art
