A Szabó család Szentendrén

Kiállítás a Kádár-korszakról

Táskarádió, diafilmvetítő, kávédaráló, szódásszifon – a szentendrei Képtár kirakatában. Múzeumi kirándulás a Kádár-korszak ékszerdobozába!

Cikk küldése

e-mail:

Szentendre Főterét az elmúlt hetekben – a nagyszabású belváros-rehabilitációs munkálatok megkezdésének keretében – hatalmas kordonokkal kerítették körbe. A megújuló központ eldugott zugában, a sikátorrá szűkült térről nyíló Szentendrei Képtárban azonban éppenséggel nem a jövőbe, hanem a múltba nyerhetünk betekintést. A kiállítótér ablakait retrotárgyak színes kavalkádja tölti meg; aki egyszer odapillant, le sem veszi róluk a szemét: kis képernyős Tisza tévé, táskarádió, diafilmvetítő, kávédaráló, szódásszifon, társasjátékok – mintha csak a felszedett macskakövek alól kerültek volna elő az elmúlt évtizedekben leginkább elásni vágyott kincsek. Az óriásdaruk árnyékában a Képtár a Kádár-korba invitál, kiállításával mintha a város „frissítésére” reagálna. Nemsokára ugyanis a „3.0-ás” Szentendre utcáit járhatjuk majd be.

De kik azok a Szabóék?

Mert ugyebár itthon nem interpretálhatjuk úgy a szocializmust, vagy az életet a szocializmusban, mint ahogyan azt a berlini Múzeumsziget kulturális fellegvárának közelében, a Spree folyó partján fekvő DDR (alias NDK) Múzeum teszi. A multikulturális befogadó-özönre felkészülve kompaktizált szocializmus életérzés történetében minden és bármi helyet kapott, amire az Alexanderplatz tornyát megmászó turistának szüksége van a messze elnyúló lakótelepekre nyíló panorámán kívül. Itthon nem avathatunk műtárggyá Trabantot, nem rendezhetünk be másfél-szoba összkomfortot megtekintésre. Nem zárhatjuk le végleg azt az örökséget, amit a Kádár-kortól kaptunk, ugyanis az – ma még – lehetetlen.

Az ötven évvel ezelőtti fonalat felvevő szentendrei kiállításnak nem célja „leszámolni”, de még csak „elszámolni” sem mindazzal, amit felvonultat. Ahogy azt az egyik kurátor, Kende Tamás történész elmondta, leginkább egyfajta önmagát elmesélő tárlatot kívántak rendezni. Hogy milyen történet kerekedik? Azt hiszem, mindenki számára más és más.

Alaptörténetünk persze adott. Szentendre a Kádár-korban. Egy kisváros sikertörténete? Átalakulása? Kiteljesedése? Egy adott kontextusban biztosan. Az a történet, melynek során a Dunakanyar – sőt az egész ország – egyik legkisebb városából „ékszerdoboz”, turisztikai és kulturális központ vált. Az imidzsváltás mögött, mint ahogyan az a kiállítás helyes arányérzékkel elhelyezett kísérőszövegeiből kiderül, több okot is kereshetünk. A hazai turisztika fejlődése az üdülővárossá alakulást segítette, így lett a hatvanas években az agrár jellegű, csendes kisvárosból lassan a „Dunakanyar gyöngye”. Ezzel párhuzamosan a budapesti agglomeráció növekedésével, a lakótelepek kialakításával, a munkahelyek biztosításával a város összképe teljesen átalakult. A fellendülő kulturális élet: a gyors egymásutánban, a hetvenes években megnyíló múzeumok, valamint a Szentendrei Teátrum nyári előadásai mind az új Szentendre-kép szolgálatában álltak. Mindez azonban nem akadályozhatta meg azt a folyamatot, melynek során a város díszletté, kirakattá emelkedett, majd szép lassan a turisztika szolgálatában álló butiksorrá avanzsált.

Mindez így kerek. De mit keresnek itt Szabóék? Természetesen a Magyar Rádió ikonikus rádiójátékáról beszélünk (amelyet sokan már csak hírből – vagy még onnan sem ismernek, noha 2007-ig játszották). Szabóék 1966 tavaszán a forgatókönyv szerint ellátogattak Szentendrére. Megcsodálták a város mediterrán hangulatú sikátorait, lángost ettek. Ők adják a kiindulópontot a kurátorok fentebb vázolt gondolatmenetéhez: amit a Szabó család fölfedezett, azt egyúttal a kádári kultúrpolitika is fölfedezte. Így válhatott Szentendre múzeumvárossá, a protokolláris kirándulások legfontosabb állomásává.

Szabóék jöttek, majd mentek; jelen esetben sem akarják különösebben befolyásolni a látogató gondolatait. A kiállítás három termében válogatott körképet kapunk a Szentendrét a Kádár-korban jellemző tárgyakból, emlékekből.

Fotók, plakátok, tévéadások, berendezett enteriőrök követik egymást, minden kommentár nélkül. Mindenki a saját narratíváját rakhatja össze, elevenítheti föl, vagy akár élheti meg. A végeredmény mindenki számára más. S bár mindazt, ami a tárlaton látható, valóban nem interpretálhatjuk egy letűnt kor archeológiai emlékanyagaként – sőt: valljuk be őszintén, kevesek nem találnának saját otthonukban legalább egyet az itt bemutatottak közül –, talán mégis tud újat mutatni. Ilyen formában, ilyen teljességgel még soha nem szerepeltek együtt. Az installáció közvetlensége miatt a tárlat több generációt szólít meg közvetlenül: nemcsak a nosztalgiázni, hanem a – hozzám hasonlóan – felfedezni, megismerni vágyókat is. Sikerrel. A kiállítás szervezői fontosnak tartják, hogy ne csupán a tárlaton látható tárgyak meséljenek. A látogatók maguk is behozhatják a tárlatba a korszakra vonatkozó képi s tárgyi emlékeiket, el is mesélhetik történetüket. Emellett a kommunikáció folytatódik a kiállítás Facebook-oldalán is. Így áll össze, végtelen sok párhuzamos életútból, emlékből egy olyan helytörténet, melyre nem húzható egységes kronológia.

Szentendre 3.0

A „Festők Városa” – sokszor talán valóban patetikusnak hangzó – frázisának valóságalapját, legitimáltságát a fiatal helyi művészek már több, megszívlelendő performance-ban feszegették. Itt volt az idő a már említett, párhuzamosan futó, egyéb Szentendre-jelzők (úgymint: múzeumváros, ékszerdoboz, a Dunakanyar gyöngye) számbavételére, újrainterpretálására. Mindez már a kora tavasszal megújult Kovács Margit Múzeum kapcsán is felmerülhetett, azonban a belváros rehabilitációjával, felújításával kapcsolatosan elkerülhetetlenné vált.

Nemcsak a Fő tér kap friss külsőt, hanem több épület, sőt: a MűvészetMalom is. Az új szárnnyal bővülő épületkomplexum jövőbeli funkciójának meghatározásáról még sokat hallhatunk majd, hiszen semmi sem marad a régi. Megújul a Fő tér 12. szám alatt álló Dimcsics-ház, és mint városi vendégház működik majd. Visszaépül a Templomdomb még 2006-ban leomlott támfala, megújul a szamárhegyi Tabakosok keresztje körül a park, sőt: a Bükkös sétány is. A „Szentendre 1000 év+” program keretében megvalósuló fejlesztések mögött vezető tervezőként Szuromi Imre, valamint a Kocsis testvérek: Kocsis Barnabás és Gáspár áll.

Ők a tervezői a Ferenczy Múzeum – reméljük, mihamarabb megépülő – új központjának is, mely a Kossuth utcai Pajor-kúriában kap majd helyet. A patinás épület még a 18. században épült, Pajor Gáspár – orvos, mellesleg az első hazai női folyóirat, a mindössze egy évfolyamot megélt Uránia szerkesztője – számára, de az elmúlt két évszázad folyamán többszörös funkcióváltáson ment keresztül. Mint református leánykollégium már talán senki sem emlékszik rá, rendőrségként, földhivatalként, vagy akár művészeti iskolaként azonban annál többen. Sajnos az épület rettentően romos állapotban van – mint ahogyan azt Szuromi Imre építész elmondta, a tetőszerkezetet és sok más elemet is el kell bontani. A nagyszabású beruházással viszont sor kerülhet a késő barokk ház funkciójának bővítésére, sőt egy teljesen új szárnnyal belső udvar kialakítására. A tervek szerint nemcsak a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága és a Ferenczy Múzeum állandó kiállítása kap majd itt helyet, hanem a kőtári anyag, sőt egy kortárs kiállítótér is. A kúriát és a Castrumot új gyalogosúttal kötik össze, így teremtve lehetőséget a további fejlesztéshez (lásd a korábban már szárnyra kapott Castrum-projektet).

Bár a város jelene nem éppen felhőtlen, jövője remélhetően biztos kezekben van. Az elmúlt évtizedekben a porlepte díszleteket, a korrodálódott ékszerdobozt ideje lesz alaposan megtisztítani. A múltat érdemes bemutatni, minden szépségével és hibájával együtt. Érdemes előhúzni az emlékeket, amelyek a hetvenes, nyolcvanas évek jellegzetes tárgyi kultúrájához tapadnak. Érdemes felidézni mindent, ami a városhoz kötődik, ugyanis az idő arra is megérett, hogy mindezt levetkőzze. Jöhet a következő fejezet.

A Szabó család Szentendrén – Szentendre a Kádár-korban című kiállítás július 10-ig látható a Szentendrei Képtárban.