A templom a múzeumban

Középkori tervek a bécsi St. Stephan székesegyházhoz

A Wien Museum nem kisebb feladatra vállalkozott, mint a Stephanskirche építésmenetének, kontextusának rekonstrukciójára a fennmaradt 15–19. századi tervrajzok alapján. S mindezt interaktív, a kisebbek számára is élvezhető kiállítás keretei közt.

Cikk küldése

e-mail:

Több mint négyszáz középkori rajz

A középkori gótikus katedrálisok építése kapcsán sehol sem maradt fenn annyi tervrajz, mint a bécsi Stephanskirche esetében. A bécsi Akadémia, illetve a Wien Museum birtokában lévő 294 darabos gyűjtemény egyedülálló értéket képvisel Európában, nem csoda, hogy 2005 óta az Unesco világörökségi listáján szerepel. (Az ún. MOW, azaz a Memory of the World, magyarul a Világemlékezet programnak az emberiség „dokumentumörökségét” védő listájáról van itt szó.) A darabszám azonban még nem minden, ugyanis a pergamenek, illetve papírok több mint felén mindkét oldalon található rajz, így nagyjából 440 középkori tervvel számolhatunk.

A kiállítási katalógusban szereplő tanulmányból (Monika Knofler írása) megtudhatjuk, hogyan élte túl ez a kincs az évszázadokat. Amikor a 17. században a bécsi katedrálisépítő páholy kőfaragóit és kőművesmestereit céhszervezetbe tömörítették, a tervek egy része a „bürgerliche Zeughaus”, azaz a polgári arzenál épületébe, a források szerint ott egy fehér ládába került. Az Akadémia vásárlás révén jutott hozzá a rajzokhoz. Egy 18. századi udvari kőfaragó, Franz Jäger ugyanis már ekkor felismerte a dokumentumok értékét, s gyűjteni kezdte őket. Valószínűleg ő vagy későbbi leszármazottja kínálta eladásra a terveket az Akadémiának.

A tervrajzgyűjteményt nem egyidejű, egy kéz által készített dokumentumok halmazaként kell elképzelnünk. A bécsi székesegyház nem egységes, előre kidolgozott terv szerint épült, hanem a 300 év folyamán mindig alakuló, átdolgozott, újonnan készített rajzok segítették a kőművesek-kőfaragók-építőmesterek munkáját. A kiállításon különféle vázlatokkal találkozhatunk: látunk alaprajzokat, részletrajzokat, boltozati terveket, egy-egy nagyobb épületrészt megjelenítő összefoglaló tervrajzot. A tárlat során mindvégig ezek a tervek állnak a középpontban, azonban a kurátorok (Michaela Kronberger és Barbara Schedl) célja sokrétűbb a puszta bemutatásnál: a terveken keresztül, az egyes rajzok köré csoportosítva egy-egy témát, a bécsi katedrális tágabb történetének felvázolását kísérelték meg. Ám itt nem a megszokott kronologikus bemutatásra kell gondolnunk. A történet lassan bontakozik ki az egyes résztémakörök, a mindenkori kontextus felvillantása és magyarázata révén. Azokat a kérdéseket próbálják megválaszolni, melyek az egyszerű látogatóban egy katedrális kapcsán óhatatlanul felmerülnek: kik tervezték, kik építették, hogyan, miből, ki finanszírozta, mit jelentenek egyes jelek és szimbólumok, s mindez hogyan illeszkedik a középkor történetébe, vallási képzeteibe, világszemléletébe és mindennapi életébe.
(Fotó: Rajz az északi toronyról, 1465 - Wien Museum)

Középkori titkok és legendák

Az első, kis bejárati előcsarnokként is funkcionáló terembe belépve mindjárt a legnagyobb (5 méter hosszú!), 1510-ben készült rajzzal találjuk magunkat szemközt. A máig befejezetlen északi torony fotóját a terem falán össze is hasonlíthatjuk a tervvel, rögtön megállapítva az eltéréseket, illetve egyezéseket, s már ebből bizonyos sejtéseket megfogalmazhatunk a középkori munkaszervezetre, építési és tervezési gyakorlatra vonatkozóan. Itt a kiállítás legelején minden a megszokott rendben látható: balra a templom tituláris szentjének, István protomártírnak a szobra, jobbra a Stephanskirche 12–15. századi építéstörténete színes alaprajzokkal illusztrálva. Megkapjuk az alapvető információkat, amelyek birtokában a második teremben, a kiállítás tulajdonképpeni terében elindulhatunk, hogy felfedezzük a templomot és korát. Az installáció szimbolikája is azt sugallja, hogy itt komoly titkok megfejtéséről lesz szó: a falak sötétszürke és a tárlók fekete színe óhatatlanul behozza a „sötét középkor” közhelyszerű asszociációját, az egy-egy tárgyat erős fénybe borító világítás, a kivetítők pedig a rejtély feltárásának illúzióját keltik a nézőben.
(Fotó: „A bábeli torony építése” egy középkori krónikából 1340–1350 - Zentralbibliothek Zürich)

A látogatónak valóban meg kell küzdenie a megfejtésért, a nagy terem első látásra kicsit kaotikusnak tetsző tárgy-, grafikon- és vitrinrengetegében nem könnyű eligazodni. Az egyes kisebb témakörök mindig egy-egy rajz körül csoportosulnak, ám egymáshoz csak lazán kapcsolódnak, így néha tanácstalanul áll az ember, merre induljon tovább. A kiállítás interaktív kiegészítői azonban a felnőtteket is lebilincselik már rögtön a legelső téma keretén belül: hogyan és miből készültek a kiállított tervek. Láthatjuk a középkori rajzeszközöket (tust, vonalzót, háromszöget és körzőt), a tervezés korabeli ábrázolását, megtapinthatjuk, mi a különbség a pergamen és a papír között, majd az aprócska, tárlóba beépített képernyőn végigkövethetjük az alkotás rekonstruált folyamatát. Általában ez a metodika az egész kiállításon végigkíséri az egyes részeket: egy későbbi szakaszban láthatjuk az építés menetét a kőanyagtól az eszközökön át az ábrázolásokig, rekonstrukciókig. Az aprólékosan elmagyarázott, megfejtett történelemmel találkozunk lépten-nyomon. Talán ez a mindenre kiterjedő aprólékosság kelti azt az érzetet az emberben, hogy nem tud egyszerűen kiigazodni a linearitástól oly távol álló koncepcióban.
(Fotó: Az ún. Habsburg-ablak a Stephanskirche hercegi kápolnáiból, 1380 körül - Wien Museum)

Az anyag nagyon bőséges, a megszerezhető ismeretek skálája sokrétű, a magyarázatok mellett pedig ott találjuk az elsődleges forrásokat, amelyek alapján a történészek dolgoznak, például egy középkori számadáskönyvet vagy a kőfaragójelek jegyzékét. A titokzatos szimbólumok mögül aztán hús-vér építészek-építők lépnek elő a kutatások révén, s még korábban a népi emlékezetben. Kis füzetben elolvashatjuk a templomhoz kötődő városi legendákat. A befejezetlenül maradt északi torony természetesen főszerepet játszik ezekben a történetekben, melyek közül talán az egyik legjellemzőbb Hans Puchspaum és az ördög szerződése.

A kiállítás nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a város, a környezet és a dóm kapcsolatát tematizálja. Ez nem merül ki a középkori vallásosság szokásainak és emlékeinek felvillantásában, vagy az építtetők, a Habsburg hercegek szerepének elemzésében. Már kicsit túlzásnak is érezzük, mikor az egyik sarokban megpillantunk egy táblázatot és egy szemléltető ábrát, amely az építéstörténet és a történeti események, nagy járványok és katasztrófák közötti összefüggésekre utal. 
(Fotó: Oscar Kramer felnagyított 19. századi fotója a büfében)

A kapcsolatteremtés természetesen a mával sem marad el. Az 1433-ban befejezett déli torony, a Stephansturm akkoriban Európa legmagasabb épülete volt, nem kis büszkeséggel töltve el a város lakóit. Ma már eltörpül a világ legmagasabb épületei mellett, ezt illusztrálja a sematikus ábra az egyik falon – a látogató végül megelégedéssel tapasztalhatja, hogy az ezernyi titok ellenére mégiscsak sikerült meghaladni a középkort.

A titokzatos termeken túl

A két terem mellett található még egy gyermekeknek létrehozott foglalkoztató tér, ahol bárki megismerheti a középkori kőfaragók és kőművesek szerszámait, kipróbálhatja a „mókuskereket”, azt a rekonstruált, újra megépített szerkezetet, amellyel a középkorban nehezebb kőtömböket emeltek meg, helyeztek át. (Balra) A kiállítás alkalmából a büfében is a St. Stephan gigantikus méretűre felnagyított fotója mellett fogyaszthatjuk el a kávénkat. (Fent)

Az augusztus 21-ig megtekinthető időszaki kiállítást azonban kiegészíti még a múzeum földszinten található állandó középkori része is, ahol szintén Bécs története kerül terítékre a Stephanskirchéről származó eredeti 14–15. századi szobrokkal a középpontban. Itt találkozhatunk az építtető Habsburg hercegekkel, Alberttel, Rudolffal és Frigyessel, illetve hitveseikkel, a székesegyházból származó eredeti üvegablakokon pedig a család legkorábbi őseivel. A világi hatalom képviselői mellett ott találjuk a Madonnát a Gyermekkel és a három királyokat – az epifániacsoport valamikor szintén a Stephanskirche homlokzatát díszítette. A korszak ismerője számára a királyok eleven arca, szólásra nyitott szája, s a hercegekéhez hasonló udvari viselete ismerős lehet. Az 1400 körüli időszakban Buda és Bécs közötti művészeti párhuzamokat bárki megfigyelheti, ha nyitott szemmel jár a budavári és a bécsi történeti múzeumban: a bécsi királyok nem véletlenül hasonlítanak olyan szembetűnően a híres 1974-es budai szoborlelet néhány fejtöredékére (BTM). A „Steffl”-ről – ahogy a bécsiek becézik – alkotott képünk ezzel a kis kitekintéssel válik teljessé.

Fotó: Epifániacsoport a Stephanskirchéről, 1400 körül - Wien Museum