Munkácsy körül - a látogató szemével
MOSZKVA
Bár a Munkácsy körül a festő művészetét bemutató első tárlat Oroszországban, a közönség a kortársak, tanárok és tanítványok körében ismerheti meg a magyar festőfejedelmet. Munkácsy ezzel nem nyert, de a látogatók mindenképpen, főleg az „orosz” teremmel.
| Nyikolajeva Marija |
2015-06-01 00:06 |
Még a tárlat megnyitója előtt beharangozták, hogy a restaurálás után először állítják ki Vlagyimir Makovszkij A vendéglőben című képét (balra). A festmény a művész és fémmetsző Szergej Szolovjov gyűjteményéhez tartozott, aki az orosz Vándorkiállítási Társaság festőinek nagy tisztelője volt. 1920-ban érkezett Moszkvába, és 16 év alatt egy kisebb Tretyjakovkává változtatta a lakását, főleg Rjepin, Polenov, Szerov remekműveit vásárolta. 1936-ban Szolovjovot letartóztatták, a gyűjteményét elkobozták, amelynek azóta nyoma veszett, de csodával határos módon azok a festmények, amelyek a vidéki házában voltak, megmaradtak. 1987-ben a művész lányai átadták őket a Puskin Múzeumnak. A vendéglőben nagyon rossz állapotban került a gyűjteménybe, és csak nemrég fejeződött be a restaurálása.
Vlagyimir Makovszkij (1846–1920) nagy mestere volt a zsánerfestészetnek, a művei hol finom lélektannal teliek, hol lírával, hol humorral. Ugyanúgy csodálta Ludwig Knauszt, mint Munkácsy, és megfestette a saját inasát is, csak nem ásítva, hanem az anyjától kapott kenyeret majszolva (Látogatóban – 1883, balra).
Miért épp most, ezen a tárlaton állítják ki A vendéglőbent? A Vedomosztyi szerint valószínűleg Makovszkij remekműve a kiállításon nem szereplő egyik Munkácsy-festményt hivatott pótolni, persze nem a témájával, hanem a kompozíciójával, éspedig a Sztrájkot, Munkácsy egyik utolsó sokalakos alkotását, a munkásmozgalom szovjet időkben nagyra becsült, sokat említett első ábrázolását a magyar képzőművészetben. De az is lehet, hogy Makovszkij munkája azt hangsúlyozza, ami a kiállításon nem igazán hangzott el – nemcsak a kor köti össze ezeket a művészeket, hanem Párizs, ahol nem jeleneteket, témákat kerestek a festők, hanem az inspiráló környezetet, kiállítási és eladási lehetőségeket, és közben az új művészeti nyelvet tanulták. 1873-ban Rjepin ezt írja: „Párizsban úgy lehet dolgozni, mint sehol... Soha nem volt ennyi terv a fejemben... Ilyen itt az éghajlat, mindenki sokat és nagy hévvel dolgozik... Kedvem lenne valami komolyat alkotni.”
Az a látogató, aki teremről teremre végignézi Munkácsy műveit, és eljut az oroszokig, azon kapja magát, milyen csábító lenne beskatulyázni a festőt, aki a „kérlelhetetlen realizmustól” a
szalonfestészethez fordult, vagy Harsányi Zsolt szavait idézve: „A jómód kacagó dicsekvéssel vette birtokba lelkét is, képeit is.” Rjepin és Korovin festményei előtt kiderül, hogy ezek az állítólag kibékíthetetlen műfajok mégiscsak békésen megférnek egymás mellett. Az orosz realizmus atyjának, Rjepinnek ecsetét dicséri a megfáradt zongoraművésznő, Louise de Mercy-Argenteau grófnő ábrázolása, amely már megközelíti a szalonfestészet díszes portréit. Miközben Konsztantyin Korovin (1861–1939) Kóristalány portréján (balra), az orosz művészettörténet első impresszionista festményén, a lány arca nélkülöz minden pszichológiai jellemzést, az arc csak a kompozíció része, a festő inkább a színekkel, fényekkel játszik. „Ki dönti el, mi fontosabb Munkácsynak a Rőzsehordó asszonyban: a szociális motívum, vagy a festőiség, a női ruha telt színei és a világítás?” – teszi fel a kérdést cikkében Zsanna Vasziljeva (RG.ru). „Munkácsy szívesen használja a barbizoniak új nyelvét, elsősorban a tájképein, nála még a poros út is a fény tündérjátékává változik, és egyszerre gondolunk az impresszionistákra, Whistlerre és Corot-ra” – folytatja az újságírónő. „Munkácsy nem volt forradalmár, ő a saját korának gyermeke – írja Darja Kurdjukova a Nyezaviszimaja Gazetában – kísérletező művész volt, nem ragadt meg egy témánál, egy stílusnál... A kiállítás rendezői pirosra festették a szalonképek termének falait, mintha a közönség tudomására akarták volna hozni, hogy ezek a legfontosabb, legszebb, legfigyelemreméltóbb festmények Munkácsy életművében...
Ilyja Repin "Louise de Mercy-Argenteau portréja" - 1890
Gyönyörű nők, szőke kislányok, mopszkutyák, pazar, »fröcskölő« módszerrel alkotott csokrok vándorolnak festményről festményre, mint tökéletes válasz minden kérdésre. Furcsa érzés kerít hatalmába. Talán olyasmit láttam, amit nem lett volna szabad? A festmények minden egyes centimétere tetszeni akar... Igen, a gazdag és híres Munkácsy legbelül még mindig egy szegény ember legfiatalabb fia, egy mesebeli legény, aki elindult meghódítani a világot. Meg is hódította, de még mindig nem biztos a tehetségében, gyötrődik, tipródik...” Mintha az újságírónő megsejtené Munkácsy gondolatait: „Vajon csakugyan van nekem tehetségem, vagy véletlen szerencse az egész?”
Több forrás szerint Munkácsy Ilja Rjepin egyik kedvenc festője volt, „magyar Rjepinnek” is hívják, Rjepin A gyónás visszautasítása című festményét pedig az orosz Siralomházként emlegetik. A kiállításnak nem célja a két festőóriás életművének összehasonlítása (bármennyire szeretné is ezt néhány kritikus), inkább Párizs hatását érzékelteti Rjepin némelyik munkáján. A kétéves Verocska Rjepina portréja előtt mégis eszünkbe jut a szöszke lányka, aki oly gyakran feltűnik Munkácsy életképein. Talán kabalája vagy védjegye volt ő a festőnek? A Siralomházban vehetjük észre először. Egyébként épp a Siralomház hiányát fájlalják nagyon a Puskin Múzeum látogatói. Hiába nagyon erős és kifejező alkotás a Miltont ábrázoló mű, többen is inkább csak egyfajta szalonképnek tartják, nem drámai életképnek. „Nincs benne magyar virtus, zamat – mondják –, furcsán is néz ki ez az angol család a falu hőse, a részeges férj és a többi népi alak mellett.”
Pavel Szvedomszkij "Az álarckészítők" - 1894
A kiállítás másik orosz szenzációja Pavel Szvedomszkij festménye, Az álarckészítők (1894). A Pavel és Alekszandr Szvedomszkij festő testvérpár magától Munkácsytól vett órákat, valószínűleg ők a mester egyedüli orosz tanítványai. 1875-től Rómába költöztek, és annak ellenére, hogy minden nyáron hazalátogattak Mihajlovszkij Zavod nevű családi birtokukra, sokáig orosz olaszoknak hívták őket, és arról vitatkoztak, hogy egyáltalán lehet-e őket orosz festőknek nevezni, még műveik megvásárlásáról is próbálták lebeszélni Tretyjakovot. „Pavel Szvedomszkij független realista volt, nem az orosz szájíz szerint, és ez nálunk nem dívik. Sokkal jobban foglalkoztatta az igazság ábrázolása, mint a szociális eszme igazságának ábrázolása” – írta V. Gyedlov, kritikus, publicista. Az álarckészítők nem nagyméretű, mégis hatásos kép, egy kicsit groteszk, meghökkentő, ugyanakkor titokzatos, elgondolkodtató, mintha azt feszegetné, ki milyen maszk alatt rejtegeti az igazi arcát, miért kölcsönzött ilyen fájdalmas kifejezést Szvedomszkij az álarcoknak. Egyhamar nem lehet ott hagyni, igazi különlegesség, és kicsit „kakukktojás” is, sem nem francia, sem nem orosz...
Bármilyen meglepő, a látogatók nagyon ismerősnek találják a Rőzsehordó asszonyt, aki mintha egy orosz népmeséből lépett volna elő, puszta jelenlétével élete drámáját mesélve el. Aljonuska ő, ez naponta többször elhangzik a kiállítóteremben. Elveszítette kisöccsét az erdőben és most szomorkodik. Orosz szomorúság ez és orosz magány. Nem Millet festménye illenék mellé, hanem Vasznyecov Aljonuskája (balra).
Az egyik látogató ezeket a szavakat írta be a vendégkönyvbe: „ Egy gondolkodó embert mindig foglalkoztat az a kérdés, mi is az igazi művészet. A válasz egyszerű: az, amiben ott a Fény és a művész lelke. Munkácsy és Rjepin zseniális, de náluk ez mégis nagyon ritka, mintha takarékoskodtak volna ezekkel a lélekrészecskékkel. De néha rájuk lehet lelni, érezni Munkácsy lelkét egy-egy letört virágszálban, csintalan napsugárban és... a rőzseszedő lány fehér zoknijában. Ezek igazi remekművek.”
