Munkácsy körül
MOSZKVA
A moszkvai Állami Puskin Képzőművészeti Múzeumban megrendezett Munkácsy-kiállítás megnyitójával március 30-án megkezdődött az Oroszországi Magyar Kulturális Napok rendezvénysorozata.
| Nyikolajeva Marija |
2015-04-15 10:59 |
A Munkácsy és kora (pontosabb fordításban: Munkácsy körül) című tárlaton, amely a Puskin Múzeum, az Állami Tretyjakov Galéria, a budapesti Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria és Pákh Imre műgyűjtő együttműködésével jött létre, mintegy 50 festmény látható. 21 Munkácsy-remekmű érkezett Magyarországról, kettő a Puskin Múzeum tulajdona, az európai és orosz festészet kölcsönhatásának felfedezését pedig a Tretyjakov Galéria és a Puskin Múzeum gyűjteményeiből származó 19. századi európai és orosz mesterek művei teszik lehetővé. A 19. századi európai és amerikai mesterek galériája hat termében megrendezett kiállítás Munkácsy művészetének minden műfaját bemutatja: az arcképet, zsánerképet, csendéletet, tájképet, szalonfestészetet, történelmi festészetet. Ez a hivatalos közlemény majdnem minden orosz hírműsorban elhangzott, és több újságban is megjelent.
Szinte hihetetlen, de ez a Munkácsy-kiállítás az első Oroszországban, így az orosz sajtóban nemcsak száraz tényekkel, kiállítási információkkal találkozhat, hanem érdekes véleményekkel, vitákkal, találgatásokkal is arról, ki is volt Munkácsy, és miért nem állították ki az aktív szovjet–magyar kulturális kapcsolatok érájában, amikor pedig rekordszámban rendezték a baráti Magyar Nemzeti Galéria tárlatait, és katalógusait, albumait is lefordították orosz nyelvre.
Munkácsyt, a „magyar Rjepint”, már régóta ismerik Oroszországban, és csodálják mint kiváló koloristát, a betyárromantikát és magyar nép lelkét megjelenítő mestert. A Puskin Múzeum két Munkácsy-festményt birtokol: az Énekest és a Csokorrendezést(kép balra). Ez utóbbit, amely valójában A papa születésnapja című zsánerkép vázlata, Szergej Tretyjakov, a híres műgyűjtő vásárolta meg, valószínűleg közvetlenül Charles Sedelmeyertől, Munkácsy műkereskedőjétől. Vlagyimir Sztaszov – művészettörténész, a kor nagy tekintélyű művészet- és zenekritikusa, közéleti személyiség, valamint az orosz megújító zenészek (Orosz ötök) és képzőművészek (Vándorkiállítók Társasága) szellemi vezetője és támogatója – 1873-ban, a bécsi világkiállításon találkozott először a fiatal magyar festővel és a magyar iskolával, akiről és amelyről addig tudomása sem volt. A kritikus el volt ragadtatva. „Az egyik leghatározottabb, legzabolátlanabb realista Európában”, „merész, nyers, szabálytalan, szeszélyes és emellett mélységesen hiteles és kifejező: mindig ilyenek az új iskolák és irányzatok alapítói”. A mostani kiállításon nagyon szívesen és sűrűn idézik ezeket a szavakat, és nem említik a negyedszázaddal később megfogalmazott 
csalódott Sztaszov (balra, Rjepin munkája) sorait: „A magyar Munkácsy, az elején tehetséges nemzeti realista, néhány csodálatos zsánerkép alkotója […], később meggazdagodott, híres lett Párizsban, és a fejébe vette, hogy »grandiózus« történelmi képeket fest. […] Megfestette »A vak John Milton diktálja leányának az Elveszett Paradicsom című művét«. A látványos kép nagyon népszerű lett, de valójában mesterkélt és teátrális. […] Aztán bibliai jeleneteket talált festeni. A Krisztus Pilátus előtt és a Keresztrefeszítés hatalmas, meghökkentő vásznak, […] de bebizonyították, hogy Munkácsynak semmi tehetsége nincs sem a történelmi, sem a pszichológiai festészethez.” Oroszországban a mai napig él az a vélemény, hogy a legjobb festményeit Munkácsy fiatalkorában alkotta, utána csak hanyatlott mint művész és mint személyiség, eltékozolta, elárulta a tehetségét a gazdagság, a hírnév és felesége, Cécile Papier kedvéért.
Cécile Munkácsy támogatójának, De Marches bárónak özvegye volt, az esküvő után a pár nagy társadalmi életet élt, fényűző lakásukban fogadásokat, estélyeket, bálokat rendeztek. Később, pár évvel halála előtt Munkácsy így panaszkodott: „Nem voltam én soha olyan mulatós. Nem is bírtam soha. […] Hiszen egész nap dolgoztam, jólesett nekem mindig a pihenés este. […] Csendes vérű ember voltam én fiatal korom óta...” De az igazi gonosz szellem Munkácsy életében Charles Sedelmeyer volt, egy osztrák műkereskedő, akihez Munkácsyt egy tíz évre szóló szerződés kötötte, és akinek nem kis része volt a művész kizsigerelésében és lelki betegségében.
Anna Tolsztova, a Kommerszant újságírója szerint azonban a történet ennél sokkal összetettebb, és arra a kérdésre „Ki is volt Munkácsy?” nem kapjuk meg a választ a Puskin Múzeum tárlatán. „A festő és kora – a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb kurátori megoldás – írja Tolsztova a Vászon, vaku, olaj... című cikkében –, Munkácsy a 19. századi európai és orosz festők társaságában – Corot, Courbet, Millet, Knauf, Rjepin, Korovin... Ők azok, akikre felnézett Munkácsy, és akik Munkácsyra néztek fel.” A kiállítás második termében például a látogató összehasonlíthatja Millet Rőzseszedő nők (lent) című festményét Munkácsy Rőzsehordó asszonyával (balra). Megtudhatja, hogy ez Munkácsy legtöbbször reprodukált képe, érezheti, hogy Munkácsyra a barbizoni festők közül Millet és az ő sajátos realista szelleme volt a legnagyobb hatással. Aztán talán elmosolyodik A falu hőse és A korhely férj hazatérése előtt, ballag tovább, és elgondolkodik azon, jó vagy rossz műfaj-e a szalonfestészet, vagy talán a bájos Kis cukortolvaj előtt jut arra a következtetésre, hogy igenis létezik jó szalonfestészet. De Munkácsy ennél sokkal több. Anna Tolsztova szerint A festő és a jövő lehetett volna a kiállítás igazán izgalmas iránya”, mert Munkácsy, egy kis túlzással, az első fotórealista volt. A festő sokat dolgozott fotográfiával, a 
képei nagyon jók, izgalmasak, művésziek. […]Szemmel láthatóan nagyon élvezte ezt a munkát, akár híres fényképész is lehetett volna, jobb, mint Nadar. Kár, hogy a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumból egy fotó sem érkezett Moszkvába. […] Talán a vizuális Munkácsy-kód – a figurák különös dermedtsége, statikája az, ami a fotográfia hatásáról árulkodik, és üzenetet küld a jövőbe, formálja a különleges magyar formaérzéket, és megmagyarázza a magyar géniuszok nagy számát – az ország szerény méretéhez képest – a fotográfia világtörténetében.” Még izgalmasabb Anna Tolsztova feltételezése, hogy Munkácsy hatása Jancsó Miklós fekete-fehér filmvilágában is érezhető. Lehet, hogy Sztaszov túl korán írta le Munkácsyt mint egy új irányzat alapítóját, nem sikerült megjósolnia hatását a magyar művészetre, sem megfejteni a titkát.
Több orosz műkritikus feleslegesnek tartja az európai mesterek jelenlétét a Munkácsy-kiállításon, „semmit nem adnak a kiállításhoz, és semmit nem vesznek el” (Vedomosztyi), azzal, hogy megmutatják, mi volt a divat, újdonság Európában, mintha védelmébe vennék a mestert: „Igen, akkor ezt festették, így festették. […] Ez volt az internacionális stílus...” De a látogató előtt nem kell kimenteni Munkácsyt, megmagyarázni a kísérleteit, próbálkozásait, tépelődéseit, a látogatónak csak figyelnie kell nyughatatlan, repkedő, vibráló ecsetének táncát. Egy igazi virtuóz ecsetjét.
Nagyon érdekes, meglepő viszont a kiállítás orosz kontextusa – Kramszkoj, Rjepin, Makovszkij, Szvedomszkij művei –, annyira, hogy ez külön cikket érdemel.
