©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Tiszta esztétikum, eszményített szépség

Abszolút szépség címmel nyílt meg a Ludwigban az új, szovjet és orosz műveket felvonultató kiállítás, ahol a termeken végighaladva a látogató az Új Művészeti Akadémia történetének különféle korszakaival ismerkedhet meg.

A kiállítás több, mint százhúsz alkotást vonultat fel, melyek befogadása igazán komoly feladat elé állítja a látogatót: nemcsak az anyag műfaji és tematikai sokszínűsége, hanem sok esetben a kiállítóművészek szépséghez való viszonya is zavarba ejtő, olykor nem is tudjuk pontosan, hogy az esetenként giccsbe hajló, máskor a hedonizmusban tobzódó vagy éppenséggel a színpadiasság eszközeivel élő munkákat mennyire is lehet vagy kell komolyan venni.

A néző bizonyára el is veszne ebben a kiállításban, azonban Jekatyerina Andrejeva és Andrej Hlobisztyin olyan környezetet teremt számára, amelyben megfelelő távolságtartással vagy épp átéléssel tud viszonyulni ezekhez a munkákhoz. A bevezető teremben például nemcsak a szokásos általános ismertetőt kapja meg a látogató, hanem a kurátorok már itt, a kezdet kezdetén kijelölik az ideális haladási irányt, amelyről egy kisebb tábla tájékoztat, melyen nemcsak az optimális útvonal szerepel, hanem a munkák egymáshoz rendelését és az egyes termek tematikáját is megindokolják, röviden értelmezik a befogadó számára. Ez a tábla mindenképpen hasznos útmutató a néző számára, így ugyanis nem fullad bele a különféle márkajelzésű pólókban feszítő heroikus portrék, az antik jelenetekre emlékeztető olajvásznak, a maníros animációk, a digitális nyomatok, fénylő ruhadarabok, illetve a patetikus túlzásokban tobzódó, színházi illusztrációk sokaságába.

A laza kronologikus rend is segít a látogatónak eligazodni a munkák között, nem engedi, hogy a befogadót beszippantsa a munkák túlburjánzó romantikája, így ő hideg és tiszta fejjel, a szükséges távolságtartással tudja végigkövetni a kiállítást. A letisztult rendezés, a képek közötti fizikai távolságok meghagyása is ezt a célt szolgálja, lehetővé teszi, hogy a befogadó ironikusan, néhol a kurátorokkal összekacsintva, olykor a munkákat megmosolyogva járja végig a kiállítást. A tárlat végigjárása során egyébként nagyfokú humorérzékre is szükség van ahhoz, hogy megfelelően viszonyuljunk az egyes munkák komolyságához vagy éppen komolykodásához. A harmadik teremben például Natalja Zsernovszkaja díszesen keretezett fotóin és festményein Vlagyiszlav Mamisev-Monroe IV. Lajos képében jelenik meg, Irena Kukszenajte Marie Antoinette-ként tűnik fel a fotóján, a szemközti falon pedig a Kalóz Televízió egyes részei, illetve különböző szerzői rövidfilmek futnak, melyekből az új akadémista kultúra és életforma, a szerzők élet iránti romantikus és idealisztikus viszonya rajzolódik ki. Nyilván a teljes befogadáshoz szükség van arra, hogy meglássuk e munkák humoros oldalát is, máskülönben csak a döbbenetet és szörnyűködést váltanának ki belőlünk.

A fotók és filmek giccsbe hajló, barokkos modora a következő teremben is jelen van, ahol az Agnès Rammant-Peeters-gyűjtemény mutatkozik be, olyan darabokkal, mint a fekete férfibábura applikált, arany színű Goncsarov-ruha vagy az Apuleius Aranyszamár című művéhez készített illusztrációk. A következő termet a kurátorok Olga Tubreluts munkásságának szentelik, aki a klasszikus témákat egy technikailag modernnek tekinthető eljárással valósítja meg: a plexire kasírozott tintasugaras nyomatokból állítja össze poliptichonját, illetve Birodalmi elmélkedések sorozatát. Ezután jutunk el az új akadémizmus fénykorához, Oleg Maszlov és Viktor Kuznyecov munkáihoz: örök időtlenségbe merevedett alakokként, különféle antik drámák szereplőjeként tűnnek fel a festményeken, fotókon, melyek színpadiasságát a vitrinekbe helyezett jelmezek és kellékek tovább erősítik.

A kurátorok tehát néhol elidegenítő gesztusokkal élnek, máskor azonban hagyják, hogy a látogatót magával ragadja a munkák túlburjánzása. A főteremben például a vörös fal, a nagy magasságok, a szomszéd térből átszűrődő „birodalmi” zene és a büsztök falra helyezése mind-mind a művek teatralitását nyomatékosítja, a tér magasztossá, fennköltté válik. Novikov nemes anyagokból, plüssből és selyemből készült textilkollázsai, Georgij Gurjanov heroikus haditengerészei, Bella Matvejeva idealizált hercegei és Julia Strauss klasszicista vonásokat hordozó fejei el sem tudnának képzelni optimálisabb teret a megdicsőülésre. De hasonló a helyzet az utolsó teremben, ahol a kurátorok képek halmozásával érik el ugyanezt a hatást: ez a tér zsúfolásig telt a különféle munkákkal – még egy dobozszerű falrendszert is építettek a tér közepére, amelynek oldalain Novikov, Arhipenko, Egelszkij munkái szerepelnek. Itt a kurátorok elhalmozzák a látogatót az új komolyság szellemében született alkotásokkal, ebben a térben maximálisan hagyják, hogy a befogadót elkapja az új akadémizmus hömpölygése.