Felújítás – egy különleges kiállítás apropója
Németországban szerencsés kimenetelű is lehet, ha egy múzeum renoválás miatt évekre bezár: a gyűjtemény nem hogy nem kerül raktárba, hanem egyéb darabokkal kiegészülve, egy másik városban rendezett kiállítás részeként mutathatják be újra.
| Kocsis Alexandra |
2011-08-02 09:00 |
A hildesheimi dómmúzeum 2014-ig tartó átalakítása miatt a dómkincstár legszebb műtárgyai – a részben szintén renoválandó berlini Iparművészeti Múzeum (Kunstgewerbemuseum) hasonlóan székesegyházi kincstárakból (Braunschweigből, Baselből és Herfordból) származó gyűjteményével együtt, a berlini városi könyvtárból és a házigazda Bode-Museum gyűjteményéből kiegészülve – kapnak helyet a berlini múzeum alagsorában. A látogatók egyházi kincsek ilyen mennyiségben talán még sosem látott összeállítását tekinthetik meg két éven keresztül, 2012. szeptember végéig, a berlini múzeumszigeten.
Fennmaradt kincsek
A Bode-Museum alagsorába érve az ember valóban úgy érzi, jól őrzött kincstárba lép. A kevés fény megteremti az áhítatos atmoszférát – szinte már úgy érzem, a félhomály szerves része a középkori témájú időszaki kiállítások rendezési elveinek. A sötét falak előtt – a fekete mellett a visszafogott mintával díszített bíbor a középkori szemlélet szerint a legelőkelőbb, legpompásabb szín – az erősen megvilágított tárgyak kétségkívül lenyűgöző hatást keltenek. A kiállítás minimális kiegészítésekkel (a templomi kincsek szerepére rávilágító idézetek három nyelven, glosszárium és két hosszabb magyarázó tabló) a tárgyak minél hatásosabb bemutatására törekszik, melyek a kurátor Lothar Lambacher célja szerint valóban elsődlegesen művészi kvalitásukkal és pompás részleteikkel kápráztatják el a látogatót. A vitrinek nem távolítják el a műtárgyakat nézőiktől, általában körbe lehet őket járni, gondosan megfigyelni a részleteket, van elég tér, ahol érvényesülhetnek. A fényviszonyoknak köszönhetően minden tárgy tükröződik az üvegfalakon, ami jelen esetben nem zavaró, inkább kiegészíti az élményt: akár egyszerre tanulmányozhatjuk egy ereklyetartó mindkét oldalát, mintha tükör előtt állnánk.
Valóban elvész a történeti kontextus, csak azért, mert nincs minden aprólékosan elmagyarázva? A kiállítást azzal nem lehet vádolni, hogy nem látogatóbarát: a kiállítótér mögött óriási, látványos elemeket (papírból felépített vár, hatalmas méretű sárkányok és tündérek stb.) tartalmazó gyerekfoglalkoztató, a multimédia-egység mellett pedig több tárgyról is kimerítő leírás áll az idősebb érdeklődő látogatók rendelkezésére. A kiállítás célja és koncepciója szerint a kincstári hangulaton kívül nem kíván mást rekonstruálni a történeti kontextusból, s inkább művészettörténeti jelentőségükben mutatja fel a tárgyakat, azt a megváltozott értéket prezentálja, amit a részletesen megvizsgált és ismert kincsek ma számunkra jelentenek.
Mindazonáltal pontos képet kapunk arról is, mit jelentettek ezek a kincsek középkori birtokosaik számára, spirituális és anyagi értékük révén. Sőt azzal is tisztába kerülünk, hogy az 1985 óta az UNESCO világörökségébe tartozó Hildesheimben ünnepi alkalmakkor a liturgikus tárgyak egy része még manapság is használatos.
A teljesség igénye nélkül emelek ki néhány darabot. Szent Bernward püspök idejéből (1010–1015 körül) származik az a hársfa magon aranylapokból álló Madonna, melyet a hasonló, korábbi esseni aranyszobor formáit figyelembe véve egészítettek ki (a második világháborúban megsérült barokk betoldásokat, a fejeket, kezeket az 1960-as években eltávolították a testről). Ez a nagyméretű Madonna a téma egyik legkorábbi plasztikus megvalósítása a középkori Nyugaton. 1110–30 körül készült a kiállított két kisebb és egy nagyobb aranyozott réz „korongkereszt” (Scheibenkreuz), melyek az oltárt díszítették vagy körmenetben voltak használatosak. Ennek a bizánci művészetből ismert tárgytípusnak szimmetrikusan elrendezett díszítőelemei mind szimbolikus értelműek (pl. a középső nagy kő minden esetben Krisztus, az 1:8 arányban elrendezett gyöngyök a teljességre utalnak).
Nagy Arany Madonna, Hildesheim, 1010-1015 körül (Dom-Museum Hildesheim)
Szent Oswald ereklyetartóján megfigyelhetjük, hogyan áll össze 
különböző korú egységekből egy évszázadokon keresztül tisztelt tárgy: a filigrános korona 1000 körül készült, melybe elöl antik római gemmát foglaltak bele; felső kupolás része 12. századi; alsó, gravírozott táblácskái az 1300 körüli időből származnak. Utóbbi lapocskákon magát a szentet, illetve angol királyok niello vagy gravírozott figuráit láthatjuk, gótikus stílusban. Antik gemmák felhasználása más kiállított darabokon is megfigyelhető. A Kunstgewerbemuseum legrégebbi középkori ötvösműve, egy erszény alakú 8. századi ereklyetartó a herfordi Szent Dénes-templomból, egyik oldalán drágakövek mellett szintén tartalmaz négy, befoglalt bakkhánsokat és szatírokat ábrázoló gemmát. A legkorábbi, még kevésbé maradandó és drága anyagokból készült ereklyetartók formáját követő tárgy lehetséges, hogy Nagy Károly ajándéka volt Widukind szász hercegnek, akinek megkeresztelésénél a császár jelen volt mint keresztapa. A pogány jelenetek mellett természetesen Krisztus, Mária és az angyalok domborműve sem hiányozhat az „erszény” másik oldaláról.
Szent Oswald fejereklyetartója, 1185-1189 körül (Dom-Museum Hildesheim)
Érdemes kitérni a kiállításon összegyűjtött tárgyak sorsára, ugyanis a hildesheimi dómmúzeumból származó együttesen kívül (melyet a 9. század óta ugyanott őriznek és gyarapítanak) egyetlen tárgy sem maradt fenn eredeti helyén, hanem s
zétszóródott a reformáció, majd a szekularizáció révén, s végül néhány esetben szerencsés módon múzeumban kötött ki. I. Barbarossa Frigyes 1160 körül készült gravírozott feliratos keresztelőtálját például egy kanonok szerezte meg az 1803-as szekularizáció után egy vesztfáliai kolostorból, s az ő hagyatékából került Goethe közvetítése révén 1819-ben Maria Paulowna weimari hercegnő tulajdonába, majd 1933-ban a berlini múzeumba.
I. Barbarossa Frigyes keresztelőtálja a cappenbergi premontrei kolostorból, 1160 körül (Staatliche Museen zu Berlin, Kunstgewerbemuseum)
A Welfek kincse
Az Iparművészeti Múzeumból érkezett tárgycsoporton belül külön érdekes, aktuális kérdéseket is felvet az ún. Welfenschatz, a Welf-dinasztiáról elnevezett együttes. A név ellenére itt nem a család világi, házi kincstárára kell gondolnunk, a braunschweigi Szent Balázs-templomból csak később, a 1671-ben kerültek a tárgyak a Welfek birtokába, miután Johann Friedrich herceg elfoglalta a várost. A család sorsa azonban már korábban összefonódott a kincsekével, hiszen az adományozók között is szép számmal megtaláljuk őket. A Bode-Museumban is megcsodálható Szent Demeter-ikont a hagyomány szerint Oroszlán Henrik szerezte meg a braunschweigi templom számára 1172-es szentföldi zarándoklata során Konstantinápolyból. Szelíd Ottó herceg 1339-ben készíttette halott felesége, braunschweigi Ágnes emlékére az egyik oldalán gótikus stílusú gravírozott képpel, a másikon különböző anyagokból készített ereklyetartó táblácskákkal díszített plenarium (liturgikus kézirat, mely mise során felolvasandó szövegeket tartalmazta) kötéstábláját. A hátlapon ott látjuk a térdelő Ágnest és Ottót donátorként Szent Blasius vagy Balázs, a braunschweigi dóm védőszentjének oldalán. Az előlap anyaga valószínűleg egy világi tárgy átalakításából származik: Ágnes nagybátyja, karintiai Ottó birtokolt egy olyan előkelő sakk-készletet, melynek mezőit vörös jáspisból és hegyikristályból faragták ki. Ezt a sakktáblát szedték minden bizonnya
l darabjaira, és alakították ki belőle a pompás liturgikus tárgyat. A jáspisnégyzetek mellett egy keresztereklyét tartalmazó kis mezőt, illetve az udvari élet jeleneteit ábrázoló velencei pergamenminiatúrákat figyelhetünk meg, melyek közül az egyik éppen a sakkozó előkelő társaságot, tehát a drágakő eredeti felhasználási módját is megmutatja.
Szelíd Ottó herceg plenáriuma, 1339 (Staatliche Museen zu Berlin, Kunstgewerbemuseum) - részlet a kötéstábla előlapjáról
A hildesheimi korongkeresztek mellett egy nem kevésbé szokatlan tárgy tűnik fel a braunschweigi darabok között: egy 12. század végi kupola-ereklyetartó, mely valószínűleg Kölnben készült egy másik, nagyon hasonló darabbal együtt, melyet a londoni VAM őriz. A zománccal és rozmáragyar domborművekkel díszített ereklyetartó restaurálása 1994-re fejeződött be, 2006-ban londoni párjával együtt kiállították Berlinben, részletes katalógus készült róla.
Múzeumi etika: honnan származnak a kincsek?
Még számos jelentős történeti és művészi értékű tárgyról lehetne néhány sorban megemlékezni, melyek miatt feltétlenül érdemes megnézni a kiállítást, azonban egy elgondolkodtató témával zárom inkább a beszámolót. A Welfek kincsének története 1671 óta bővelkedik izgalmakban. Sokáig egy hannoveri kastélykápolnában őrizték, 1803-ban Napóleon csapatai elől a londoni Towerbe menekítették őket.
Kupola-ereklyetartó, 12. század vége (Staatliche Museen zu Berlin, Kunstgewerbemuseum), háttérben a korongkeresztek, 1120-1140 körül (Dom-Museum Hildesheim)
1862-ben nyílt meg a közönség számára a Királyi Welf Múzeum Hannoverben, ahol mind a 143 darabot tanulmányozni lehetett, persze nem akárkinek, aki az utcáról betévedt, csak a család előkelő vendégei számára volt szabad a bejárás. 1866-ban, amikor Poroszország elfoglalta Hannovert, György király Ausztriába menekült száműzetésbe, ahol a család bécsi kastélyába szállították az ereklyekincset, majd a világháború alatt Svájcba, egy banki trezorba menekítették. A család pénzügyi gondjai miatt 1930-ban négy frankfurti műkereskedőből álló konzorcium vásárolta meg a gyűjteményt, 39 műtárgyat árveréseken értékesítettek is különböző múzeumoknak, illetve magánszemélyeknek. A maradék 42 darabot az állam vásárolta meg az Iparművészeti Múzeumnak 1935-ben. 2008-ban az egykori zsidó származású műkereskedők leszármazottai ügyvéd útján megkeresték a múzeumot, s az egykori állami vásárlás körülményei után érdeklődtek. Hosszabb cikkeket olvashatunk az ekkor megjelent állásfoglalásokkal kapcsolatban (a listát lásd az írás után), vajon mennyiben tekinthető az áron aluli állami vásárlás a náci idők egyik „műtárgyrablásának”. A múzeum a történeti dokumentumok részletes vizsgálatát ígérte, majd arra hivatkozott, hogy a műkereskedők a gazdasági világválság miatt kerültek olyan helyzetbe, hogy nem maradt más választásuk, mint az állam által kínált áron eladni a kincseket. Anélkül, hogy állást foglalnánk, érdemes talán elgondolkodnunk a nagy európai múzeumok erkölcsi dilemmáján, honnan származnak a tárgyak, s kinek a tulajdonát képezik, hiszen ez a probléma nyilvánvalóan nem csak a náci időkkel kapcsolatban áll fenn.
A vitáról megjelent cikkek:
További cikkek a kiállításról:
