©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Ismeretlen útvesztőkben

Autizmus és kortárs művészet: a Magyar Nemzeti Galéria rendhagyó kiállítása szeptember közepéig tekinthető meg.

A Privát Labirintusok című tárlaton autizmussal élő alkotók művei mellett kortárs képzőművészek munkáit is láthatjuk. A kiállítás kurátorai, Tarr Hajnalka és Százados László olyan helyzetet teremtettek, amely az egyenrangúként kezelt tárgyak révén egyszerre kérdez és bemutat: „a hangsúly a művek közötti párbeszéd lehetőségének megteremtésén van, amely éppúgy vezethet a kortárs képzőművészetről alkotott vélemények árnyaltabbá tételéhez, mint az autizmusról alkotott kép sztereotípiáktól való megtisztításához, pontosításához.”

Vizuális gondolkodás és elmeállapot

A 19. század utolsó negyedében formálódó művészettörténet jeles személyiségei egy korábban kevéssé kutatott, sőt mellékesnek tartott művészeti jelenség, az ornamentika, azaz a felületdíszítés kutatásában keresték saját diszciplínájuk alapvetéseire a választ. Komplex művészetelméletet felállítva, a főként drezdai és bécsi városépítészeti tevékenységéről ismert Gottfried Semper az ornamens eredetét a textilis jellegű művészetekkel hozta összefüggésbe. Ebben a rendszerben a díszítmény jelentősége egyszerre keresendő a struktúra megalkotásában, illetve leplezésében. Az öltözék tagolja és hangsúlyozza az alakot – elrejtve a mezítelenséget. Semper véleménye szerint az ornamenst a szövetek végességének, így töredékességének orvoslására kényszerből létrejövő varrás hívta életre. Az egyik textúrából a másikba történő átvezetés, a kényszeres komplexitás az, ami a tektonika előfeltételévé teszi az ornamenst.

Szemben a materialista nézetekkel, a bécsi Alois Riegl 1893-as Stilfragen című művében az ornamenst nem technikai szempontból vizsgálja. Az ornamens az ember immanens művészi teremtő hajlamának megnyilvánulása, mely folyamatosan munkálva jelen van mindannyiunkban. A valóságos természeti elemek reprodukálása, újraalkotása hozta létre a kétdimenziós művészet legfontosabb alapvetését: a körvonalat. A vonal ritmikus és szimmetrikus elrendezése, eleve: a valóságban nem tapasztalható forma és módszer alkalmazása szimbolikus, elvonatkoztatásra képes gondolkodás létét feltételezi.

A művészet kezdeteit az elmúlt század felfedezéseinek tükrében egyértelműen a figurális ábrázolások között keressük. Amikor az 1990-es évek közepén Franciaországban Lascaux-nál 13 000 évvel korábbra datálható barlangfestményeket találtak Chauvet és Cosquer közelében, E. H. Gombrich mint egy régóta élő, fejlődő művészeti hagyomány kiváló emlékeit írta le őket. Figyelmet érdemel azonban az angol filozófus, Nicholas Humphrey feltételezése is. Véleménye szerint a művészet ezen korai korszakában a szimbolikus formától épphogy távol állt. Humphrey az emberi elme egy teljesen más stádiumát látja esetükben: mégpedig azt a vizuális gondolkodást, amely nem a bölény univerzáléját, nem a vadászatot mint tevékenységet örökíti meg, hanem olyan létezőket állít egymás mellé, amelyek az alkotó individuális megfigyeléseinek köszönhetően mélyen megragadtak elméjében. Elméletét szorosan összekapcsolja a kortárs autista művészek sajátosságaival. Humphrey az autistáknál kimutatható vizuális gondolkodást a kőkorszaki emberiség egészére vonatkoztathatónak tartja; illetve továbbmenve, fordítottan arányosnak a verbális kommunikáció fejlettségével. Ilyen értelemben az őskori ember vizuális érzékenysége a rajzot avatja anyanyelvvé – szemben a beszéddel, ahogyan azt Gombrich állítja.

Előbbiekkel arra kívántunk utalni, hogy a vizuális gondolkodás, az egyes megfigyelések egymás mellé állítása egy bizonyos elmeállapot jellemzője: azé, amely napjainkban leggyakrabban az autizmussal, avagy annak valamely típusával élőknél figyelhető meg. Egy vizuális gondolkodó nem képes ideákkal, elvont fogalmakkal kapcsolatot teremteni. Általánosítás helyett már megismert, egyedi létezőket helyez egymás mellé, azonban soha nem egyesíti őket. Az egyedi képek, objektumok részletes tanulmányozásának képessége, egyes kérdések kimerítő jellegű körbejárása, az elmélyülés – mind az autizmussal élők sajátosságai közé tartozik. Mindez összevethető olyan, napjainkban folyó kutatásokkal, melyek szerint az autizmus egyik kiváltó oka az agyi idegi információátvitel lassúsága lehet. Több autista számolt be arról, hogy érzékelése esetenként csak állóképekből tevődik össze: „Amikor fiatalabb voltam, soha nem gondolkoztam el azon, hogyan tudnék beilleszkedni a többiek közé, mivel nem vettem észre, hogy az emberek mások, mint a tárgyak” – írja Therese Joliffe.

A kontextus ereje

Tudatosan létrehozott, egységes stíluskategóriai meghatározással tipizált autista művészetről – mondjuk az art brut ellenében – nem beszélhetünk. Nem csupán a stílusok, módszerek diverzitása (mellyel kapcsolatosan a fentebb felvillantott riegli paradigmában is érdemes lehetne tovább gondolkodni), hanem a tudatos alkotói aktus hiánya is köthető ehhez. Az autizmussal élők alkotásait minden esetben a kontextus teszi művé. Fel kell őket fedezni, ahogyan tette ezt a lovakat rajzoló Nadiával a hetvenes években pszichológusa, Lorna Selfe; és ahogyan tanárai alkotásra biztatták a mára világhírűvé vált Stephen Wiltshire-t, aki emlékezetből képes hatalmas várospanorámákat megrajzolni. Bizonyos formai azonosságok kimutathatók ösztönös szinten az alkotók között – mint a szerialitás, az ismétlés, vagy a geometrikus formák használata –, azonban a spontaneitás megőrzése, valamint az egyéni hangvétel kialakítása egyre hangsúlyosabbá válik a művészetterápia során.

A Privát Labirintusok esetében egy hosszú évek óta folyó, valamint már megvalósult projektekkel is büszkélkedő együttműködés újabb fejezetét szemlélhetjük meg (bővebben itt), melynek esetében tökéletesen egyedi koncepcióval találkozunk. Tarr Hajnalka kurátor hangsúlyozta, hogy számára kifejezetten fontos volt a helyszín, az a kontextus, amelyben nem csupán az autizmussal élő alkotók, hanem a kortárs művészek jelenléte is „meglepőbb” lehet, mint akár egy fővárosi galériában (illetve az is, hogy így egymást „rántották” ebbe a kiállításba).

„Empátiatréning”

A tárlat Sugár János szavaival élve „empátiatréning” és „szolidaritási gyakorlat”, ahol leginkább a nézőtől függ, hogy mennyire merül el ezekben a világokban, a szociális ingereket egyfajta rendszerbe, szabályok közé rendező művekben; melyek tulajdonképp nem is annyira műalkotásnak, mintsem „menedéknek”, „az elveszettség, a szorongás és a tehetetlenség érzésével szemben az állandóságért, a biztos támpontokért folytatott küzdelem” merőben eltérő esztétikai kategóriákat felvonultató stációinak tekinthetők. Tökéletes megértésről a művek mögött álló sorsokban, személyes indíttatásban való teljes elmélyülés esetén sem beszélhetünk – viszont a megérteni akarás vágya, a nyitás egy másik nézőpont felé új lehetőségeket nyithat meg mindenkiben.

Aktív párbeszéd

Az, hogy a két különböző közegből érkező műveket egymással vegyítve, különösebb megkülönböztetés nélkül helyezték el, aktív párbeszédre ad lehetőséget. Meglepő, bár nem váratlan az a megannyi formai egyezés, melyet a tendenciáktól magukat megfosztó kortárs művészek, valamint a hagyományoktól független autista alkotók munkái között fellelhetünk. A kurátori koncepció alapján párhuzamba állított művek között igen széles spektrum tárul elénk. Lakatos Renáta horror vacui telesatírozott színmeditációi, geometrikus ornamensei mellett érdekes kontrasztot (avagy párhuzamot?) alkot Szíj Kamilla nagyméretű satír-rajza, aki a technikai perfekciót és kiszámítottságot szertelennek tűnő installációval (gombostűvel, szakadó, gyűrődő sarkokkal) ellensúlyozva teszi még feszítettebbé. A vizuális memória dokumentumainak foghatók fel Bárdfalvi Zsolt autista tárgyképei, melyek egy-egy kiragadott létezőt ábrázolnak. Egyértelműen más indíttatásból, azonban hasonló eredménnyel készíti mai társadalmunk jelentéktelen – viszont elengedhetetlen – kellékeiről akvarelljeit Fischer Judit. A Fekete Mártonról készített dokumentumfilm esetében direkt külső hivatkozás is megjelenhet: a játékbuszok után valódi járművet összekötöző fiút mintha ugyanaz a tényező ösztönözné, mint Cristót a csomagolásra.

Mind figurális, mind absztrakt művek esetében beszélhetünk további kontrasztokról, hasonlóságokról, valamint finom árnyalatbeli eltérésekről, melyek a kiállított autizmussal élő alkotók, valamint kortárs művészek munkáit formai alapon egymás mellé állíthatóvá teszik. Az ok és a cél nem azonos. Mindezt azonban könnyedén áthidalhatja az a tény, hogy az alkotás okát vagy célját kutatva napjainkban talán bármely két mű közötti összehasonlítás esetében eltérő eredményt érnénk el.

Bővebb információ a Magyar Nemzeti Galéria honlapján!