Amikor kezembe vettem a több mint 300 oldalas könyvet, arra gondoltam, végre, valaki „közülünk”. Valaki olyan ír múzeumról, kiállításról, aki ott van és csinálja. Nem mintha nem lehetne jót és jól írni „kívülállóként” – sőt olykor többet észrevesz, vagy éppen mást, aki nem belül van –, mégis nagyon hiányzott már ez a könyv, mely bár a gyakorlatról (is) szól, elméleti munka. Tudományos munka is, hiszen doktori értekezésként született. De vajon betölti-e azt a hiányt, amit óhatatlanul éreznek a múzeumi terepen működők? És éppen most, kérdezhetnénk, amikor az országos múzeumok hatalmas adósságokkal küzdenek, a létükért, helyükért harcolnak; a megyei múzeumok sorsa pedig meglehetősen bizonytalan. Furcsának tűnhet ilyenkor elméleti kérdésekkel foglalkozni.
Ha csak a tartalomjegyzéket nézzük, első pillantásra kirajzolódik a rendszer, a feldolgozás rendszere. Rögtön szembesülünk azzal, hogy a téma – múzeumok, kiállítások – milyen sokféle. A szerző már az elején ítél a megállapításában: a művészeti múzeumok és kiállítások presztízse világszerte nagyobb a „társadalmi” múzeumok „megszólalásainál”. A társadalmi kifejezést én tettem idézőjelbe – ez a szó azonnal érzékelteti, hogy még a múzeumtípusok elnevezésében sincs szakmai közmegegyezés. Rögtön eszembe jutott az is, mennyire nem általánosítható ez – csak egy példa ugrott be, a berlini DHM Hitler-kiállításának milliós látogatottsága. Már amennyiben a presztízst látogatói statisztikákban mérjük – és úgy tűnik, ez egyre inkább így van.
A tipizálás megtörténik, és a kötet a továbbiakban ehhez igazodik. És ebben a kérdésben nincs értelme a szerzővel vitába szállni – felállít egy rendszert, s abban következetesen halad. Szembesíti az olvasót azzal a lényeges változással, amely az elmúlt két évtizedben történt a múzeumok világában. Miért jöttek létre, mit jelentettek egykoron, mi a szerepük, feladatuk most? „A múzeum a krónikás, a kiállítás pedig a krónika.” Ha ez igaz, akkor az idő fontos tényező. Az idő múlása valóban haladást és fejlődést jelent?
Az elméleti téziseket gyakorlati példák sora illusztrálja. Itt vált számomra igazán élvezetessé a kötet – nemcsak azért, mert ezeket a példákat jól ismerem, mondhatnám, belülről, résztvevőként, segéd- vagy társ-létrehozóként, hanem azért is, mert roppant szemléletesen, találóan és kritikusan láttatja velünk a szerző azokat a problémákat, amelyek egy része mindmáig nem megoldott ezekben a kiállításokban. Az elmúlt két évtized állandó kiállításai ezek, olyan intézményekben, mint a Magyar Nemzeti Múzeum, a Terror Háza vagy a Holokauszt Emlékközpont.
A módszer vizsgálata elsődlegesen fontos: ha már krónikás a múzeum, és a kiállítás krónika, ítélkezhet-e ez utóbbi? Vagy elemezzen? Csak…
A kötet témái úgy sorakoznak előttünk, hogy alapkérdések nem tisztázottak mindmáig. Mi a múzeum célja, feladata, lehetőségei a 21. században? Mit jelent a kiállítás a 21. század – sokféle – múzeumában? Különösen fontos lenne ezt a kérdést tisztázni, amikor a kötet a kortárs gyűjtéssel és bemutatással foglalkozik. Ebben a második részben egy percig nem feledhetjük, hogy a szerző néprajzkutató, néprajzzal foglalkozó múzeumi szakember. Ez egy szűkebb kör a tágabb témán belül – de itt is kikerülhetetlenül szembejönnek velünk az alapkérdések. Nehéz úgy lépkedni a lépcsőfokokon, hogy alattunk jó néhány hiányzik.
Megszületett tehát egy fontos, hiánypótló munka. De hol vannak az előzmények? Miért olyan kevés az egyre fontosabbá váló szakma magyar nyelvű szakirodalma?
És így is örülhetünk, mert olyan szakember tett most meg egy fontos lépést, aki „benne van”. Ráadásul módja is van rá – mivel ő a „Frazon-jelenség”. Elég idős ahhoz, hogy ne tarthassuk pályakezdőnek, gyakorlott, jelentős feladatokat kapott és vitt már véghez, s jóllehet megvannak a feltételei annak, hogy vezető pozíciót tölthessen be a múzeumi terepen, ő megmarad „független, szabad” muzeológusnak. Ebben a helyzetben volt lehetséges ezt a kötetet megírni.
Meglehet, furcsára sikeredett e könyvismertetés. Éppannyira nem „hagyományos” recenzió, mint amennyire a tárgya sem az. El kell olvasni a könyvet, lehet vitatkozni arról, jó-e, hogy a borítón és a lapokon az illusztrációk karikatúrák, kell vitatkozni a könyv állításairól, tartalmáról. És főként – folytatni kell ezt a munkát.
Frazon Zsófia: Múzeum és kiállítás – Az újrarajzolás terei
Gondolat Kiadó – PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék
Budapest–Pécs, 2011
