©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Popra járunk

A nyugati világon végigsöprő heveny pop-art-láz Budapestet is elérte: a Ludwig házaspár gyűjteményének legbecsesebb, hatvanas évekbeli darabjai Köln és Bécs után nálunk landoltak.

A budapesti Ludwigban Tímár Katalin koncepciójának köszönhetően alighanem az egész sorozat legizgalmasabb bemutatóját láthatjuk – hozzáértve még a londoni Tate nagyszabású, szintén ősszel nyílt tárlatát is.

A magyar kurátor ugyanis merészen átlépte a pop-art merev határait, és a korszakot egyfajta közös értelmezési mezőként kezelve, The East Side Story alcímmel megtoldva, a Ludwig múzeumoktól kölcsönzött törzsanyaghoz hozzátette a hazai, sőt a volt szocialista blokk többi országának pop-artra hajazó munkáit. Tette mindezt olyan elegánsan, hogy nem csupán a főcsapás-kiegészítés-hierarchiát sikerült meghaladnia, de még azt is feltárta, hogy a pop-art valódi humora, húsba vágó szellemessége éppen a vasfüggönyön innen szárnyalhatott igazán. A hatvanas évek levegőjében ugyanis másféle szelek fújtak Anglia és a tengerentúl, mint Közép-Európa keleti vége fölött. Ott az absztrakt érzelmi kitöréseibe belefásult művészet találta meg magának a fogyasztói társadalom legbanálisabb tárgyait, és azok felnagyításával, sorolásával, ikonizálásával teremtett meg egy újfajta önkifejezési nyelvet. Itt a diktatúra kötelező csendje és szürkesége, a hiánygazdaság, a hazug szólamok érlelték a távolságtatást, kiegészülve persze az akkor már kicsit jobban követhető nyugati mintákkal. Az irányzat, amelyet Robert Rauschenberg úgy határozott meg, hogy képein a valódi világ részei szerepelnek, ott és itt más-más valóságszeleteket applikált a művekbe. Bár a budapesti kiállítás kevés szöveggel, meglehetősen iskolás didaktika szerint elemzi a pop-art tipikus eszközhasználatát, témamerítését és jellegzetességeit, a kiválogatott művek együtt sokkal többet árulnak el a korról és ideáljairól, mintha csupán a pop-art klasszikusan értelmezett keretein belül maradtak volna. És miközben nem tagadhatjuk, hogy az évad alighanem legnépszerűbb hazai kiállításán Andy Warhol, Rauschenberg, Tom Wesselmann vagy Claes Oldenburg a húzónevek, a hatvanas évek szellemi állapotát a legplasztikusabban talán mégis inkább Szenes Zsuzsa piros-fehér-zöld fonalból szőtt őrbódé-melegítője tárja fel, ami nem csupán anyaian bölcs válasz a pop-art macsó hangsúlyára, de a népi tradíciók, a fogyasztói közhelyek, a totális lázadás és az irónia olyan ötvözete, amely a felvonultatott világsztárok műveiben gyakran csak egyenként, tételesen van jelen.

De ne szaladjunk előre. A Ludwig két teljes emeletét megtöltő tárlat szépen egyensúlyoz a tételes művészettörténeti korszakismertetés és a szabadjára engedett őrület között. Kapunk Campbell-konzervet és plafonon lebegő ezüst lufipárnákat, Miska-kancsót Korniss Dezsőtől és piros-fehér-zöldeket Pinczehelyi Sándortól. Natalia L. L.-nek az Ernst Múzeumban néhány éve alaposan körüljárt szexualitása most egy banánra korlátozódik, viszont annál izgalmasabb Stano Filko gumimatracra festett női aktja. Végigjárjuk a jellegzetesen pop-art kollázsok eszközváltozatait a sajtótermékektől a gyufaszálakig, a fröccsöntött environmentek cinizmusától eljutunk Jasper Johns tárgykollázs-szatírájáig, ahol a kritikus mosolyát egy óriási fogkefére tűzött arany fogkorona villantja fel, de a Beatlest, Rolling Stonest hirdető gyufaskatulyákig is. Tom Wesselmann Nagy amerikai aktja keresztbe fekve tárja szét a lábait a műanyag tárgyakból elrendezett, tip-top szobabelső subával dekorált falán, miközben Hopp-Halász Károly Stelázsi-múzeumában befőttesüvegekbe szorulnak a korszak nagy műtörténeti ikonjai. Roy Lichtenstein raszterpontokból összeálló Vickyje végtelen telefonbeszélgetést folytat, Konkoly Gyula pedig kétméteres sárga telefonkagylót állít a térbe. A vietnami háborúra a „keleti blokk” ötvenhat és a prágai tavasz emlékezetével válaszol, itt van Lakner László bátor vászna, a Forradalmárok kivégzése, és Szentjóby „csehszlovák rádiója”, a becsomagolt tégla 1968-ból. Együtt, egymás mellett bizony dada a javából. Erős művek a pop-art határvidékéről, de nem érezzük, hogy kitérnénk a főtémából. Hiszen a hatvanas évek nagy megrázkódtatásai egy-egy tárgyban vagy nagyon is tárgyszerű festményben ugyanolyan kíméletlen távolságtartással beszélnek a jelenről, mint Oldenburg itt egészben felépített, gigantikus Egérmúzeumának tárlókba tett sok száz hulladék-tárgya.

A kiállítás tehát nem csupán „goes pop”, hanem ezt gazdag és rendkívül szellemes utazássá varázsolja a néző számára. Fontos még megemlíteni azt az ötletet, amivel a Ludwig a középiskolásokat is bevonja a látogatók körébe: a holnapjáról letölthető tanári segédanyag révén jól használható támpontokat kínál egy múzeumi tanórához, és ezzel megtalált egy olyan nyelvet, amelyet ma tanárok és diákok már alig-alig használnak közösen, és még ennél is ritkábban a művészet témájában.