©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Mű, tárgy, ösvény, ablak

Október közepén nyílt meg a Néprajzi Múzeum 1991 óta látogatható "A magyar nép hagyományos kultúrája" című állandó tárlat új műtárgyösvénye, ABLAK címen. A megnyitón Mohay Tamás beszélt a múltról és a jelenről.

Annak idején tizenöten dolgoztunk rendezőként az 1991 júniusában megvalósult munkában, A magyar nép hagyományos kultúrája című új állandó kiállítás létrehozásában. Közülünk ketten már nem élnek, kilencen a Néprajzi Múzeum nyugdíjasai, és ma csak Szuhay Péter és Lackner Mónika dolgozik a múzeumban – utóbbi a mostani ösvény kialakításában is részt vett.

Huszonnégy év

Egy múzeum életében 24–25 év nagyon nagy, egyúttal nagyon rövid idő. A Néprajzi Múzeumban kiállítások sokasága jött létre, új meg új tudások, meglátások és gyűjtések. Négy igazgató váltotta egymást, új munkatársak érkeztek, régiek távoztak, mégis, minden olyan ismerős, olyan „azonos” itt. Immár negyven éve léphetünk be ebbe az épületbe úgy, hogy a Néprajzi Múzeumba jövünk. Talán lassabban telik itt az idő? Vagy csak az érzi ezt így, aki már húsz éve nem dolgozik itt?

Egy huszonnégy éve álló kiállításba nem lehet beépíteni sem az azóta eltelt negyedszázad, sem a másfél évtized szakmai eredményeit, muzeológiai meglátásait, új ötleteit. Lebontani és újat építeni: ugyancsak nem reális. Úgy hagyni, ahogy van, ki tudja, még mennyi ideig: komoly figyelmetlenség, már-már a meggondolatlan elhanyagolás jele. Meg lehet próbálkozni a nyakába akasztani valami szép, látható, ám nem hivalkodó láncot. Valami ilyesmit tettek a rendezők, Frazon Zsófia és Lackner Mónika. Utóbbi benne volt az eredetiben, előbbi nem. Most ő vállalkozott arra a hálás-hálátlan feladatra, hogy ötletgazdája legyen annak, amit nyár óta láthatunk ugyan, de csak most nyitjuk meg.

A cél az volt, hogy a meglévő kiállítás megtartásával a látogató számára érzékelhetővé váljék az az út, amelyet a múzeum az elmúlt 15–20 évben megtett: „a friss kutatások, a módszertani megújulás, a gyűjteménykritika, a társadalmi érzékenység és a reflexió: azok a tudások, amelyek ma már meghatározzák a múzeumi munkát”. Ehhez az ABLAK metaforát választották: ezen keresztül látunk rá mindarra, ami odakint van, vagy ezen keresztül láthatunk rá rejtett zugokra, ha befelé nézünk rajta. Néha nem dönthető el egyértelműen, hogy az ablak melyik oldalán állunk, bentről nézünk kifelé, vagy kintről nézünk befelé. Noha az ablak statikusnak látszik, vonatra ülve azonnal egy mozgókép keretévé válik, s ha ez a vasúti ablak mindarra utal, ami a hagyományos paraszti kultúrát (is) átrendezte – az iskolával és még oly sok más társadalmi tényezővel együtt –, akkor máris helyben vagyunk.

Metaforák és példák

Ez a muzeológiai munka egyszerre „ABLAK” és „MŰTÁRGYÖSVÉNY”. Játsszunk el kicsit ezzel az ötletes páros metaforával. Ablaktól ablakig ÖSVÉNYEKET járunk be. Ablak, ablakok sora a kiállítás egy-egy szeletére. És amit ez az ösvény, ezek az ablakok mint kommentárt hozzáillesztenek a kiállításhoz, az ezen túl még más is: egyfajta ajtósor, szám szerint tizenhárom. Kevés olyan helyzet van, amikor ablakokon átmegyünk, ezt inkább ajtókkal, kapukkal szoktuk megtenni. Az itt elhelyezett ablakok egyúttal ajtók, kapuk ablakai: átmegyünk rajtuk, a magasabbak önkéntelenül is kicsit meghajtott fejjel; de meg is állunk bennük, rövid időre részévé válunk az installációnak, akár a kiállításnak is, mert elolvasunk egy szöveget, megnézünk egy tárgyat, amelyek ezekben az igen ötletesen kialakított ablakokban találtak helyet.

Ez a lánc, amely megifjítja az állandó kiállítást, ez az ösvény, amelyen végigmehetünk, néhány igazán jó ötletet hoz elénk. Ilyen a deszkás cipő: formájával, a benne szinte hallható sajátos gördeszka-zajjal, szinte érezhető cipő-illattal, modernségével szinte provokatív a népviseletek mellett, de a szöveg átíveli a távolságot. Ez is, az is megformált közösségek összetartást kifejező viseletdarabja. Kitűnő a zacskó só Orbán Ferenctől Átányból. Ez egy olyan tarisznya része volt, amely egy birtokszerzésre törekvő, városi munkát saját koszton vállaló falusi munkásemberé volt, aki azért dolgozott a falujától messze, hogy aztán odahaza „korrekt paraszt” lehessen. Annál sokkal több lett, Fél Edit és Hofer Tamás világszerte ismert és elismert monográfia-trilógiájának egyik kulcs-adatközlője. A régi, megnagyított fotók között a szekér melletti étkezésről ez a sós vászonzacskó: igazi kontrapunkt, a zene egy másik szólama, harmonikus együtt-hangzásban. Említhetnénk a többit is, a selejtgödörből való tányért Mezőcsátról, a helybéli önkéntesekkel való együttműködés szép példáját; a similabdát a maga esendőségében, mulandóságában és mindebbe belesűrített sokszólamúságában. Vagy a népviseletes babaruhát, amely a similabdához hasonló esendőségben foglalja magában a 20. század megannyi tapasztalatát élettörténetekről, traumákról, emlékezetről és ragaszkodásról. Még az indonéziai furulya is megtalálja itt a helyét, ha arra gondolunk, milyen sokféle kultúrában találunk egészen hasonlóan megformált tárgyakat tízezer kilométerekre egymástól. A Finta Ilonának 1768-ban készített festett láda a kalotaszegi menyasszonyi bútorok és templomi bútorzat közé helyezve egyszerre szól történeti stílusok egymásra rakódásáról (a szó legszorosabb értelmében, hiszen ezt a ládát száz évvel a „születése után” átfestették), a falun megragadható ízlés alakulásairól, és arról, hogyan lehet tárgyak díszítményeinek eredetét az ikonográfia mikrofilológiai módszereivel feltárni (hiszen a ráfestés alatt feltárt minták édestestvérei annak, amit id. Umling Lőrinc keze munkájaként ismerhetünk). A mohácsi busókat szuvenír bögrére maszkírozó bögre mi más, mint egymásra torlódó gondolatok, kereskedelmi érdekek és muzeológiai törekvések érdekes egyvelege. Egyszóval aki ezt az ösvényt figyelmesen bejárja, szellemi magasságokba és kulturális mélységekbe juthat el.

A tárgyak alá helyezett szövegek erős hangsúlyokkal terelik a figyelmet a kiemelt szavak, fogalmak irányába: installáció, módszertani megújulás, kommentár, aztán mindegyik ablakban négy-öt hasonló újabb következik. A látogató megérezheti, hogy itt aprólékosan átgondolt tartalmakkal szembesülhet, ha van elég dereka és türelme lehajolni, szemüvegét elővenni, és a nehezen olvasható szövegeket végigböngészni.

Az idő és a történetiség

Az a törekvés, amely a műtárgyösvény/ablak készítőit vezeti, azok a célok, amelyeket maguk elé tűztek, egyszerre fiatalítja meg és „öregíti” a régi kiállítást. A modern installáció, a vaskeret és a vastag plexitokok, a hozzáillesztettség erős hangsúlyozása, a hosszabb, szinte már kisesszé jellegű magyarázószövegek mondhatni fiatalosak; mégis öregítenek valamit a régi kiállításon, mert az újdonság vonzerejét áthozzák erre az oldalra, és a még álló régi kiállítást egy erős mozdulattal mintegy „betolják” a múltba. Innen nézve az állandó kiállítás egy kimerevített kép a magyar nép hagyományos kultúrájáról, amely nélkülözi a sokszínűség és integráció narratíváját, „szinte egyáltalán nem érinti a történetiséget és a folyamatokat”, hanem homogénnek tünteti fel a jelenségeket.

Jó hírem van: ezek az újító törekvések a huszonöt-harminc évvel ezelőtt aktív, az állandó kiállítást megrendező néprajzi muzeológusgeneráció gondolkodásában is meghatározó szerepet játszottak. Azok, akik megelőzték őket, és akik az állandó kiállítás első rendezőkönyvét megalkották, ugyancsak újítók voltak. Leginkább szembetűnő ez a történetiséget illetően: igen, Hofer Tamás éppúgy, mint Hoffmann Tamás, Fél Edit éppúgy, mint Morvay Judit történetiséget és folyamatokat láttak, meglehetős tisztán, és ezt a tisztánlátásukat akarták múzeumi kiállítássá formálni. Nem rajtuk múlt, hogy nem sikerülhetett nekik, és még az állandó kiállítás megvalósítása előtt eltávoztak, vagy kiöregedtek a múzeumi munkából. Követőik példaképként néztek rájuk, és egy-egy hírmondóba itt maradt képviselőjükkel, mint Kresz Mária, még együtt dolgozhattak.

A kiállításban a sokszínűség és az integráció narratívája mindjárt az első teremben megjelenik. Itt korántsem csak színes népviseleti babák láthatók, hanem jól átgondolt elrendezésben az az etnikus tagoltság, amely a 19. század végének Magyarországát jellemezte, mégpedig hozzávetőleg éppen abban az arányban, ahogy az akkor volt: fele magyar, fele nem magyar figura. Épp úgy, ahogy azt a korabeli millenniumi kiállítás is megjelenítette, kendőzés és szépítés nélkül.

A történetiség mindjárt a második teremben ott van, ahol a látogató jól érzékelheti: a „FALU” nem egy kimerevített és öntörvényű zárt világ, hanem intézményi szerkezetekbe illeszkedik. Falvak sora része az uradalomnak (azon keresztül az ítélkezési, adózási rendszernek), parasztok tömege él mezővárosokban és tanyákon, mindenki eleven kapcsolatokban van a városok kézműveseivel, és mindenekelőtt az egyházakkal, melyeknek sokszínűsége történetileg meghatározott és változékony rendszer. Igen: még a régi ház–új ház kissé merev dichotómiájában is, vagy az esküvő helyszínéül szolgáló templombelsőben is jól láthatjuk a sokszínűséget és történetiséget. Utóbbiban az 1690-es években magyar falusi festőasztalos keze által készült kazettás mennyezetet egy kolozsvári szász mester frissíti fel, és egy mai festő-restaurátor egészíti ki a többi szükséges díszített darabbal.

Az állandó kiállítás mint mostohagyerek

Talán nem árt felidézni néhányat a most ablakokkal, kapukkal, ösvényekkel, valódi és műtárgyakkal kiegészített magyar állandó kiállítás létrejöttének előzményei közül. Mindenekelőtt azt, hogy milyen későre és lassan jött létre ez a mű: 1991-ben, az új helyszínre, a régi Curiába költözés után 16 (!) évvel. Holott az előkészületek már a költözés évében készen voltak: megvan az 1975 februári datálású, 99 oldalas rendezőkönyv, A magyar népi kultúra címmel, tárgyakkal, elhelyezési tervekkel, még konkrét tárgylisták nélkül, installáció, tárgyak–szöveg szerkezetben. Az ugyanazon év (1975) augusztusi lista a teendőkről ezeket a neveket sorolja fel: a belső munkatársak között Csilléry Klára, Hoffmann Tamás, Kodolányi János, Molnár Mária, Szolnoky Lajos, Kresz Mária, Gáborján Alice, Németh Lajosné, Györgyi Erzsébet; a felkért külsők között Gunda Béla, Solymos Ede, Szilágyi Miklós, Morvay Judit, Petánovics Katalin, H. Csukás Györgyi, Bácskai Vera, Vörös Károly, Domonkos Ottó, Bodó Sándor, Hanák Péter, Flórián Mária.

Alig két év múlva, 1977-ben újabb rendezőkönyv született, ugyanazon címmel, azonos terjedelemben. A megvalósításra valamiért mégis csak tíz év elteltével gondolt komolyan a múzeum. Akkor ment nyugdíjba Kodolányi János főigazgató-helyettes, és került a helyébe Selmeczi Kovács Attila. Éveken át ő volt a kiállítás megrendezésének motorja, olykor még a főnöke feltűnő érdektelensége ellenére is. 1987-ben erről a koncepcióról négy szakértői vélemény született: Ujváry Zoltáné, Paládi-Kovács Attiláé, Szakály Ferencé és Kubinyi Andrásé (láthatóan egyikük sem volt muzeológus, noha volt múzeumi tapasztalatuk).

1988. január 28-án zajlott le egy emlékezetes műhelyvita, melyet Füzes Endre vezetett, harmincnál több résztvevővel, köztük, Ikvai Nándorral, Paládi-Kovács Attilával, az akkor már réges-rég másutt dolgozó Hofer Tamással és sok belső muzeológussal. Ikvai Nándor hozzászólásában azt mondta, leghőbb vágyunk, hogy a kiállítás valóra váljék. Nem kíván fogadalmat, de el kell hogy készüljön. Elháríthatatlan akadályt nem lát, záros határidőn belül meg kell lennie. A jövő (1989) évben nem lenne akadálya a felállításnak. Másnap kaptuk a hírt Ikvai Nándor váratlan haláláról. A szíve nem bírta el azt a feszültséget, amelyet az olyannyira megvalósulni kívánt kiállítás és a vezetők magatartása fölötti tehetetlen harag váltott ki benne.

Pár hónappal később, 1988. május 12-én készült el Hoffmann Tamás rendezőkönyvvázlata, négy oldalon (!). A cím ekkor: A magyar népi kultúra két évszázada. A koncepció pár hónap alatt a munkatársak közreműködésével 19 oldalasra hízott. Az új koncepciót viták sorozata követte, jórészt új emberekkel: Selmeczi Kovács Attila, Szuhay Péter, Benda Gyula, Molnár Mária, Horváth Terézia, Szacsvay Éva, Mohay Tamás, és a régiek „maradéka”: Györgyi Erzsébet, Fülöp Katalin. Innen kezdve a tucatnyi munkatárs még két és fél évig dolgozott. A nyitást tavasszal a múzeumi világnapra időzítették, nem tudom, végül is mikor volt (nem ad pontos napot a Fejős Zoltán által oly gondosan szerkesztett kézikönyv, A Néprajzi Múzeum gyűjteményei sem).

Nem vagyunk elkényeztetve az állandó kiállításról írt művekkel. A maga idejében, az 1991-es nyitásra csupán egy nyolcoldalas leporelló jelent meg Selmeczi Kovács Attila neve alatt, magyar és angol nyelven. 1993-ban a múzeum kis füzetet jelentetett meg a Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára sorozatban a Magyar nép hagyományos kultúrája címmel, 24 oldalon, Selmeczi Kovács Attila és Domokos Ottó szerkesztésében (467. szám). Itt olvashatjuk: „Fél évszázad után ismét van a magyar népi kultúrát bemutató állandó kiállítása a Néprajzi Múzeumnak. […] A népi kultúra gazdag tárházából csak szemelvényeket tud nyújtani, de igyekszik annak minden fontosabb területét megismertetni. Újszerű megközelítésben kísérli meg a ma emberéhez közelebb hozni – az európai kultúra szerves részeként – azt a közösségi kultúrát, amit a magyar parasztság sok évszázados hagyományozódás útján örökített az utókorra.”

1997-ben, öt évvel később készült el egy kis színes katalógus 62 oldalon, amely a kiállítás tíz tematikus egységét mutatja be. Ez az 1997-es felújítás alkalmával készült el, amikor Hofer Tamás volt az igazgató. 2003-ban ennek második kiadása is megjelent, magyar szövege mellett angol szöveggel, már Fejős igazgatása alatt. Semmi több. 2002-ben a Néprajzi Értesítő egész számot szentelt általában a múzeumi kiállítások témájának; itt Sári Zsolt elmélkedett arról, milyen legyen az állandó néprajzi kiállítás, Szuhay Péter pedig a Néprajzi Múzeum 1980 utáni kiállításairól adott áttekintést, amelyből valamiért éppen a két állandó kiállítás maradt ki.

Talán nem alaptalan az a benyomásunk, hogy a „magyar állandó”-nak becézett kiállítás sokáig a Néprajzi Múzeum mostohagyermeke volt. Nagyon reménykedem abban, hogy a most megnyílt MŰTÁRGYÖSVÉNY/ABLAK betölti a kommentár szerepét is, amely évek alatt közelebb vezethet egy új állandó kiállítás átgondolásához és megvalósításához is. Talán nem telik el újra másfél évtized egy remélt költözés és egy remélt új kiállítás megnyitása között. Hogy aztán majd újabb huszonöt év elteltével megint találkozunk egy felfrissített, megújított kiállítás megnyitóján.

Fotó: Sarnyai Krisztina