©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Az intézmények kritikája, és ami utána következik

Már 20 éve, hogy megnyílt a Ludwig Múzeum első állandó kiállítása. A Helyszíni szemle – A múzeum a múzeumról című kiállításon a múzeummal együtt ünnepelhetünk.

Thomas Struth: Audience 1 (Galleria dell'Accademia)
Florenz, 2004 Photo © MUMOK,

Az ünneplés azonban nem a múzeum dicséretéről szól, az október 23-ig látható tárlaton olyan magyar és külföldi neoavantgárd művészek munkái láthatók, akik a gyűjtemények és múzeumok működését kritikával szemlélik.

A kiállított művek olyan fogalmakra reagálnak, mint a művészet, a megfelelő múzeumi viselkedés, a művészet értelmezése, a lopott műtárgyak, a művészettörténet, a Nyugat hegemóniája vagy a feminista kritikusok.

Marcel Duchamp: La Boîte-en-Valise, 1938-1941
 Photo © MUMOK, Museum Moderner Kunst Stiftung Ludwig Wien

Intézményi kritika

Az intézményi kritika mint műfaj az 1960-as évek végén indult Észak Amerikából és Európából, s a kortárs képzőművészet világában most is erőteljes viták kiváltója. A kiállítás ennek megfelelően vizsgálja a művészek és művészi közösségek sokféle útját, melyek az intézményi kritika alapján, annak mentén haladtak, és azt a kérdést is felteszi: hogyan maradt fontos argumentum minden új művészgeneráció számára.

Tót Endre: Látogatás a múzeumban, 1972
A művész jóvoltából

A kezdetek

Az intézménykritika a minimalizmus, a konceptuális művészet, formalizmus, strukturalizmus, posztstrukturalizmus térhódításával vette kezdetét. Olyan első generációs művészek, mint Hans Haacke, Daniel Buren, Marcel Broodthaers, Michael Asher és Mierle Laderman Ukeles alkotásaikkal annak a mítosznak mondtak ellent, mely szerint a kultúra neutrális, azaz a történeti emlékezet, melyet a múzeumok őrizni próbálnak, minden, csak nem szubjektív.  
Ennek ellenére egészen az 1980-as évekig kellett várni, hogy az „intézménykritika” kifejezést ilyen típusú alkotásokkal kapcsolatban alkalmazzák; Benjamin Buchloh volt az első, aki az 1990-ben megjelent, a Konceptuális Művészet 1962–1969: Az intézményi esztétikától az intézmények kritikájáig című publikációjában jól kidolgozott és alátámasztott módon használta. Buchloh a konceptuális művészet fontosságát tárgyalta a minimalizmus kontextusában, esztétikai tanulmányában a művészet és az intézmény kapcsolatát vizsgálta. Úgy vélte, hogy a konceptuális művészet megjelenésével és a művészet tárgyának dematerializálódásával a művészet intézményeinek és a hozzájuk kapcsolódó adminisztrációnak forradalmi változáson kellett volna átesniük, hogy igazodjanak ezekhez a fontos fejleményekhez. Maga a konceptuális alkotások természete nyitotta meg az utat a művészeti intézmények szétbomlása és újradefiniálása előtt. Ez az újraértelmezés azután fókuszpont lett számos, az intézménykritika keretein belül alkotó művész számára. Az intézménynek meg kellett változnia, hogy lépést tartson a művészettel. Vajon megváltozott-e, és ha igen, hogyan?

Ma, majdnem öt évtizeddel az után, hogy azok az első munkák elkészültek, amelyek az intézményeket kritika alá vonták, a kérdés még mindig aktuális: vajon sikeresek voltak-e? A választ nem könnyű megtalálni, és még manapság is a viták egyik fő témája, de a történet legutóbbi fejezete, a Helyszíni szemle – A múzeum a múzeumról segítségével a kritikai szemlélet ismét megjelenik. A munkákat ugyan még mindig egy intézmény fehér kubusában állítják ki, s a legtöbb helyen túlságosan bonyolult módon. Másrészt, számos alkotás performance-alapú, tehát ahhoz, hogy kiállíthatók legyenek, valamiféle dokumentáció, fotó vagy videó szükséges kísérőanyagként. Felvetődik a kérdés, vajon melyik az autentikus: a műalkotás, az 1970-es években megvalósult performance, vagy az arról készült fotó- vagy videodokumentáció? A döntő kérdés megmarad: milyen feltételeknek kell megfelelniük azoknak a művészeknek, hogy műveiket egy olyan rendszer kanonizálja, amely műveik által állandó támadásnak van kitéve? (Jobbra: Kis Varsó: Nefertiti teste - Az összeillesztés után a berlini Egyiptológiai múzeumban - 2003. Szilágyi Lenke ©Kis Varsó felvétele)

Dalibor Martinis: Art Guard, 1976 A művész jóvoltából

Tekintélyelven kívül

Ezen lényeges kérdőjelek ellenére több munka is látható a kiállításban, melyek teljes mértékben az intézményi kereteken kívül mozognak, és maximálisan a tekintélyelv-ellenes mozgalom szülöttei. A Ludwig Múzeum gondos válogatásának köszönhető, hogy a tárlat meggyőző erejű. Ulay (Frank Uwe Laysiepen) munkája például – A művészet bűnözői oldala, 1976 (There is a Criminal Touch to Art) új értelmet ad a lopott műalkotás fogalmának. Egy harmincperces dokumentumfilmszerű videón riporteri beszámolókat tekinthet meg a látogató. 1976-ban Ulay sikeresen ellopta Carl Spitzweg A szegény költő (1836) című munkáját a berlini Neue Nationalgaleriéből. Ezt követően a képet egy szegény sorban lévő török bevándorlócsalád nagyszobájának falára akasztotta. Néhány óra múlva betelefonált a galériába: az igazgatót meghívta, hogy tekintse meg a festményt. Hamarosan Ulayt letartóztatták, és pénzbüntetésre vagy börtönre ítélték. A festmény azért is különös jelentőségű, mert Spitzweg Hitler egyik kedvenc festője volt, maga a mű pedig a német nemzeti identitás szimbólumának számított. Ezek a tények, kiegészítve Berlin mesterséges felosztottságával és azzal, hogy a nyugat-berlini török bevándorlók milyen viszonyok között éltek, számos jelentésréteggel töltötték meg Ulay akcióját.

Lakner László: Futball a Szépművészeti Múzeumban, 1971
 A művész jóvoltából

Múzeumi illemszabályok

Lakner László munkája, A Futball a Szépművészeti Múzeumban (1971) szintén lenyűgöző alkotás. Lakner több levelet írt Harold Szeemannak, a kasseli múzeum igazgatójának, és azt javasolta, kerítsenek sort egy olyan mérkőzésre, melyen 11 magyar művész 11 külföldi művésszel futballozik a budapesti Szépművészeti Múzeumban. Az eseményre sosem került ugyan sor, de művészeti könyv, dokumentáció és fotó őrzi az elképzelés nyomát. Az alkotás a megfelelő múzeumi illemszabályokról és a magyar kortárs művészet nemzetközi helyéről mond véleményt, de ellentétben számos más, a mostani tárlaton látható művel, Lakner munkáját a művészet intézménye nem tudta és nem is akarta elfogadni.

Az intézménykritika komplexitása további kihívások elé állítja a művészeti életet, de a dialógus legfrissebb fejezete, a Helyszíni szemle – A múzeum a múzeumról azt bizonyítja, hogy a folyamat nem lassul le. A tárlaton bemutatott művek azt a véleményt igazolják, hogy művészet és intézmény nem időtlen ideig fennmaradó fogalmak, újra és újra kell értelmezni, újraértelmezni őket.

Nedko Szolakov: A műgyűjtő 
(Valahol Afrikában él egy nagyszerű ember -  fekete -, 
aki európai és amerikai művészetet gyűjt és 
23 kókuszdióért  vette a Picassóját…) 
Fotó: Bujnovszky Tamás